Lehet egy engedéllyel több?

Emlékszem, valamikor a 80-as évek végén a néhai Szovjetunióban  (is) harcot hirdettek a bürokrácia ellen. Amikor Sevardnadze, a legendás külügyminiszter ellátogatott német kollégájához, Genscherhez,  meg is próbált tanácsot kérni tőle, de a válasz egyáltalán nem hangzott valami megnyugtatóan. A lényege nagyjából ez volt: a bürokrácia ellen reménytelen a harc, a bürokratát jól meg kell fizetni és minél kevesebb feladatot kell neki adni, ugyanis minél többet dolgozik, annál nagyobb kárt csinál.

Azért jutott eszembe most a történet, mert olvastam, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy nyolcéves kisfiú, hogy segítse édesanyját egy új lakás megvásárlásában, süteményeket kezdett sütni és árusítani, amivel egészen komoly bevételre tett szert. Elképzeltem, hogy miként lehetne ezt megvalósítani Magyarországon. Rájöttem,  sehogy.

Erre ugyanis nálunk egyetlen hatóság sem adna engedélyt (az amerikai gyerek rendelkezik a szükséges engedélyekkel), már csak azért sem, mert nincs meg szükséges szakképesítése. Sőt, vállalkozó engedélyt sem kapna, mivel kiskorú. Aztán jönnének a jogvédők, akik szerint a gyermekmunka büntetendő. Persze, akkor már megjelenne a gyermekvédelmi hatóság is.

Annak idején, amikor beléptünk az unióba, minden vendéglátóipari egységben be kellett vezetni az úgynevezett HCCP rendszert, melynek keretében, többek között, a személyzetnek külön mosdót, öltözőt és bejáratot kellett kialakítani. Egyig vendéglátós ismerősöm mesélte, hogy ez neki akkor 800 ezer forintjába került, de kénytelen volt megcsináltatni, ugyanis azt mondták, ez EU-s követelmény és sokba kerülhet neki, ha megszegi az előírást. Az új rendszer bevezetésének csak a dokumentációja volt vagy száz oldal.

Amikor aztán eljutott Olaszországba és Görögországba, hamar rájött, hogy egyrészt ilyen alapon az ottani tavernákat már rég be kellett volna zárni, másrészt arról is meggyőződhetett, hogy az ottani vendéglők ennek hiányában sem gyilkolják halomra a vendégeket.

Szóval, a bürokrácia köszöni, jól van, mondhatni él és virul, sőt, azt hiszem, ha az iszlám egy kicsit türelmesebb, akkor szép csendben kivégzi egész Európát.  Hogy ez miként lehetséges, arról az egyik, minisztériumban dolgozó ismerősöm világosított fel. Elmondta, hogy amikor a minisztériumban felmerül a létszámcsökkentés ötlete, hirtelen mindenki be akarja bizonyítani a saját nélkülözhetetlenségét. Percenként születnek a javaslatok és koncepciók arra vonatkozóan, mi mindent kellene még megrendszabályozni, ellenőrizni, igazolni. És amikor a bürokrata azt kérdezi, lehet-e egy engedéllyel több, legtöbbször bólintás a válasz. Mi meg itt csodálkozunk, hogy Európa versenyképessége a nullához közelít.

Orémus Kálmán

Felemás hisztéria

Furcsa, felemás hisztéria kezd eluralkodni az emberiségen, legalábbis a fejlettebb (inkább csak gazdagabb) felén. Ha egy marslakó idetévedne, előbb a rengeteg háborút és szenvedést látná, aztán pedig roppant elcsodálkozna, hogy az emberek nem az igazán vérlázító disznóságok miatt kezdik el rázni az öklüket, hanem teljesen hétköznapi tettek, esetleg vélemények okán.

Olvasom, hogy az egyik neves színésznő az alig másféléves anyaszült meztelen gyermeke képét posztolta ki egy közösségi oldalra, amint a tengerparton áll, háttal a fotósnak, tehát még az arca sem látszik.  Kommentelők hada rontott neki, mondván, milyen felelőtlen, aki ilyen szégyentelen fotót közöl a gyermekéről, melyet akár beteg hajlamú ember is láthatnak. Az persze eszükben sem jutott, hogy elég elmenni egy strandra és tömegével láthatunk meztelen gyermekeket, amit mindenki a legnagyobb természetességgel vesz tudomásul. Sőt, bizony szörnyű ilyet elképzelni, de a szegényebb kisgyerekek két emberöltővel ezelőtt nyáron legtöbbször anyaszült meztelenül flangáltak. Aki nem hiszi, annak ajánlom figyelmébe Móricz Zsigmond Árvácska című regényét, illetve az ebből készült filmet.

A nyáron nálunk is, Amerikában is előfordult olyan eset, amikor egy anyukát hisztérikus vehemenciával támadtak a sajtóban és a közösségi oldalakon, amiért nyilvános helyen szoptatta meg gyermekét. Ez nemcsak azért érdekes, mert hetven-nyolcvan évvel ezelőtt ez még teljesen természetes volt, hiszen az anyák legtöbbször a földeken szoptatták meg a csecsemőket mindenki szeme láttára, hanem azért is, mert jobbára olyan emberek háborodnak fel a „gusztustalan” (?) látvány miatt, akik még egyszer sem kaptak hisztériás rohamot, ha valaki nyilvános helyen eldobta a szemetet vagy telehugyozta az aluljárót, azt meg kifejezetten üdvözítőnek tartják, hogy csaknem meztelen férfiak a lóbálni valójukat lóbálva vonulnak az utcákon a Meleg Büszkeség Napján. És merje valaki azt mondani, hogy ez gusztustalan.

Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy az őszinteség, a szólásszabadság és a vélemény-nyilvánítás felkent apostolai idegrohamot kapnak attól, ha egy közszereplő vagy pláne egy politikus olyan véleményt mond ki, mely nem egyezik az ő kényes ízlésükkel. Ki is találtak erre egy kifejezést: „politikailag inkorrekt”!

A recept nem új és nagyon egyszerű. Végy egy (vagy több) mindenre kapható újságírót, ragadd ki a mondatot a szövegből, magyarázd meg, hogy szerinted ezt egészen másról szól, mint amiről és az emberek ráharapnak, legtöbben úgy, hogy az eredetei mondatot, vagy pláne az egész beszédet el sem olvasták. Emlékezzünk vissza! 2006-ban Gyurcsány, az ország akkori miniszterelnöke, miután a munkáltatók tiltakoztak a tervezett adóemelések miatt indulatosan ezt kiáltotta: „El lehet innen menni!” Másnap már arról írt a sajtó egy része, hogy mindenkit el akar innen küldeni, akinek nem tetszik a politikája, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Persze, voltak a dolognak előzményei. Kövér László 2002-ben elmondta az ominózus „köteles” beszédét, melynek lényege, hogy aki úgy gondolja, hogy a magyar nép csak ennyire képes, csak ennyire tehetséges, az akassza fel magát. Jött megint a sajtó, mely néhány nap után eljutott oda, hogy Kövér akasztani akar. Ma már tudjuk, hiszen Debreczeni József, aki közíróból lett a DK alelnökévé rég megírta, miként gyűlt össze annak idején a kampánystáb és tervezte meg, miként lehetne ebből a „köteles” beszédből kihozni a legnagyobb politikai hasznot. Szóval,vigyázat, meg vagyunk sz…, szóval, szívatva!

Most pedig ismét mondott egy „hisztérikeltően” csúnyát Kövér László. Ezt szólta: „„Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk”.  Ki is tört mindjárt a parasztgyalázat, annak ellenére, hogy én nem sok korombeli lányos apával találkoztam még, aki ne örülne az unokáknak.

Ment aztán a sajtóban és a közösségi oldalakon is az adok-kapok, felsorakoztak el legszélsőségesebb vélemények pro és kontra. Ám megvallom, ennek a hisztériának én még örültem is. egyrészt, mert soha ilyen nyilvánosságot nem kapott ez a súlyos (talán legsúlyosabb) probléma, másrészt pedig azért, mert a sok fanatikus hajtépő mellett rengeteg józan vélemény is elhangzott. Például, hogy a kormány mért nem tesz többet a részmunkaidő elterjedése érdekében vagy, hogy, a törvényi tiltás ellenére, mért nem bünteti keményen a gyermekes, vagy gyermeket akaró nők munkahelyi diszkriminálását. Hiszen ott tartunk, hogy egy felvételi elbeszélgetésnél szemrebbenés nélkül megkérdezik a jelentkezőtől, ugye nem akar gyereket. Még az állami intézményeknél is.

Persze, itt is felül kellene kezdeni a rendcsinálást. Mert míg Lázár János miniszter úr azzal dicsekszik, hogy az ő minisztériumában napi 12 órát dolgoznak a kollégák, mert ez nem egy családbarát munkahely, addig elég nehéz lesz bármit is megváltoztatni.

Nagy szerencse, hogy a hisztériának vannak előnyei is.

Orémus Kálmán

Másfajta barátság

Tisztelt (gazdaság)politikus hölgyek és urak! Önöknek szánom alábbi soraimat, kérem, ne vegyék sértésnek, így, a szeretet ünnepe után néhány nappal. Tudom, hogy Önök mindig barátsággal viseltetnek irántunk, különösképpen a vállalkozások iránt, legalább húsz éve hallunk a bürokrácia leépítéséről, a vállalkozásbarát adóhatóságról, az egyablakos ügyintézésről. Szóval, számtalanszor kezet nyújtottak már a vállalkozásoknak, csak legtöbbször ennek a kéznek valahogy túl erős lett a szorítása.

Elmondanék egy történetet. Találkoztam egy barátommal, aki szabolcsi nyugdíjasként, valamilyen úton-módon, óraadó tanári állást kapott a bécsi egyetemen. Felhívták a figyelmét, hogy addig nem tudnak vele szerződést kötni, míg nem kapja meg az osztrák adószámot. Ő ezt teljesen természetesnek vette és jól nevelt magyar állampolgárként megkérdezte, hogy hová kell mennie ügyintézni, milyen dokumentumokat kell benyújtania, mennyi az átfutási idő.

És itt jött az első meglepetés. Közölték vele, hogy neki nem kell mennie sehová. Felhívták az adóhatóságot, ahonnan kijött egy úriember és közölte, mától kezdve ő lesz adóügyekben az államilag kirendelt mentora, majd elkérte a személyi adatait és elment. Majd, mire véget ért a megbeszélés, visszatért az adószámmal.

De ez még nem minden. A szerződéskötés után átadta a névjegykártyáját, mondván, bármilyen ügye, gondja, kérdése van az adóhatósággal, az adózással kapcsolatban, hívja fel bátran, neki ugyanis az a munkája, hogy segítse a mentoráltját, tanácsokat adjon a könyvelést, az adóbevallást és az adócsökkentést (!) illetően. Ez utóbbi tekintetébe mindjárt volt is néhány hasznos ötlete.

A barátom ezt követően egy ismerősével indult haza, Magyarországra, aki vásárolt odakint egy kocsit, melyen még rendszám sem volt. Így aztán enyhe szorongással indultak útnak, ami jelentős pánikba csapott át, amikor megállította őket egy osztrák rendőr.

Hogy mi történt ezután? Kiderült, hogy pánikra semmi ok. A rendőr elmagyarázta nekik, milyen veszélyes dolog rendszám nélkül közlekedni, mondván, ha ellopják a kocsit vagy történik egy baleset, nem tudják a járművet beazonosítani. Aztán elirányította őket a legközelebbi polgármesteri hivatalba, ahol harminc euró ellenében ott helyben (!) kinyomtattak nekik egy rendszámot.

Eddig a történet. Utólag azon gondolkodtam, milyen nagylelkű ez az osztrák állam, aztán rájöttem, hogy inkább rafinált. Pontosabban, bölcs. Mert ki tudja pontosabban ellenőrizni a vállalkozót, mint az a mentor, aki a segítség közben rálát az üzletmenetre? Aki, miközben ismerteti az adócsökkentést elősegítő törvény adta kiskapukat, gondosan ügyel arra, hogy a nagykapuk zárva maradjanak.

Mert tudom én, hogy Önök is barátkoznak a vállalkozókkal, csak ez egy másfajta barátság. Sőt, nagyon másfajta. És nem is kell érte Új-Zélandra utazni, csak ide, a szomszédba.

Országjobbító üdvözlettel:

Orémus Kálmán

Zsigmond Vilmos megfosztatott

Valahogy úgy alakult, hogy vezetés közben rádiót szoktam hallgatni. Nem kellene. Az ember csak felidegesíti magát. Persze, a rossz híreket már megszoktuk, de amikor a jót sem tudják tisztességesen elmondani a sajtómunkásnak látszó médiasztárok, attól kiráz a hideg.

Itt van mindjárt egy mai példa. Az egyik legnépszerűbb kereskedelmi adó híreiben bemondják, hogy a Cannes-i filmfesztiválon díjat nyert Mundruczkó Kornél versenyfilmje. Jó hír? Hát már hogy a fenébe ne! Ám a hír folytatódik: „ A fesztiválon életműdíjjal jutalmazták Zsigmond Vilmos magyar SZÁRMAZÁSÚ operatőrt.”

Azóta is gondolkodom, hogy mitől nem magyar Zsigmond Vilmos. Mert a magyar származású azt jelenti, hogy ő már nem annyira magyar, viszont a felmenői azok voltak. Nem várom én el egy szerkesztőtől, hogy tudja, kiről van szó, de könyörgöm, üssön már fel egy lexikont, mielőtt adásba küld valamit. 

Abból ugyanis megtudhatná, hogy Zsigmond Vilmos csak és kizárólag magyarnak vallja magát, annak ellenére, hogy az Államokban lett világhírű. Ha ez nem lenn elég, akkor az is kiderülne a tisztelt sajtómunkás számára, hogy Zsigmond Vilmos igencsak joggal tartja magát magyarnak, hiszen Szegeden született, Magyarországon tanulta ki a szakma csínját-bínját, csak 56-ban hagyta el az országot, ahová a rendszerváltás óta rendszeresen visszatér, ha nem forgatni, akkor tanítani.

Egy óra múlva újra elmondják a rádióban a híreket, ugyanezzel a szöveggel. Egyetlen embernek sem tűnt fel, hogy szegény Oscar-díjas operatőrünket most fosztották meg a magyarságától.

Agyak nagymosásban

Kapcsolgatom a televízió távirányítóját, hátha sikerül valami értelmesebb információhoz jutni a bugyuta reklámok özönében. Valahogy nem tudja felkelteni érdeklődésemet a legújabb hashajtó, de még a potencianövelő szer sem, melytől állítólag ugyanúgy kihasználnának a nők, de legalább élvezném.

Szóval, kapcsolgatok. A következő csatornán azzal feszítik pattanásig az idegeimet, hogy Palvin Barbi lila hajra váltott, aztán azt az érdekfeszítő kérdést feszegetik, hogy volt-e bugyi Tóth Gabin, amikor villantott, vagy sem. Tovább kapcsolok, bár érzem, hogy hatalmas űr tátong majd az általános műveltségemben, ha nem várom ki a végét.

Rá is bukkanok az egyik kereskedelmi csatorna műsorára, melynek beharangozójából a „celebek” kifejezés mellett a „kulturális” sem maradhat ki soha. 

Érdeklődéssel várom az első hírt. Így hangzik: „Szabó Zsófi levágatta a haját.” Már ettől a torkomban dobog a szívem, de ez még mind semmi, a szerkesztők tovább fokozzák a feszültséget. „ Fürtjeit Hajas egyetlen nyisszantással vágta le!”

Elképzelem a pillanatot, ahogy jön a sztárfodrász, kezében egy hatalmas szabóollóval, majd egyetlen jól irányzott csattintással véget vet a hajkorona uralkodásának.

De még mindig nincs vége! A műsorvezető ezzel a drámai fordulattal fejezi be a híradást: „Zsófi elmondása szerint ma már újra tud mosolyogni!”

Ez igen, hát ezért érdemes volt! Megint tanultam valamit, bár fogalmam sincs, hogy hosszú hajjal mért nem lehet mosolyogni. Leginkább azt, hogy tovább mossák az agyunkat. Mert olyan világban élünk, amikor mindig tudjuk melyik sztár vágatta le vagy festette be a haját, hogy melyik celeb villantott, melyik szakított vagy melyik esett teherbe, vagy éppen szereti-e a mákos puszedlit.

És eszembe jut az egyik ismerősöm, aki gyakran szidja a lapos, érdektelen tévéműsorokat.

-- Mért nem beszélgetsz inkább a gyerekeiddel vagy a szomszédoddal? – kérdeztem tőle.

-- De… én azt sem tudom, ki a szomszédom – felelte meglepetten.