Néhai
Tonhaizer Ferenc, Munkács város egykori alpolgármestere visszaemlékezései
alapján, akit a szovjet hatóságok elhurcoltak és csak három év két hónap
lágerben letöltött raboskodás után térhetett haza.
„Bár odahaza voltam,
idegenben éreztem magam. Nem csoda, hogy gyakran eszembe jutott egy, a munkácsi
temetőben lévő sírfelirat: "Meghaltam, mert szívem nem tudott hazát cserélni.”.
Én nem követhettem az igaz magyart. nekem még élni kellett, élni családom,
kicsiny gyermekeim érdekében.
Így aztán két elhatározás született bennem.
Az egyik az, hogy mindent meg kell tenni a Magyarországra való átköltözésünk
érdekében, a másik pedig, lehetőleg távol tartani magam minden hivatalos
ténykedéstől, és kerülni a színházat, mozit és egyéb szórakozóhelyeket. …Második
elhatározásomat, a szórakozásra vonatkozóan eddig 99 százalékban betartottam,
de a hivatalos ténykedést illetően megszegtem. Véleményem szerint, magyar
szempontból kötelességem volt megszegni.
Az
első szülői értekezleten, melyen a magyar nyelvű iskolában részt vettem, a
szülői tanács elnökévé választottak. ekkor a mi iskolánk csak hétosztályos
volt, melynek elvégzése egyetemi felvételre nem jogosított. Ugyanakkor
Munkácson csaknem az összes orosz és ukrán iskola tízosztályos középiskola volt.
Az érdekelt szülők között volt néhány lelkes magyar, akikkel szinte élvezet
volt a tízosztályos magyar középiskola megszerzése érdekében harcolni.
Ez a harc teljes két éven keresztül folyt.
Gyakran hívtam össze szülői értekezletet, küldöttségeket menesztettünk a tanfelügyelőhöz,
a polgármesterhez, Ungvárra és Kijevbe. Írtam, szaladgáltam, mindenütt ott
voltam, ahol a magyar iskola érdekében veszekedni kellett.
A kijevi minisztérium mindjárt az első
kérvényemre engedélyezte a magyar középiskolát. A helyi sovinizmus azonban még
a minisztériumi rendelkezésnél is erősebb volt. Amikor, a kapott engedély
birtokában, felkerestem az illetékes hatóságokat, azt a választ kaptam, hogy a
tízosztályos magyar iskola részére nincs helyiség.
Hiába adtunk be többféle javaslatot, sőt, még
azt is vállaltuk, hogy közadakozásból és önkéntes munkával megnagyobbítjuk
iskolánkat, hiába hivatkoztunk arra, hogy gyermekeink kényszerülve vannak a
falvakba járni iskolába. Minden törekvésünk, minden érvelésünk hiábavalónak
bizonyult.
Amikor egyszer Ungváron a területi
tanfelügyelőnek azt találtam mondani, hogy mégis tűrhetetlen állapot, hogy a
városi gyermek a hét osztály elvégzése után csak falun folytathatja a tanulást,
azt válaszolta, hogy ezentúl már csak úgy lesz: a régi rendszerekben a falusi
gyermek a városba jött művelődni, most már a városi gyermek járhat falura.
Egy ízben azzal vádoltak, hogy csak én
követelőzöm, a többi szülő már megtanulta az államnyelvet és a gyermekük asszimilálódásba
beleegyezik. Ennek bizonyságául akart a tanfelügyelőség egy csapdát felállítani.
Összehívatta az érdekelt szülőket, s az
értekezletre elhozta a párt kultúrreferensét is. A tanfelügyelő hosszú
beszéddel próbálta indokolni, hogy miért lehetetlen Munkácson a tízosztályos
magyar középiskola felállítása. A beszéd elhangzása után az egész hallgatóság
azt kiabálta: „Nem értettünk semmit!” A kultúrreferens, látva a helyzetet,
felállt, ezzel vége is lett az értekezletnek. Kétségtelen, hogy nekünk ebből
nagy hasznunk volt, nevezetesen, hogy a soviniszta tanfelügyelő nem tudta többé
félrevezetni a feletteseit.
Néhány nap múlva megüzente nekem a
polgármester, hogy, ha „uszításaimmal” fel nem hagyok, letartóztatásom iránt
fog intézkedni. A soviniszták szemében az is uszítás volt, hogy én a magyarság
törvény adta jogát követetem. Én a panaszommal Moszkvához fordultam, erre
minden vitatkozás, csűrés-csavarás
megszűnt. Mindjárt volt helyiség, volt elegendő tanerő és pénzbeli
fedezet is volt. Csak engem fenyegettek, hogy kellemetlenségeim lesznek, mert
nem lesz elegendő magyar tanuló. E fenyegetést tett nem követhette, mert a
magyar iskola tanulóinak száma 560-ról 940-re emelkedett.”
Fotó: A
jobb felső sarokban látható épületben működik a munkácsi magyar iskola.
(Archív
felvétel)
Közreadta:
Orémus Kálmán
„A kisgyerek számára a
kudarc még természetes része az életnek: elesik és újra feláll, gyakorol, amíg
meg nem tanul átfordulni, kúszni, mászni, járni. Számára ez nem kudarc, hanem a
tanulás természetes része, gyakorlás. Az azonban, hogy később hogyan viseli, ha
valami nem sikerül, hogy kudarcként éli-e meg, azon múlik, tőlünk mit lát.
Dühöngünk, ha valami nem megy? Káromkodunk? Egy halk cifra odamondás után
magunkba fojtjuk? Rámondjuk, hogy "mert nekem soha nem sikerül
semmi"? Fogat összeszorítva erőltetjük? Elvárjuk, hogy elsőre menjen?
Lebeszéljük-e egy-egy ötletéről, mert "úgyse menne"? Mi, szülők,
merünk-e kísérletezni az élet dolgaiban? A konyhában? A munkában? A
kapcsolatainkban? Merünk-e elesésből újra felállni? Merünk-e tanulni?
Hagyjuk-e, hogy a gyermekünk így tegyen?”
