Orémus Kálmán: Ököl és tenyér

Kicsinyke voltam és kevés,

ökölbe szorított verés

voltam mielőtt

elém sodort

a végzet.

Mint szűkös, kemény

csigaházból

dugtam ki fejem

a magányból,

s ökölbe szorult

kezemet

félve nyújtottam teneked.

Bátor voltál,

vagy csak kíváncsi?

Sosem fogom már

kitalálni,

óvtad öklöm nyitott

tenyérrel,

oldottad görcsét

szenvedéllyel,

s elhintetted a szelíd álmot,

ahol addig harag virágzott.

Kinyílt az ököl

és tenyér lett,

mely tenyereddel összeérhet,

aztán az ujjak is indultak,

ujjaidhoz hozzásimultak,

hozzásimultak, megeredtek,

többé  soha el nem

eresztlek.

Rettentő nemzeti érzés

Jocó! Jocókám! Láttad? Hogy mit műveltek ezek a fiúk, már megint! Vízilabdában mi vagyunk a császárok, b…meg!  Ahogy ez a Hostyánszky megvillant! Meg a Varga! Istenem, de jó volt tegnap magyarnak lenni!

Nagyon kellett már! Nagyon kellett! Nekünk! Főleg nekem. Mint egy falat kenyér. Mert egyébként k..va szar napom volt! Már reggel azzal kezdődött, hogy felhívott a Jenő. Hogyhogy melyik Jenő? Hát, akiről annyit meséltem, hogy együtt jártunk iskolába. Akivel annyit ökörködtünk, na! Szóval felhív a Jenő, hogy bajban van. Hogy adjam meg a pénzt, amit öt éve kölcsön adott. Képzeld el, és ezt kora reggel, még ki sem bújtam az ágyból. Jön nekem ilyen hülyeségekkel, hogy elárverezik a házát. Hát én ezzel most mit csináljak!

Hogy visszaadom-e a pénzét? Hát hülyének nézel? Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Ha ő olyan barom volt, hogy ideadta mindenféle papír nélkül, akkor meg is érdemli!  Üzletben nincs barátság, ezt már megtanulhatta volna ez a hülye állat.

Na de, ez csak a kezdet volt! Alig mentem be az irodába, felhív a könyvelőm. Már borsódzik tőle a hátam! Most is azt mondja, hogy be kellene fizetni egy kis adót, mert ennek rossz vége lesz. Érted, rossz vége, b…meg! Mondtam neki, hogy nem fizetek, intézze el, ahogy akarja, azért tartom. Én fizessek? Ennek a kormánynak? Soha. Meg az előzőnek és a következőnek se! Oldják meg, ahogy akarják, ezért kapják a fizetésüket.

Az ebédszünetben aztán bekopogott Sárika, a takarítónő. Már ettől ideges lettem, mert már egy párszor rászóltam, ne lábatlankodjon ott napközben, takarítson inkább éjszaka. Erre bekopog, megáll előttem, mint egy rakás szerencsétlenség, és nagy nehezen kinyögi, hogy neki kérése lenne. Érted, kérése. Hozzám! 

Azt mondja, hogy adjam már neki oda a múlt havi fizetését, meg az azelőttinek is a felét, amivel tartozom. Merthogy, neki kórházba került a férje! És én ezért fizessem ki a fizetését? Mi olyan sürgős? Hát kérjen valakitől kölcsön! Azt hittem már megszokták, hogy két-három hónapot késnek a pénzek, erre most ez elkezd követelőzni. Úgy kirúgtam, hogy a lába sem érte a földet! Nem tehettem mást, ha őt kifizetem, akkor a többi is elkezd követelőzni.

Délután aztán a folyosón megállított Amálka a raktárból. Azt mondja, holnap kivenne egy szabadnapot, mert beteg a gyerek és elvinné az orvoshoz. Szabadnapot? Hogy adhatnék neki szabadnapot, amikor már így is mindenki három ember helyett dolgozik? Mondtam, hogy hagyjon békén, erről hallani sem akarok! Különben is, hadd edződjön az a gyerek.

Ekkor már olyan ideges voltam, hogy majd szétvetett a düh. Az asszony is észrevette, amikor hazamentem, inkább elment a gyerekekkel a nagymamához. Én pedig megvacsoráztam, bekapcsoltam a tévét és néztem a meccset. Csodálatos volt! Jocókám, úgy kellett nekem ez a tegnapi győzelem, mint egy falat kenyér. Vízilabdában mi vagyunk a császárok! De jó ilyenkor magyarnak lenni! Az embert elfogja az a rettentő nemzeti érzés. Mert összetartozunk!

Orémus Kálmán

Egyébként jól vagyok

Szintén a doktor úrra tetszik várni? Hát persze, ki másra, hiszen itt mindenki őrá vár.  Aranyos, drága ember a doktor úr! Mindig, mindent meghallgat, türelmesen, én meg csak mondom, mondom a panaszomat.

Két éve járok már hozzá, addig sosem volt nekem semmi bajom. Igaz, időm sem nagyon volt a betegeskedésre, mert rengeteget dolgoztunk, felneveltünk három gyönyörű gyermeket. Aztán az uram meghalt ötvennégy évesen.

A két nagylányom hamar kirepült a házból, tanultak, férjhez mentek. Egyiket sem engedtük el üres kézzel. Az egyik Pesten lakik, a másik Ausztriában.  Mindig azt mondták, majd a kicsi itt marad velem, de nem akart az falun élni, pedig bőven elfértünk volna a négy szobában.

Vettem aztán neki lakást Nyíregyházán, abból a kis pénzből, amit még az urammal összerakosgattunk.  Tudja, hogy van ez, hol az alma jön be, hol meg az uborka, sosem lehet előre tudni. Gondoltam, ha nem lakik velem, legalább itt lesz Nyíregyházán, a közelben, akkor nézem meg, amikor akarom.  Mondtam neki, nem érdekes, mennyit fog keresni, én még a rezsibe is besegítek a nyugdíjamból.

De hiába beszéltem. Azt mondta, világot akar látni, meg a többiek is mennek. Aztán megismerkedett egy fiúval, aki Angliában dolgozott, és elment vele. Én meg nem szólhatok semmit, mert még csak az kell, hogy meg is haragudjon rám. Így is olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.

No, akkor kezdtem el betegeskedni. A szívem rendetlenkedik, állandóan fulladok. Arra gondoltam, hogy talán ezt a nagy csendet nem bírom cipelni. Mert most csend van, a tévét is csak azért kapcsolom be, hogy halljak valami hangot. Tudja, mintha lenne a házban valaki. Azt hiszem, kezdek megbolondulni, mert néha még válaszolok is neki.

Amikor már nagyon nem bírom, akkor eljövök a doktor úrhoz. Aranyos, drága ember. Mindig, mindent meghallgat, én meg csak mondom, mondom a panaszomat. Egyébként jól vagyok.

Orémus Kálmán

Kisidő nevű urat keresek

Egy Kisidő nevű urat keresek. Vagy hölgyet. Vagy mit tudom én…

-- Már csak egy kis időt kell kibírni – mondta állítólag a nővérke, amikor édesanyám velem vajúdott a kórházban.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni – mondat édesanyám, amikor himlős lettem és viszkető hólyagok borították a testemet, melyeket tilos volt vakargatnom.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírnod – mondta az óvó néni, amikor annak idején nyomatékosan az értésére adtam, hogy én nem ide, hanem iskolába szeretnék járni.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni, és szülinapodra megkapod a focilabdát – mondták a szüleim.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni és megszabadulunk a matektanártól – mondta a barátom.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni, aztán a tiéd leszek – mondta a szerelmem.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírnom és teljesen az enyém leszel – mondta a következő szerelmem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és meglesz a diplomád – mondta a tanár úr.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni és lesz állásod – mondták a rokonaim.

-- Már csak ezt a kis időt, a következő ötéves tervet kell kibírni és minden lesz a boltokban – mondta a párttitkár elvtárs.

-- Már csak ezt a kis időt, két ötéves tervet, kell kibírni és mindenütt győz a szocializmus, így szabadon utazhatsz külföldre – mondta a főnököm.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni, hogy felemeljék a fizetésedet – mondta a másik főnököm.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni, míg Józsi bácsi nyugdíjba megy, aztán előléptetünk – mondta a következő főnököm.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és repül a jelenlegi főnököd – monda megnyugtatóan a vezér.

-- Már csak egy kis időt kell kibírnod és nem fogod kívánni a cigit – mondta a feleségem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és kézbe veheti a gyermekét – mondták a szülészeten.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és hozzászokik a feleséged a rigolyáidhoz – monda anyósom.

-- Már csak egy kis időt kell kibírnod és hozzászoksz a feleséged rigolyáihoz – mondta egy barátom.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és leérettségizik a gyerek – mondogattam magamban.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és a gyerek kiheveri a szerelmi bánatát – mondogatta a feleségem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és lediplomázik a gyerek – mondogattuk egymásnak.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és értesítjük a döntésünkre – mondták a gyereknek a harmincnyolcadik állásinterjú után.

-- Már csak egy kis időt kell kibírnod és meglesz a laborvizsgálat eredménye – mondta az orvosom.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és meggyógyul – mondta a nővérke.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és nem fog fájni – mondta a feleségem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és beléphet – mondta egy szakállas öregúr a Mennyország kapujában.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és feltámadunk – mondta  Szent Péter.

Egy Kisidő nevű urat keresek. Vagy hölgyet. Akit nekem mindig ki kell bírnom, de nem is találom.

Kocsmai nyelvoktatás

-- Tök a tromf! – kurjant nagyot az öreg Kukri a falusi kocsma hátsó sarkában eldugott asztalnál, mintegy jelezve minden élő és kevésbé élő halandónak, elkezdődött a kártyaparti, itt most komoly koncentrációt igénylő szellemi tevékenység folyik, senki ne merje megzavarni.

Pedig fölösleges az aggodalom. Kora délutánra jár az idő, s ilyenkor még télen is csak kevesen múlatják itt az időt, azok is inkább munkában, korban megfáradt emberek, akik jobb szeretik a csöndet, mint az esti dajdajozást.

Meg aztán, Terka néni, a kocsmáros mellett amúgy sem nagyon lehet helytelenkedni. Mert Terka nénit az jó isten is kocsmárosnak teremtette, ha volt ilyen szándéka. Márpedig, minden bizonnyal volt, mert ilyen tökéletes alkotásra, csak úgy, véletlenül, még ő sem lenne képes.

Először is, Terka néni úgy bírta a piát, hogy bármelyik férfit képes volt az asztal alá inni. Bírta, de nem szerette, így nyugodtan rá lehetett bízni az árukészletet. Emellett, nagyobb rendet tudott tartani, mint egy szakasz rendőr. Hírlik, hogy fiatalabb korában rendszeresen helyre tette a férjét. Ami igaz lehet, mert ha valami lovagias összekülönbözés akarta kezdetét venni a kocsmában, úgy kipenderítette a szereplőket, hogy azok még a másvilágon is megemlítették. Aztán, persze, kialakult a megfelelő tekintély, és már csak megmutatta hatalmas lapáttenyerét, és nyomban lehiggadtak a kedélyek.

Az ő közelében még az öreg Kendereczki sem mer nyúlkálni, aki mindig az ajtó mellett ül, és még az utcán sem tud úgy elmenni, hogy meg ne ölelgesse a fehérszemélyeket. Egyszer, akkor is jó homályos volt már a tekintete, tévedésből Tarka néni felé markolászott, de az akkorát csapott a kezére, hogy eltörött az ujja.

Szóval, hátul verik a blattot, elől fújják a füstöt, ahogy mindennap, talán ezer éve már, amikor nyílik az ajtó, előbb egy kis fény szökken be rajta a téli, szürke külvilágból, s nyomában egy kipirult arcú, szép kis szőke lány, csillogó szemmel, fülig érő szájjal.

-- Terka néném, Terka néném! – kiáltja izgatottan, s már szalad is a pult mögé, mert hírei bizalmasak. – Terka néném, hazajött!

-- Ki jött haza? – kérdezi értetlenül.

-- Hát, a Jóska! Hazaengedték szabadságra! Ma hajnalban érkezett.

Most már az asszonynak is virul a tekintete.

-- Hála a jó istennek! Egy éve vitték el abba a büdös nagy szovjet hadseregbe, azóta nem láttuk!

-- Terka néném, gondolja, hogy be fog jönni a kocsmába?

-- Hogy bejön-e? Hiszen a keresztfiam! Meg aztán, hová is mehetne máshová itt a faluban?

Megint csönd lesz, de ez már nem az a csönd. Feszültséggel terhes dohányfüst lengi be a falakat, megül a vállakon, az arcokon, még a kártyalapokon is.

Egyszer csak felpattan az ajtó. Előbb meg sem ismerik a katonaruhás, szép szál legényt, aki hetykén áll meg a kocsma közepén, a nyitva maradt ajtón beszökő szürke téli fényben. Aztán felemelkednek, ugrana mindenki kezet fogni, megölelni.

-- Zdrávsztvujtye! – veti oda foghegyről a fiú, s az örvendők egy pillanatra megtorpannak, az ölelésre emelt karok megállnak a levegőben.

-- Isten hozott! – mondja kicsit kényszeredett mosollyal Terka néni.

Amaz nem ért a szóból.

-- Zdrávsztvujtye! – köszön még egyszer oroszul, önérzetesen kihúzva magát, jelezve, ő már kiemelkedett, kikupálódott, csak oroszul tud, csupán félig-meddig tartozik ide.

-- Mit adhatok? – kérdezi Terka néni, de a hangja úgy kong, mintha mélységes mély kútból jönne.

-- Dájtye pozsálosztá  -- kezdené amaz megint oroszul, de itt már elszakad a cérna.

-- Hát te mit képzelsz! Oroszul akarsz velem beszélni? Nekem játszod itt az eszed, aki a térdemen lovagoltattalak! Hogy nem sül ki a szemed! – kiált fel az asszony elszürkült arccal, aztán kiugrik a pult mögül, hatalmas markával megragadja a katonazubbony gallérját és Jóska már repül is kifelé a nyitott ajtón, nagyot huppan a térdig érő hóban.

--Terka néném! Ne bántson! Hiszen tudok én magyarul! – fogja könyörgőre, miután kiköp némi sáros havat, mely a landolás során került a szájába.

-- No, mindjárt gondoltam! – vigyorog elégedetten Terka néni. – Mindig is sejtettem, hogy én vagyok a legjobb nyelvtanár, hiszen egy szempillantás alatt megtanítottalak beszélni.

Jóska egy darabig még üldögél, aztán besomfordál a kocsmába.

-- Gyere, igyál valamit erre a nagy ijedtségre! A vendégem vagy – mondja neki Terka néni.

Újra csönd van, a vendégek a pohár fölött emésztik a történteket.

-- Ha megnyerte, hadd vigye! – kiált fel valaki a hátsó sarokban.