2011. július 13., szerda

Bárgyú előírás trükkös szülőt szül

Olvasom, hogy a szülők egy része lakcímtrükköket vet be, hogy a kiválasztott oktatási intézménybe járhasson a gyermeke. Óvodai és iskolai beiratkozás idején ezért jelentősen megugrik a gyerekek száma bizonyos településeken, ugyanis a népszerű gyakorlat szerint a gyerek és az anya papíron átköltözik az iskola körzetében élő rokonhoz, ismerőshöz. Az iskoláknak első körben azokat a jelentkezőket kell felvenni, akik az adott körzetben laknak. A körzeten kívüli gyerekek csak akkor juthatnak be, ha marad üres férőhely, közülük sorsolással választanak. A trükköző szülőkkel szemben az iskolák és az önkormányzatok tehetetlenek.
Gondolom, hogy a törvény- és rendeletalkotók most mélységesen meglepődnek, talán fel is háborodnak. Miként azok is, akik a parlamentben oly kitartóan követelték, hogy a törvény szigorával lépjenek fel az iskolai szegregáció ellen. Mondván, nehogy már a szülő döntse el, hogy melyik iskolába adja a gyermekét! Pedig érdemes lenne megnézni, hogy az ő gyermekik és unokáik milyen iskolában járnak, vajon hány hátrányos helyzetű gyermek van az osztályukban. Persze, ezt elég nehéz lenne pontosan felmérni, csemetéik nagy része ugyanis nem is Magyarországon tanul.
Engem, ellentétben rendkívül bölcs döntéshozónkkal ez a trükközés egyáltalán nem lep meg, tisztában vagyok ugyanis néhány olyan alapvető ténnyel, mely alapjaiban rendíti meg az ilyen korlátozások hatékonyságát. Az első, hogy a legtöbb szülő -- megjegyzem, szerencsére --, mindig azt szeretné, hogy a gyermeke alapos, sokoldalú képzést kapjon, mely lehetővé teszi a benne szunnyadó tehetség feltárását és fejlődését. Nem véletlen, hogy szerte a világban kialakultak az elit iskolák, melyek kitárják kapuikat a kiváló képességű, ám szerényebb anyagi háttérrel rendelkező fiatalok előtt is.
Az meg szintén köztudott, hogy a magyar roppant élelmes fajta, jóval súlyosabb nagykapuk mellett is megtalálta már a kiskaput, mint az iskolai beíratás. Mint Kopátsy Sándor, a neves közgazdász írta valahol, isteni szerencse, hogy ilyenek vagyunk, mert korlátolt és rövidlátó hatalmak mellett épp ez az élelmesség biztosítja a túlélést.
Persze, megértem én, hogy így az adott iskolában, településen még több lesz a hátrányos helyzetű gyermekek aránya, hogy még kevesebb lesz az olyan tehetség, akihez igazodni lehet, ám azt aligha lehet elvárni, hogy a jobbak feláldozzák magukat eme probléma megoldása érdekében. Ezt a gondot ugyanis nem nekik kell orvosolni, hanem a politikusoknak és a pedagógusoknak. Úgy is mondhatnánk, nem a jobbakat kell visszafogni, hanem az elmaradókat felemelni.
Azon viszont igazán meglepődtem, hogy az oktatási ombudsman is megszólalt az ügyben, azt mondta, a jelenség ellen oktatási jogszabályokkal nem lehet fellépni, csak azzal, ha megszüntetik az iskolák közötti különbségeket. Ezzel egyrészt az a baj, hogy korábban ő is a törvényi szigorítást támogatta, másrészt, hogy tapintatosan tudtunkra adta, fogalma sincs, mit kellene csinálni. Az iskolák közötti különbségeket ugyanis eddig még sehol a világon nem tudták megszüntetni.



2011. július 10., vasárnap

Csak egyértelműen szabad cselekedni

"A világban az akció-reakció törvénye uralkodik. Amennyire koncentrált erőt fejtek ki egy irányban, olyan koncentrált hatást fogok elérni. Csak határozott kérdésre kapok határozott választ. Vannak alapvető élethelyzetek, amelyekben csak egyértelműen szabad cselekedni. Ha már töprengek azon, hogy megházasodjam-e, szülessen-e gyermekem, hivatást változtassak-e - akkor ne tegyem. Meg kell várnom, míg a dolgok egyértelművé tisztulnak bennem - akkor könnyen és határozottan tudok cselekedni. És ez meghozza az eredményt." (Popper Péter)

2011. július 8., péntek

Az orvos legyen hallgatag

Bismarck, a híres német államférfi egy időben gyakran szenvedett fejfájástól. Végül magához hivatott egy orvost, aki azzal kezdte, hogy töviről hegyire kifaggatta betegét: mit eszik, mit iszik, mennyit pihen, mivel szórakozik, míglen a kancellár, aki híresen goromba ember volt, megunta a kérdezősködést és ráförmedt:
- Elég a faggatásból! Azért hívattam, hogy meggyógyítson, és nem azért, hogy kikérdezzen.
- Ebben az esetben rossz helyre fordult excellenciád! - hajolt meg az orvos, táskájáért nyúlva. - Olyan orvosokat kellett volna helyettem idecsődítenie, akik megszokták, hogy semmit sem kérdeznek a betegeiktől.
- Dehát vannak-e orvosok, akik úgy kezelik a betegeiket, hogy semmit sem kérdeznek tőlük?
- Hogyne. Az állatorvosok.


2011. július 6., szerda

Drága lányom, Elizabet!

Látod kislányom, mégiscsak megtanultam az amerikai nevedet, nem volt könnyű, mert úgy megszoktam a régit, hiszen vagy negyven éve Erzsikémnek neveztelek, vagy éppen Zsókámnak, amíg itthon voltál, meg azután is, álmomban.
Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, talán nem is lesz időd válaszolni, most mégis írok neked. Múlt héten temettük szegény keresztanyádat, gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes úr még tőled is elbúcsúztatta. Amikor a végén megköszöntem neki, azt mondta, ez így természetes, hiszen te közénk tartozol, még ott, messze a nagyvilágban is, mert a gyermekkorát senkitől nem lehet elvenni, azt cipeli magával egész életében. A tiszteletes úr nagyon okos ember, ebben is igaza lehet, mert mi itt úgy élünk, mintha mindig velünk lennél. Mindenszentekkor a te nevedben is mindig viszek egy koszorút az apád sírjára, tudom, te is megtennéd, neki meg biztosan jólesik.
Azon a temetés utáni éjszakán szörnyű álmom volt. Egy darabig csak forgolódtam az ágyban, tudod, az én koromban már keveset alszik az ember. Azon gondolkodtam, hogy talán nekem sincs sok már hátra, mert szegény keresztanyáddal egyidősek voltunk, meg aztán a doktor úr is azt mondta, hogy most már jobban kellene vigyázni magamra. Érzem is, minden nap érzem, ahogy kiszáll belőlem az erő.
Aztán csak elaludtam, és azt álmodtam, hogy ott vagyok abban a rettenetes nagyvárosban, a járdán egymást érik az emberek, az úton meg az autók. Ijesztő volt az a kavargó tömeg, már attól féltem, hogy eltaposnak. És akkor megláttalak téged. Fáradtan, meggörnyedve közeledtél felém, valami nagy-nagy sötét terhet cipeltél a hátadon. A tömeg szétnyílt, csodálkozva bámultak rád, de nem segített senki. Közelebb léptem, láttam az arcodat, melyről patakokban ömlött a veríték, már nem is léptél, inkább csak támolyogtál. Ekkor jöttem rá, hogy mi van a hátadon. Előbb csak a templomot ismertem fel, aztán a házunkat. Igen, ezt a falut, a mi falunkat cipelted a hátadon, élőkkel és holtakkal, kicsikkel és nagyokkal.
-- Segítsen, édesanyám, segítsen! Nem tudom letenni! -- súgtad elhaló hangon.
Akkor megfogtam a templom tornyát, megemeltem az egész falut, és valami megkönnyebbült mosoly suhant át az arcodon. Így vittük, ketten a terhet, a te terhedet végig a nagyvárosi főutcán.
Akkor reggel döntöttem el, hogy levelet írok neked. Kérlek, nagyon kérlek, hogy még egyszer, utoljára gyertek haza. Mindenképpen jöjjön Jánoska is, mert látnom kell, mielőtt meghalok. Tudom, jól tudom, hogy három éve, amikor itthon jártatok, azt mondtad, soha többé nem hozod ide a gyereket, mert te jó amcsit akarsz belőle nevelni. Utána azt írtad, hogy a gyerek teljesen megzavarodott. Még otthon is, így írtad „otthon”, mintha ez nem lenne az, magyarul válaszolt olykor a kérdésekre. Az iskolában meg elújságolta, hogy ő magyar, és tőled is mindenfélét kérdezgetett. És Henrit, a férjedet ez teljesen felháborította.
Megértelek, hiszen isten őrizz, hogy rosszat akarjak neki. Legyen csak jó amcsi, ha te így gondolod. Mégis, nagyon kérlek, hogy most az egyszer, utoljára, gyertek haza. Azt is megígérem, hogy nem fogom Jánoskának szólítani. Dzsoni, látod, már ezt is megtanultam, az a neve, hogy Dzsoni.
Ma is előttem van, hogy tömte magába a túrós rétest, már azt hittük, rosszul lesz tőle. Karácsonyra azóta is mindig megsütöm, elképzelem, milyen jóízűen enné Jánoska. Aztán odaadom a szomszéd gyerekeknek.
Emlékszel, tavalyelőtt küldtél nekem ajándékba egy egyszer használatos fényképezőgépet. Furcsa egy világ lehet nálatok.  Én még a menyasszonyi ruhámat is eltettem annak idején, hátha jó lesz neked. Megvan, mind a mai napig. Ott meg egyszer használatos dolgokat gyártanak. Micsoda pazarlás! Bár, én csak egy falusi öregasszony vagyok.
Sokat gondolkodtam, hogy mire használhatnék én egy fényképezőgépet. A múlt éjszaka kitaláltam. Sütök egy tepsi túrós rétest, lefényképezem, és elküldöm Jánoskának. Erről majd mindig eszébe jutok, addig is, míg el tudtok jönni.
Bár, most meg azon gondolkodom, vajon lehet-e jó amcsi, aki szereti a rétest?
A mielőbbi viszontlátás reményében, soha el nem múló szeretettel:
Anyád

2011. július 5., kedd

Jaroslav Hašek: Eljegyzés a családunkban

(Egy derék kis legény naplójából)

Mindig nagy gondban voltunk a néném, Lidka miatt, mivelhogy már többször kimaradt éjszakára férfiakkal, akik megkérték a mamát, hogy Lidka rövid időre kiruccanhasson velük. Egyszer betoppant egy fölöttébb rendes, derék tisztviselő, Syrovátko úr, odaállt a mama meg a papa elé, és igen szépen kérte őket, engedjék vele Lidkát kirándulni. Folyton fújta az orrát, s hajtogatta, hogy teljességgel tisztességes ember és tiszta jellem. A mama bólintott, hogy no jó, menjenek csak, de Lidka nyolc órára otthon legyen, mert ő bizony nem melegíti meg kétszer a vacsoráját, meg különben sem illik későn hazajárni, mert egy leány könnyen hírbe kerülhet. Erre Syrovátko úr ismét fújni kezdte az orrát, és erősködött, hogy ő tisztességes ember, nem pedig holmi szoknyapecér.
- Szoknyapecér ide, szoknyapecér oda, csak hozza vissza a lányt egészben és épségben – mondta a papa -, különben sincs ínyemre az ilyesmi.
No de mitévő lehetett? Ha a mama kimond valamit, nekünk a papával hallgatnunk kell, még ha igazunk van is, és a mama ostobaságot művel.
Syrovátko úr hát vitte Lidkát. A mama keresztet rajzolt Lidka homlokára, nekem pedig Syrovátko úr adott egy ötkrajcárost amolyan jóvátétel gyanánt azért, amit majd elkövet.
Már este fél kilenc, de Lidka sehol, aztán tíz, bezárták a ház kapuját, majd tizenegy. A mama sírt, a papa megette Lidka vacsoráját, dühösen járt fel-alá a szobában, és kiabált, hogy majd ő felelősségre vonja Syrovátko urat, reggel elmegy a hivatalba. A mama jajgatott, hogy biztosan történt velük valami, esetleg Lidka a lábát törte, a nyakát szegte, a vízbe fúltak, vagy isten ne adja, Lidka elveszítette a legdrágábbat, amiben a mamára ütött.
Kérdeztem, hogy az mi, erre a papa adott egy nyaklevest, a mama meg rám parancsolt, hogy imádkozzam. Azt mondtam, hogy az őrangyal vigyáz Lídkára, mivelhogy láttam egy képet, amelyen az őrangyal egy keskeny pallón vezet át a szakadék fölött egy vak leánykát, a leányka hátán virággal teli hátikas.
De a papa morgott, hogy Lidka legfőbb őrangyala ez idő szerint Syrovátko úr, s ha történetesen ő leány volna, nem óhajtaná, hogy Syrovátko vezesse éjnek idején hazafelé kirándulásról.
Aztán éjfél lett, és a mama már nem az „aranyos Liduskáját” siratta, hanem elmondta a nénémet mindenféle ringyónak és lotyónak, a papa pedig ordított:
- Minden férfi kéjenc, parázna alak, az embernek szinte nem lenne bátorsága senkivel kirándulni.
Nem aludtunk hajnali háromig. Kettő tájt megroppant valami a szekrényben. A mama keresztet vetett:
- Jézusmária, ez rosszat jelent!
A húgom, Mařena nem tudott hová lenni az örömtől, mivelhogy egyszer, amikor hét óra helyett este kilenckor jött haza, megverték. Háromra a papa kifacsarta a lelkét az üveg rumnak, és így szólt:
- Történt, ami történt, azt már nem hozhatjuk helyre, reggel eltöröm a pasas lábát, felkötöm magam, és mindnyájatokat kiirtalak. – Ezzel horkolni kezdett az asztalra borulva, a mama pedig eloltotta a lámpát, nehogy a papában tüzet fogjon a rum. Lefeküdtünk, és aludtunk nyolcig. Fél kilenc tájban egyszer csak nyílik az ajtó, betoppan Syrovátko úr, és rögtön azt mondja:
- Ne ijedjenek meg, Lidka kisasszony nem mer hazajönni.
A papa felült az ágyban, egyet sercintett, és így szólt:
- Beállított hozzánk, elvitte a lányomat kirándulásra, most hagyjon neki békét, és menjen isten hírével.
A mama alsószoknyában volt, dobbantott egyet, és rászólt a papára, hogy hallgasson, ne védje, ami védhetetlen, aztán nekiesett Syrovátko úrnak, aki fújta az orrát, és egyre hajtogatta, hogy ő teljességgel tisztességes ember, hirtelen vihar támadt, felhőszakadás, jégeső, a zápor elmosta a hidat, így hát, mivel a vonat nem ment, kénytelenek voltak szállóban tölteni az éjszakát. Van ott, úgymond, egy kisebbfajta szálló, és nem is került sokba.
A mama sírva fakadt:
- Jézusmária, szálló! Maga parázna semmirekellő, adja vissza a leányomat olyan tisztán, ahogy elvitte!
Syrovátko úr reszketett, és dadogva magyarázta, hogy Lidka az úton besározódott, és a szállóban nem volt se szobaasszony, se kefe.
- Gyönyörű szálló, mondhatom! – kiabált az ágyból a papa. A mama sírt, és szüntelen holmi fehér liliomot emlegetett, Syrovátko úr pedig egyre hajtogatta:
- Nagyságos asszonyom, nyugodjon meg, tisztességes ember vagyok, én másutt háltam.
A mama megragadta Syrovátko urat, rázta, mint a rongyot, és kiabált:
- Nem igaz, ismerem én az ilyesmit, vannak tapasztalataim!
Syrovátko úr csak fújta az orrát, hadonászott a zsebkendővel, és bizonygatta, hogy csupán baráti vonzalom alakult ki kettejük közt a kiránduláson, afféle kisebb baráti kötelék, mint aminő példának okáért közte és Lidka papája közt van. Erre a papa odakiabált az ágyból, hogy köszöni szépen Syrovátko úr barátságát. A mama ismét rádörrent a papára, hogy hallgasson, aztán megragadta Syrovátko urat, és követelte, hogy esküdjön meg ez előtt az ártatlan kisfiú előtt, mármint énelőttem, s fülön fogva odavonszolt Syrovátko úr elé, esküdjön meg, hogy feleségül veszi Lidkát. Syrovátko úr pirult, mint a pipacs, és kétségbeesve magyarázkodott, hogy nem veheti feleségül Lidkát, mivelhogy már nős és elvált. Amint a papa ezt meghallotta, ordítani kezdett, hogy adjanak a kezébe pisztolyt, most már biztosan nem kerüli el a fegyházat. A mama úgy fogta az alsószoknyáját, mint aki el akar ájulni, Syrovátko úr a bajuszát rágta, amikor nyakig sárosan, kisírt szemmel berontott közénk Lidka, térdre vetette magát a papa ágya előtt, és égre-földre esküdözött, hogy ez volt az első és utolsó eset, és hogy Syrovátko úr tisztességes ember, a szomszéd szobában hált.
- A színigazat mondja, kisasszony – kapott a szón Syrovátko úr -, erre nem is gondoltam. Jézusmária, nagyságos asszony, mennyi ott a poloska, csókolom a kezét.
Ezzel fogta a kalapját, és már kívül is került az ajtón. Lidka szeretett volna utána szaladni, de a mama elkapta, és taszított rajta egyet, mint a papával szokta tenni, és rápirított, hogy haszontalan teremtés, szégyent hozott az egész családra. Most aztán hajkurászhatják a vőlegényt, igazán nem lesz könnyű dolog, mivelhogy az esetnek híre megy.
Lidka hát hajkurászta a vőlegényt, és rá is akadt egy „palira”, ahogy a papa elnevezte az illetőt. Csakhogy nem volt ám az pali, hanem egy minden hájjal megkent csibész, név szerint Wavroušek. Fekete zsinórra kötött cvikkert viselt, és mindig úgy megtömte magát nálunk kenyérrel, hogy majd szétfakadt. Egy szép napon beállít azzal a kéréssel, hogy kirándulni vihesse Lidkát. A papa nem szólt semmit, csak fütyörészett magában, a mama pedig meg­lehetősen sokatmondón hunyorgatott Lidkára, és azt mondta, hogy Lidka nem szeret kirándulásra járni. De Lidka is kérőre fogta a szót, mondván, hogy nem járt még a Nyerítő tetején, ez egyszer megpróbálhatná.
Erre aztán a mama hosszú beszédbe fogott, és addig emlegette az erényes életet, míg Wavroušek úr elővette a zsebkendőjét, s éppúgy fújni kezdte az orrát, mint annak idején Syrovátko úr, és váltig hajtogatta, hogy tisztességes ember és szilárd jellem. Hallottam, amint a papa morog magában:
- Amaz azt mondta, hogy tiszta jellem, ez meg, hogy szilárd jellem, no úristen, segíts!

De azért csak elengedtük Lidkát kirándulásra, mivel a papa szerint Wavroušek úr afféle ostoba pali, mindazonáltal a lelkükre kötötték, hogy fél kilencre otthon legyenek, máskülönben megint újra kellene melegíteni a vacsorát.
Igen ám, de tíz óra, fél tizenegy, a mama nyugtalankodik, és azt mondja:
- Csak nehogy megint úgy legyen, mint akkor!
Tizenkettőkor a papa kezében ott volt a menetrend, és fejből mondta:
- A nyerítői megállótól tizenegykor indul az utolsó vonat, várunk még fél órát, aztán kiugrom az ablakon. – Ment a konyhába, ismét kiürítette a rumos üveget, s amikor az óra egyet ütött, énekelni kezdett: – Nesze, kislány, aranypénz, elég egy éjszakáér’…
A mama le se teremtette, csak sírdogált, hogy, úgymond, Lidka rossz végre jut. Aztán a papa bebújt az ágyba, és tüstént horkolni kezdett, mi is ágyba bújtunk, s a mama, mielőtt elaludt, így szólt:
- Majd reggel megmondom nekik a magamét!
Reggel kilenckor szerencsésen meg is érkeztek. Az a bizonyos pali kézen fogva vezette Lidkát, és így szólt:
- Nagyságos asszonyom, szilárd jellem és becsületes ember vagyok. Akaratom ellenére nagy felhőszakadás támadt, jégeső, szörnyű égiháború, röpködtek a villámok, csapdosott a mennykő, így hát ott maradtunk a szállóban, de erényes keretek közt, mert én aludtam bal felől, Lidka jobb felől.
A papa már nem bírta ki, hogy olyan sokáig hallgasson, felül az ágyban, és azt kérdi:
- Abban a nyomorúságos szállóban kerestek menedéket, amiben Lidka múltkor Syrovátko úrral volt?
A mama nekiugrott a papának, és fojtogatni kezdte, Lidka összeesett az ajtó mellett, Wavroušek úr pedig felkiáltott:
- Gyönyörű társaságba csöppennék! – s kirontott az ajtón. Lidka aztán teljes tizennégy napon át bömbölt, senki sem szólt hozzá, csak a papa mondogatta:
- Majd én kerítek neked vőlegényt. – Be is járt ungot-berket, míg aztán egy szép napon meglehetősen beszíva hazaállít, és így szól: – Nos, végre találtam vőlegényt. Az illetőnek derék gazdasszonyra van szüksége, mert önállósítja magát, és fogadót akar nyitni. – Közben a papának oly szépen csillogott a szeme. – Derék, jóravaló ember, eljött Prágába, s ahogy megegyeztem vele, holnap, vasárnap idehozom, és minden teketória nélkül megtartjuk az eljegyzést. Kappant sütsz, én pedig hörpintek egyet, hogy meglegyen a kurázsi.
Úgy is volt. A papa másnap elhozta a vőlegényt, leültetjük az asztalhoz, és várunk Lidkára, aki a szomszéd helyiségben foglalatoskodott az új frizurájával.
De már jön is Lidka, a vőlegény rámereszti a szemét, Lidka őrá, elsápad, a vőlegény szintén, fogja a kalapját, és már ott sincs. Ő volt ugyanis a főpincér abban a szállóban, ahol Lidka mindig menedéket keresett Syrovátko úrral meg Wavroušek úrral, valahányszor a kiránduláson elkapta őket az a bizonyos szörnyű jégeső.

2011. július 4., hétfő

Mi lesz holnap?

Az ember jórészt azzal teszi tönkre az életét, hogy rettegve vagy reménykedve folyton azt várja, mi lesz holnap. Nincs egy pillanatnyi nyugta, mindig a következő pillanatra gondol, aztán az utána következőre, s így nem tudja élvezni a jelent. (Robert Merle)