Átélt és elemzett egy századot

Most olvasom Földes Anita: Átéltem egy századot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel című könyvét. Tulajdonképpen mindenkinek el kellene olvasnia, akit valamennyire is érdekel Magyarország és Európa XX. századi története, egy olyan ember szemszögéből, aki nem csupán szemtanúja, hanem tevékeny részese is volt annak.

Fejtő Ferenc (franciául: François Fejtő, szül.: Fischl Fülöp Ferenc (Nagykanizsa, 1909. augusztus 31. – Párizs, 2008. június 2.) francia-magyar történész, kritikus, Széchenyi-díjas író, baloldali publicista.

Közeli barátja volt többek között József Attila, Ignotus, Illyés Gyula, Franciaországban Albert Camus és Jean-Paul Sartre, együtt dolgozott Károlyi Mihállyal. Kezdetben a kommunista elvekkel szimpatizál, később szembefordul velük és élete végéig szociáldemokratának tartja magát. 1938-ban kerül Franciaországba, ahol részt vesz az ellenállásban, a háború után a kor legnevesebb Kelet- Európa szakértőjévé válik, A népi demokrácia története című könyve a világ számos egyetemén kötelező olvasmány, véleményét a legkülönbözőbb rendű és rangú államférfiak, politikusok kérték ki.

Ma is megfontolandó és tanulságos, amit korának politikai kultúrájáról ír: „1929-ben jöttem föl Budapestre a Pázmány Péter Tudományegyetemre és hamar felfigyeltem egy értelmiségi vitatkozóklubra. Akkor még tudtak úgy vitatkozni az emberek, hogy utána együtt boroztak… Az erdélyi, valamelyest antiszemita újságíróról elnevezett Bartha Miklós Társaság érdekes irodalmi-politikai fórum volt, ahová mindenféle irányzat képviselői eljöttek. Kommunisták, szocialisták, liberálisok, urbánusok, népiek, antiszemiták, félfasiszták, fasiszták jártak ide, és udvariasan (!) vitatkoztak egymással. Akkor még a fasisztákkal is lehetett beszélni.”

A másik, azóta is elhallgatott információ, hogy Hitler hatalomra kerülését a kommunisták segítették Berlinben 1933-ban, moszkvai parancsra, hogy kitúrják a hatalomból a szociáldemokratákat. Elmondása szerint József Attila is emiatt fordított hátat a kommunista pártnak.

„Évekkel később – Párizsba való 1938-as érkezésem után –nagyon jóban lettem a korábbi német parlament szociáldemokrata frakciójának vezetőjével, akivel egy antifasiszta egyesületben találkoztam. Menedékjogot kapott a franciáktól. Ő felvilágosított a hatalom átvételének részleteiről. Arról, hogy a szociáldemokraták hogyan próbáltak megegyezni a kommunistákkal a nácizmus ellenében, és hogy kizárólag Moszkván múlt, hogy ez nem sikerült.”

Maszek történelem II.

Először a szavak maradtak...

Szülőfalum, Rát (ukránul Rativci ) község Ukrajnában van, Kárpátalján az Ungvári járásban, Ungvártól 12 km-re délre. Igazából a munkácsi kórházban születte, ezt követően pedig Munkácson, a nagyszüleimnél töltöttem életem első hónapját, azon egyszerű oknál fogva, hogy épp azon a napon bontották le a régi házunkat, amikor én a világra jöttem.

Ennek ellenére én Rátot tartom a szülőfalumnak, hiszen itt éltem le életem első tizenöt évét, itt formálódtam azzá, aki lettem, egy olyan közösségben, melynek tagjai, vagy legalábbis a többségük, egyszerű parasztember volt, mégis rengeteget tanultam tőlük, ha nem mást, hát emberséget. Ezért aztán, bár egyre ritkábban járok vissza, folyamatosan figyelemmel kísérem a sorsát, mai napig tartom a kapcsolatot néhány egykori földimmel.

Így aztán, szinte a szemem előtt játszódott le az a szomorú, bár valószínűleg elkerülhetetlen folyamat, melynek során egy színmagyar településből, vegyes lakosságú, bár magyar többségét még megőrző faluvá vált, melynek ma már a vezetője sem magyar.

Rát tulajdonképpen két falu, Kisrát és Nagyrát összeolvadásából, összeépüléséből jött létre. 1910-ben Kisrátnak 599 lakosa volt, melyből magyar 597, ebből 155 római katolikus, 81 görög katolikus, 353 református, Nagyrát 606 lakosából pedig 592 magyar, 8 pedig német, amiből 282 római katolikus, 256 görög katolikus és 37 református. Mint látható, a faluban egyetlen ukrán, de még ruszin sem élt és ezek az arányok nagyjából meg is maradtak a második világháború végéig.

A háború után lassú, de visszafordíthatatlan változások történtek. Nagyapám elmondása szerint, a szovjet katonaság elvonulása után érkező szovjet hivatalnokok, pártmunkások, NKDV-sek még csak átutazóban tértek be a faluba. Jöttek kolhozt szervezni, a férfiak nagy részét elhurcolták a lágerbe, politikai előadásokat tartottak. A falu megrettenve, de bizonyos passzív ellenállással tekintett rájuk. Ők egy idő után elmentek, de néhány szavuk már az elején itt maradt (például ocseregy-sor, bánká-befőttes üveg, bulocska-zsömle).

(Szintén nagyapám mesélte, akik 1928-ban református kántortanítóként került a faluba, hogy közvetlenül a háború után egyszer látta, amint nagy sor áll a községháza előtt.

-- Hát te mit csinálsz itt, János? – szólította meg egykori tanítványát, aki a sor végén állt.

-- Nem látja, tanító úr? Itt állok, az ocseregyben – felelte az.

-- Ej, ej – csóválta rosszallóan a fejét nagyapám –, elfelejtettél magyarul? Nem ocseregy, hanem sor.

-- Tanító úr, ilyen magyarul nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban!)

Persze, az az igazság, hogy a hatalom eleinte megpróbálta a helyi, többé-kevésbé megbízható régi kommunistákkal elvégeztetni a szovjetizálás népszerűtlen feladatát. Így lett például az ungvári járás első párttitkára egy Varga nevű, nagygejőci származású öreg kommunista, akinek az volta baja, hogy túl komolyan vette az elveit. Így aztán az első túlkapások után be is vitte a pártkönyvét a pártbizottságra, mondván, ő nem ilyen rendszert akart. Hogy aztán mi lett a sorsa, azt nem tudom. Az iskolaigazgató is egy olyan ember lett az első időkben, akinek szláv neve volt és a háború után jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen szlovák.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében egymást váltották a hatalom által a falu szemmel tartása és a kommunista eszmék terjesztése végett kinevezett komisszárok, párttitkárok. Akkor már létezett a szovhoz (állami gazdaság), s mivel ezt többnyire magyarok vezették, mindenképpen kellett melléjük egy megbízható orosz vagy ukrán. Ők azonban nem telepedtek le a faluban.

Az egyikre még jól emlékszem. Egy hatalmas termetű, pocakos ember volt, nyugdíjas orosz katonatiszt, a felesége meg oroszt tanított az iskolában, mindketten Ungvárról jártak ki. persze, egy sót sem tudtak magyarul. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nyár folyamán két-három alkalommal a falu apraja-nagyja kivonult (ebben többnyire a gazdaság teherautói voltak segítségére) a nyolc kilométerre lévő Latorca partjára, akkor ez volt a strandolás. Egyszer csak hatalmas visítozásra lettünk figyelmesek, a ráti lányok és asszonyok szemüket eltakarva, sikítozva futottak el a partról. Amikor közelebb mentünk, döbbenten láttuk, hogy a párttitkár elvtárt anyaszólt meztelenül áll a combközépig érő vízben, becses jószága a a hullámokba lóg és hangosan méltatlankodik. Szerinte ugyanis a magyarok nagyon szégyenlősek, az teljesen természetes, hogy egy orosz férfi így fürdőzik.

Aztán ők is eltűntek az áthelyezések útvesztőiben. A falu első állandó ukrán, illetve ruszin lakosai nem is a faluban laktak. A ráti vasútállomás mellé telepítettek be két azzal a szokásos jelszóval, hogy helyben nincsenek szakemberek, ám az állomás és környéke közigazgatásilag Szürte községhez tartozik, bár ez a falu még legalább egy kilométerre fekszik. Ezek az emberek aztán letelepedtek, de szinte egyáltalán nem kapcsolódtak be a falu életébe.

Meg kell még itt említenem a Males nevű felcsert, aki egy nagyon népszerű ember volt a faluban, ma is előttem van, amint ócska biciklijén az utcákat járja. Mondjuk, mindent el is követtet, hogy befogadják, megtanult magyarul,  mindenkin megpróbált segíteni, mindenkivel barátságos volt, bár az állandó lakása neki sem a faluban volt egy ideig.

Én még jól emlékszem az első ukránra, pontosabban ruszinra, aki Ráton családostól, állandó jelleggel letelepedett. Ez valamikor a hatvanas évek közepén történt. Úgy hívták az illetőt, hogy Vaszil Zsgánics. Abban időben Illár Ambrus volt a helyi gazdaság vezetője és „odafönn” már igencsak szúrta az illetékesek szemét, hogy itt mindenki magyar. Szigorú tervgazdálkodás folyt, márpedig a légből kapott, hasraütős terveket elég nehéz volt teljesíteni a közösben.

Akkor azt találták ki, hogy ide kell küldeni egy kiváló szakembert, egy élmunkást, aki majd átadja a tapasztalatait a helyi, „elmaradott” kádereknek. Nem tudom, mennyire kellett őt győzködni, de a faluba költözött és munkába állt a helyi gazgazdaságban, mint traktoros. A falu hamar befogadta, hamarosan az egész családja megtanult magyarul ellentétben azoknak a többségével, akik most költöznek be, a gyerekeivel szinte naponta játszottunk együtt.

Hogy mi volt a kiváló munkahelyi teljesítményének a titka? Természetesen, a papír, mely mindent elbír. Édesapám nyaranta számvivő volt az aratóknál, már előre kiadták a parancsot, hogy a munkaversenyt Vaszilnak kell megnyernie. Nem sokkal később egy Sztegura nevű sofőrt helyeztek a gazdaságba, hasonló indoklással.

Ettől kezdve aztán megindult a beáramlás, a két beköltöző család jól érezte magát, jöttek a rokonok, ismerősök előbb csak látogatóba, aztán már másként is. Valamikor  70-es években a gejőci út mellett új utcát nyitottak a kertek mögött, telkeket alakítottak ki, ott már zömmel a betelepültek építkeztek. A kisráti temetővel szemben lévő kacsaúsztatót, melynek jegén gyermekkoromba annyit játszottunk betemették, egy többemeletes házat építettek rá szolgálati lakásokkal a betelepülő szakembereknek.

Ma a hivatalos adatok szerint a község 1470 lakosának még mindig 80 százaléka magyar. Ha végigmegyünk a falunk és megnézzük, hogy kik laknak az egyes házakban erős kétely ébred az emberben.

Emlékversek Munkácsról

Viharvert, valaha zöld fedelű, de ma már inkább barnuló-sárguló kis kapcsos füzetet talált az édesanyám a régi kacatok között. Az első oldalán ez olvasható: „Névnapi emlékül szeretett húgomnak, Jucinak! Munkács, 1925. február 16. Józsi.” 
 

Ez lett az ünnepelt emlékverses füzete. Az akkor 17 éves Juci az én nagymamám volt. Elképesztő, mi mindent „élt át” ez a kis füzet, elszomorító, hogy azok közül, akik annak idején tízen- vagy alig huszonévesként beleírták kis versikéiket, ma már valószínűleg valamennyien az isteni magasságokból méznek le ránk.

De más is kiolvasható belőle. Például az, hogy bár a szerelem és a barátság már akkor is kiemelt helyet foglalt el az ifjúság gondolatkörében, a Trianon miatt Csehszlovákiához csatolt Munkácson még a kamaszok számára is mily fontos volt a haza, a nemzet szeretete.

Egy bizonyos Manyi például, dátum nélkül,ezt rótta a kis füzetbe:

„Nehéz homályban kúszik a jövő,

Mint szürkületkor erdőben az út…

Aki bemegy – nem tudja, merre jut,

S nem tudja, ki lesz, aki szembejő.

Tán a balsors lesz, tán a Jószerencse,

Talán törpe lesz, talán óriás,

Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,

Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.

Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon

Előttünk fel-felmordul a vadon

S a szélben száraz levél kavarog.

Legyen az erdő bármilyen sötét,

Csak el ne engedjük egymás kezét

Kitett „hazátlan” árvák: magyarok.”

A munkácsi magyar középiskola feltámadása

Néhai Tonhaizer Ferenc, Munkács város egykori alpolgármestere visszaemlékezései alapján, akit a szovjet hatóságok elhurcoltak és csak három év két hónap lágerben letöltött raboskodás után térhetett haza.

„Bár odahaza voltam, idegenben éreztem magam. Nem csoda, hogy gyakran eszembe jutott egy, a munkácsi temetőben lévő sírfelirat: "Meghaltam, mert szívem nem tudott hazát cserélni.”. Én nem követhettem az igaz magyart. nekem még élni kellett, élni családom, kicsiny gyermekeim érdekében.

Így aztán két elhatározás született bennem. Az egyik az, hogy mindent meg kell tenni a Magyarországra való átköltözésünk érdekében, a másik pedig, lehetőleg távol tartani magam minden hivatalos ténykedéstől, és kerülni a színházat, mozit és egyéb szórakozóhelyeket. …Második elhatározásomat, a szórakozásra vonatkozóan eddig 99 százalékban betartottam, de a hivatalos ténykedést illetően megszegtem. Véleményem szerint, magyar szempontból kötelességem volt megszegni.

 Az első szülői értekezleten, melyen a magyar nyelvű iskolában részt vettem, a szülői tanács elnökévé választottak. ekkor a mi iskolánk csak hétosztályos volt, melynek elvégzése egyetemi felvételre nem jogosított. Ugyanakkor Munkácson csaknem az összes orosz és ukrán iskola tízosztályos középiskola volt. Az érdekelt szülők között volt néhány lelkes magyar, akikkel szinte élvezet volt a tízosztályos magyar középiskola megszerzése érdekében harcolni.

Ez a harc teljes két éven keresztül folyt. Gyakran hívtam össze szülői értekezletet, küldöttségeket menesztettünk a tanfelügyelőhöz, a polgármesterhez, Ungvárra és Kijevbe. Írtam, szaladgáltam, mindenütt ott voltam, ahol a magyar iskola érdekében veszekedni kellett.

A kijevi minisztérium mindjárt az első kérvényemre engedélyezte a magyar középiskolát. A helyi sovinizmus azonban még a minisztériumi rendelkezésnél is erősebb volt. Amikor, a kapott engedély birtokában, felkerestem az illetékes hatóságokat, azt a választ kaptam, hogy a tízosztályos magyar iskola részére nincs helyiség.

Hiába adtunk be többféle javaslatot, sőt, még azt is vállaltuk, hogy közadakozásból és önkéntes munkával megnagyobbítjuk iskolánkat, hiába hivatkoztunk arra, hogy gyermekeink kényszerülve vannak a falvakba járni iskolába. Minden törekvésünk, minden érvelésünk hiábavalónak bizonyult.

Amikor egyszer Ungváron a területi tanfelügyelőnek azt találtam mondani, hogy mégis tűrhetetlen állapot, hogy a városi gyermek a hét osztály elvégzése után csak falun folytathatja a tanulást, azt válaszolta, hogy ezentúl már csak úgy lesz: a régi rendszerekben a falusi gyermek a városba jött művelődni, most már a városi gyermek járhat falura.

Egy ízben azzal vádoltak, hogy csak én követelőzöm, a többi szülő már megtanulta az államnyelvet és a gyermekük asszimilálódásba beleegyezik. Ennek bizonyságául akart a tanfelügyelőség egy csapdát felállítani.  Összehívatta az érdekelt szülőket, s az értekezletre elhozta a párt kultúrreferensét is. A tanfelügyelő hosszú beszéddel próbálta indokolni, hogy miért lehetetlen Munkácson a tízosztályos magyar középiskola felállítása. A beszéd elhangzása után az egész hallgatóság azt kiabálta: „Nem értettünk semmit!” A kultúrreferens, látva a helyzetet, felállt, ezzel vége is lett az értekezletnek. Kétségtelen, hogy nekünk ebből nagy hasznunk volt, nevezetesen, hogy a soviniszta tanfelügyelő nem tudta többé félrevezetni a feletteseit.

Néhány nap múlva megüzente nekem a polgármester, hogy, ha „uszításaimmal” fel nem hagyok, letartóztatásom iránt fog intézkedni. A soviniszták szemében az is uszítás volt, hogy én a magyarság törvény adta jogát követetem. Én a panaszommal Moszkvához fordultam, erre minden vitatkozás, csűrés-csavarás  megszűnt. Mindjárt volt helyiség, volt elegendő tanerő és pénzbeli fedezet is volt. Csak engem fenyegettek, hogy kellemetlenségeim lesznek, mert nem lesz elegendő magyar tanuló. E fenyegetést tett nem követhette, mert a magyar iskola tanulóinak száma 560-ról 940-re emelkedett.”

Fotó: A jobb felső sarokban látható épületben működik a munkácsi magyar iskola.

(Archív felvétel)

Közreadta: Orémus Kálmán