Elszalasztott lehetőség

Egy házaspár már 20 órája autózik. Mivel mindketten holtfáradtak, elhatározzák, alszanak pár órát, aztán folytatják az utazást. Bemennek az első hotelbe, kérnek egy szobát, majd négy óra letelte után mennek a recepcióhoz fizetni.

A számla 350 dollárról szól, amit a férj kicsit soknak talál. Hívatja az igazgatót, és reklamál:

- Miért ilyen drága a szoba, hiszen csak négy órát töltöttünk itt?

- Tudja, ez a legolcsóbb szobánk. Szállodánk rendelkezik egy nagy úszómedencével, konferencia-központtal, szaunával, így a szobák ára is ennek megfelelő.

- De mi nem vettünk igénybe semmilyen szolgáltatást!

- Az lehet, de a lehetőségük megvolt!

A férfi még vitatkozik egy ideig, majd feladja, kiállít egy csekket. Az igazgató megnézi, majd felháborodva mondja:

- De ez a csekk csak 100 dollárról szól!

- Igen, 250 dollárt levontam azért, mert lefeküdhetett a feleségemmel .

- De én nem feküdtem le a feleségével!

- Az lehet, de a lehetősége megvolt rá...

Az önimádat társadalma

Christopher Lasch amerikai történész 1978-ban megjelent Az önimádat társadalma (The Culture of Narcissism) című könyvében a 1970-es évek Amerikájának nárcizmusával foglalkozik. Kiemeli, hogy az uralkodó társadalmi viszonyok felszínre hozzák a mindenkiben (különböző mértékben) már meglévő önimádó vonásokat.

Lasch abban látja a veszélyt, hogy a modern tömegkommunikáció tartalommal tölti meg a hétköznapi ember hírnévről és dicsőségről szövögetett nárcisztikus álmait, és ezáltal egyre elviselhetetlenebbé teszi számára saját életének banalitását.

Lasch kiemeli, hogy a mindennapos kompetenciák egykor hagyományos területei sorra eltűnnek, és az egyén az állam, a vállalat és egyéb bürokratikus rendszerek kiszolgáltatottjává válik.
Lasch a következőképpen írja le kora társadalmát:
„A pillanatnak élni, ez fűti ma az embereket – magunknak, nem az elődöknek.
Egyre kevésbé érezzük, hogy részei vagyunk a történelem folyamatának, láncszemek a múltbeli és a jövő felé tartó nemzedékek sorában.”

Mért kell sokat dolgoznom?

10 millió lakosa van az országnak, ebből három és fél millió nyugdíjas, ami azt jelenti, hogy a maradék hat és fél milliónak kell megcsinálni az összes munkát.

Hétszázezren tanulnak, ami azt jelenti, hogy a maradék 5.8 millió emberre marad az összes munka. A dolgozókból nyolcszázezren a kormánynak dolgoznak, ami azt jelenti, hogy a maradék 5 milliónak kell megcsinálnia mindent.
Fél millió embert alkalmaz a katonaság, ami azt jelenti, hogy maradt 4.5 millió ember, akikre az összes munka hárul.
Vegyük azt az összes embert, aki a Parlamentben, polgármesteri hivatalokban, állami támogatású intézményekben dolgozik, s megkapjuk azt a maradék másfél millió embert, akikre a tényleges munka elvégzése esik.
Egy adott pillanatban háromszázezer ember fekszik kórházban, van táppénzen, hozzájuk jön a fél millió munkanélküli, s máris megkapjuk azt a valódi embermennyiséget, ami pontosan hétszázezer embert jelent - no, hát ennyinek kell elvégeznie minden munkát.
Most olvastam a legújabb statisztikákat: jelenleg 699 998 ember van börtönben, ami azt jelenti, hogy mindössze két emberre maradt minden munka - rád és rám.
Márpedig te, barátom, éppen a számítógéped előtt ülsz és hülye vicceket olvasol...

Mostanában Csohányra gondolok

Mostanában, hogy újra és újra megalázó kudarcok érik a magyar labdarúgást, gyakran gondolok Csohányra.

Hogy ki az a Csohány? Senkinek nem ugrik be? Nem csodálom. Van annak már vagy negyven éve, hogy a magyar foci már akkor is borongós egén feltűnt ő, a zseninek kikiáltott tehetség. Még talán tizenhat sem volt, amikor bekerült a Vasas felnőtt csapatába.

Akkoriban a Vasas edzője a legendás Illovszky Rudolf volt, egykori válogatott játékos, aki szövetségi kapitányként 1972-ben olimpiai ezüstérmet szerzett a válogatottnál, illetve neves külföldi csapatoknál is bizonyította szakmai kiválóságát.

Az egyik edzésen aztán, az ifjú titán csoszogását megunva, az ősz mester rászólt, ugyan, próbáljon már meg egy kicsit futni. Mire az önérzetes ifjú azt válaszolta, a foci nem lóverseny, nem kell itt mindig szaladgálni.

Természetesen, az edző ezek után el akarta zavarni Csohányt a csapattól, de a vezetés nem engedte, mondván, még megsértődik, ezzel kerékbe is törhet a pályafutása.

Az esetet, nagyon szőr mentén, megemlítette az akkori sajtó, később megírta Végh Antal is. Az ifjú titán hamarosan eltűnt a süllyesztőben. A vezetők pedig töretlen lelkesedéssel ásták tovább a magyar futball sírját.

Orémus Kálmán

A magyar foci védelmében

Kikaptunk a hollandoktól 8:1-re. Azelőtt meg a románoktól 3:0-ra. Mindenütt azt olvasom, hallom, hogy ez disznóság, hogy a futballistáink szégyelljék magukat, meg a szövetségi kapitány is. Hogy mindenki mondjon le!

Hát én határozottan tiltakozom! Aki így gondolkodik, az nem látja át a helyzetet, nem ismeri az összefüggéseket. Megvallom, a negyedik bekapott gól után már bennem is feltámadt némi letargia, de aztán megvilágosodtam. A kapitány és a csapat ugyanis nem tehet semmiről.

Már jóval a meccs előtt közölte Egervári Sándor, hogy a csapat összeállításában egy számítógépes program segítette. Nekem már akkor gyanús volt, hogy ezek a fránya informatikusok el fognak szúrni valamit. Fogadni mernék, hogy a programot egy trinidadi fejlesztőtől kapták, akinek a dédanyja szoptatós dajka volt a holland gyarmatokon. Azon sem csodálkoznék, ha a programmal együtt ránksóztak volna tízezer pár fapapucsot árukapcsolás gyanánt.

Apropó, fapapucs. Belegondolt már abba valaki, hogy mekkora szerepet játszhat ez a lábbeli a holland futball fejlődésében. Szerintem a narancsos fiúk egész héten fapapucsban csoszognak, a meccse előtt pedig leveszik, így aztán könnyű nekik, futnak, mint a nyúl. Nem vagyunk egyformák. Van, ahol az intim betét ad szárnyakat, van ahol a fapapucs hiánya.

Pedig nem erről volt szó, kérem. A meccse előtt minden magyar játékos és szakértő elmondta, hogy van remény, mert ezek a hollandok már úgyis továbbjutottak, eszük ágában sincs futni, elvégre, mért strapálnák magukat. És ez így lett volna rendjén, ez teljes mértékben megfelelne a magyar logikának. Itt a játékosok ehhez vannak szokva, hiszen a legtöbb NB-I-es meccsen így működik, ha a félidőben 2:0-ra vezet az egyik csapat és a második félidő már tömény lötyögés, a sportriporter azt mondja: az előnyben lévő csapat „teljesen érthető módon, nem erőlteti a támadásokat”, a hátrányban lévő csapat pedig „teljesen hitehagyottnak látszik”.

Szóval, a csapat és a kapitány egyáltalán nem várta a hollandoktól, hogy futkároznak majd, mint a mérgezett egér. Ebből kaptuk az első gólt. Ki hitte volna, hogy a tizenvalahányadik percben az egyik holland az oldalvonal mellől (!) csak úgy odarúgja a labdát a kapunk elé. Korcsmáron látszott is, amint tátott szájjal bámulta amint a játékszer átszáll a feje fölött. Meglepődött, na, van ilyen! Ezért aztán nem is ugrott fel. Bezzeg ez a Van Persie állandóan ugrált, mintha beleszámítana a nyugdíjába.

A mi focinkban az efféle hivalkodó mentalitásnak egyszerűen nincs hagyománya. Mi már egy sokkal konszolidáltabb, európaibb, barátságosabb játékot játszunk, míg a holland foci leragadt a kőkorszakban. Micsoda dolog az, hogy állandóan a kapunk elé másztak, ahelyett, hogy szépen, barátságosan adogattak volna a saját térfelükön, vagy, ahogy ez mifelénk szokás, hazaadták volna a labdát az ellenfél tizenhatosárról! Az ilyenekkel nem lehet játszani!

A kapitány mentségére, el kell mondanom azt is, hogy nem volt könnyű dolga. Hiába járta ugyanis végig a klubcsapatokat, hogy szerezzen két elfogadható belső védőt, sokszor a nevüket sem tudta megjegyezni. És bár Caneiras vagy Vinicius valószínűleg jobban tud focizni, mint Devecseri, egyszerűen képtelenek elénekelni a magyar himnuszt.

Mindezek ellenére én optimista vagyok. Persze, az előrelépés érdekében nem elég felépíteni az új stadionokat. Olyan gyepszőnyegre lenne szükség, amelyiken nem pattan el a labda (persze, az ellenfél is ugyanazon a füvön játszik, de tőlük eddig sem pattant el), minden labdát fel kell szerelni egy GPS-sel, hogy odataláljon a játékostársakhoz, továbbá nem öt játékvezetőre lenne szükség, hanem öt kapusra. Ebben az esetben látványos fejlődést tudnánk elérni. Az meg már csak hab lenne a tortán, ha Guzmics megtanulna passzolni, Devecseri tudná, hol a mi kapunk (vagy éppen hol van ő), Koman olykor tevőlegesen is bekapcsolódna a játékba.

Orémus Kálmán