Mért nem volt a kommunizmusnak Nürnbergje?

Az alábbi írás a lengyel Interia lapban jelent meg, szerzője Andzej Nowak történész, publicista, a krakkói Jagelló Egyetem és a Lengyel Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének munkatársa. A cikket az Inoszmi.ru orosz nyelvű sajtófigyelő portál alapján közlöm. 

A nácikat elítélték a nürnbergi perben, a kommunizmust viszont, mely az emberiség történelmének legbűnösebb rendszere, mindmáig megúszta a felelősségre vonást.  Ki a felelős ezért? A Szovjetunió? Amerika? Vagy a nyugat-európai sajtószervek és egyetemek, melyekben teljesen eluralkodott a baloldali ideológia?

Tony Judt, a nemrég elhunyt amerikai történész és briliáns koponya utolsó könyvében azt írja, hogy a XX. század az individum évszázada. Úgy alakult, hogy ez egyben a legnagyobb, tömeges bűncselekmények korszaka is, melyek közül a legkegyetlenebb tömeggyilkosságokat egy új, jobb világ megteremtése – a kommunizmus  felépítése érdekében követték el. És mindig voltak olyan individumok, akik mentségeket találtak ezekre a szörnyű bűnökre, mindig meg tudtak magyarázni minden kioltott életet.

A kísérlet, hogy meghonosítsák a kommunista ideológiát legkevesebb százmillió emberéletbe került. Képzeljük el, hogy egyszerre csak eltűnne a térképről Franciaország, Anglia, vagy az USA egész keleti partvidéke Bostontól New-Yorkig és Miamiig: ez épp százmillió ember. Ám a kommunizmus áldozatai nem ott pusztultak el, hanem olyan kevésbé érdekes helyeken, mint Katyn és Kolima, Kuba, Kína és Vietnám. De kit érdekelnek ők a nagyvilági politikai-individuális elit köreiben Nyugat-Európában, vagy éppen az említett keleti partvidéken?

Mért nem ítélték el a kommunizmust?

Először is azért, mert elterjedt az a nézet, hogy a kommunizmus nem vereséget szenvedett, hanem önként megosztozott a hatalmon és a jogokon korábbi rabjaival és szerződést (kompromisszumot) kötött a  Nyugattal. Ez a koncepció mindazok politikai érdekeinek megfelelt, akik meg akarták őrizni a státuskót: az USA vezetésének éppúgy, mint a különböző egyéb kerekasztalok részvevőinek.

Másodszor: a kommunista ideológia az utóbbi években diadalutat járt be a Nyugat oktatási-nevelési és médiastruktúráiban.  A nyugat-európai és amerikai egyetemek és a legbefolyásosabb sajtóorgánumok szerkesztőségeiben az „ősbaloldaliak” kerültek kulcspozíciókba, leporolva Marx (ha nem inkább Sztálin és Mao) mellszobrát. A 90-es évek eleje óta rendszeres látogatója vagyok a nyugat-európai nagyvárosok könyvesboltjainak és mindig szétnézek a filozófiai könyveket tartalmazó polcokon.  Kisebb szünet után, közvetlenül az 1990-es éveket követően, ezeken a polcokon eluralkodott a marxizmus. Most már külön polcokat jelölnek ki az ilyen kiadványok számára, választékuk jóval bőségesebb, mint a többi filozófiai részlegé. Louis Althussertől Slavoj Zizekig: mindenütt marxista motívumok láthatók.

Az áldozatok „nem divatosak”

Ennek a bölcsességnek legfőbb szószólója mostanában a francia Alain Badiou, aki Mao elkötelezett híve. Úgyszintén nagy népszerűségnek örvend az angol kommunista történész Eric Hobsbawm, aki részletesen kifejti, mért igazolhatóak azok a bűncselekmények, melyeket a „gyönyörű eszme” nevében követtek el. Viszonylag új csillaga ennek az irányzatnak Terry Eagleton, aki a legdurvább marxizmust a kereszténységgel igyekszik kombinálni.

Központi helyet foglal el ezekben a művekben a kapitalizmus, és főleg Amerika, a liberalizmus, a vallás, valamint a „szörnyűséges nyárspolgárság” kritikája.

A kommunizmus áldozatai – ez egyáltalán nem „divatos” téma a befolyásos körökben. 2004-ben, amikor Sandra Kalniete   lett kulturális miniszter a Lipcsei Könyvvásár megnyitó ünnepségén meg merészelt emlékezni a kommunizmus áldozatairól, hatalmas botrány tört ki. Hogy venné ez ki magát: Portugáliában éppen zajlott a kommunista pártok világkonferenciája, melyre száz országból érkeztek delegációk, Európa meg hirtelen elkezdi bírálni Marx és Lenin örökségét? Megemlékezni valami éhen halt „orosz muzsikokról”, valahol agyonlőtt „reakciós” lengyel tisztekről, a haladás nevében keresztre feszített papokról? Na, ez az igazi fasizmus!

A kommunizmust nem választották demokratikusan

A kommunizmus egy régi ideológia, melynek elmélete már Platón Állam című művében is leírásra került 24 évszázaddal ezelőtt. Érett formáját azonban csak a XIX. század közepén Marx Károlynak köszönhetően nyerte el. A kommunizmus és a régi világ halálának prófétája azt remélte, hogy sikerül megteremteni az új embert, tökéletesíteni az emberi természetet, és ez a nagy reménység képezte az erőszak igazolásának alapját.

Az első tapasztalatokat a Párizsi Kommün szolgáltatta, mely, mielőtt még vérbe fojtották volna, érkezett kivégezni az ellenfeleit. Az új embert még nem sikerült megteremteni, de sok „régit” öltek meg, köztük papokat (köztük Párizs püspökét). Az emlékezetben azonban nem ezek a kivégzések maradtak meg, hanem a kommün ellen irányuló, kétségkívül több áldozatot követelő cselekmények. És megszületett egy gyönyörű legenda.

A kommunista utópia megvalósításának következő kísérlete sokkal hatalmasabb méretekben folyt. Ennek helyszíne Oroszország. Mint kivétel nélkül a későbbiekben is mindig a kommunizmus itt sem demokratikus választások útján győzött, hanem ideológia kisebbségben lévő, de jól szervezett és határozott híveinek erőszakos térnyerése révén.

Szimbolikus emlékmű Káinnak

Ne felejtsük el: a kommunizmust és a demokráciát, a kommunizmust és a szabadságot csupán egyetlen kérdés kapcsolja össze, melyet lenin a forradalom vezére így fogalmazott meg: ki kit? És ez a kommunizmus lényege: harc nem valakinek az életéért, hanem valakinek a haláláért. Főként a haláláért. Kommunizmus vagy demokrácia. Kommunizmus vagy szabadság.

A forradalom győzelme érdekében Lenin Oroszországban létrehozta az első totális politikai rendőrséget (VCSK), melynek az élére egy hónappal a petrográdi fordulat után Feliksz Dzserzdinszkijt nevezte ki. Ha valaki meg szeretné tudni, hogyan működött ez az intézmény, akkor azt javaslom, hogy nézze meg Alekszandr Rogozskin A csekista című filmjét (1992). Ez a film nagyon szemléletesen mutatja be a halálnak eme futószalagját. A szervezet  (ekkor már NKDV elnevezéssel) munkatársai csupán 1937-ben és 38-ban 670 ezer „ellenséget” lőttek agyon. Ám az agyonlövetés még nem volt elég.  A kommunizmusnak egy újabb lépésre volt szüksége: 1918-ban Lev Trockij, forradalmi ügyekben Lenin jobbkeze, utasítást adott a koncentrációs lágerek létrehozására. Az első ilyen tábort Kazany közelében Szvijazsszkban nyitották meg. Trockij parancsba adta, hogy a tábor közepén állítsák fel Káin emlékművét – mint olyan emberét, aki fellázadt isten ellen.

És valóban, a GULAG – ez a legérzékletesebb emlékműve az ember isten ellen, pontosabban annak ötödik parancsolata elleni lázadásnak: ne ölj. A kommunizmus védelmező mindig azt emlegetik, hogy az első koncentrációs táborok már korábban megjelentek, az angolok hozták ezeket létre a búrok elleni háború idején Dél-Afrikában. Ez valóban így van, de ne hallgassuk el a tényeket, a brit táborok arra szolgáltak, hogy a háború idejére izolálják a polgári lakosságot a partizánoktól, a harcok befejezése után ezeket felszámolták. A betegségek és az éhezés miatt mintegy 27 ezren vesztették itt életüket. Ez bűncselekmény volt, de nem előre megfontolt szándékkal.

A Tanácsok Országában a táborok hetven éven keresztül működtek. Ezekben, amint azt Robert Conquest történész kimutatta legalább 42 millió ember vesztette életét. Ha az angol táborokban történteket bűnténynek neveztük, akkor hogyan minősíthetjük azokat a táborokat, melyeket a kommunizmus építésének nevében hoztak létre?

Emellett ezek a módszerek ”továbbterjedtek” Kínában (több tízmillió áldozat), Vietnámban, Kubában, Koreában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban… Valamennyi áldozatnak volt kereszt- és vezetékneve, valamennyien voltak valakik. Példaként említhetnénk a XX. század nagy orosz költőjét, Oszip Mandelstamot (1938-ban pusztították el a GULAG-on), vagy az egyik legnagyobb ukrán költőt Vaszil Sztuszt (1985-ben hunyt el a GULAG-on, amikor a Szovjetuniót már Gorbacsov vezette).

A puskatus és a kommunizmusban való kételkedés

Voltak még más nagyszabású „kísérletek” is annak érdekében, hogy az egész társadalom modernizálása érdekében megteremtsék az új embert: az egyház likvidálása, a falvak „kuláktalanítása” és kollektivizálása, az ukrán nacionalista („Holodomor” hadművelet) és a lengyel nacionalisták (az NKDV lengyel hadművelete 1937-ben, 111091 áldozat). Minden egyes ilyen „kísérlet” következtében százezrek vagy éppen milliók vesztették életüket.

Később, annak következtében, hogy a világ proletárjainak hazája szilárdíthassa pozícióit szövetséget kötöttek Hitlerrel. A vörös csillag a horogkereszttel, a III. Internacionálé vörös zászlaja a Harmadik Birodalom barna szimbólumával. A Ribbentrop- Molotov paktum Lengyelország felosztásáról, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország megtámadásáról szólt. Megint következtek a tömeges száműzetések, kivégzések, és végül, mint egy szimbólumaként a szovjethatalomnak – a katyni mészárlás.

Aztán véget ért a barátság Hitlerrel, elkezdődött a háború, mely fél Európát kiirtotta. Varsóban, Prágában, Budapesten, Szófiában és  Bukarestben győzedelmeskedett a kommunizmus. Ám nem azért, mert Európának ez a része erre vágyott, hanem mert erőszakkal kényszerítették rájuk a szovjet rendszert.  Nekik nem kellett ez a „gyönyörű eszme”. Amint azt a költő Czesław Miłosz írta, szovjet puskatusokkal kellett kiverni az emberek fejéből az „elidegenedést” ( azaz, hogy  nem hittek a kommunizmus felsőbbrendűségében a szabadság és korábbi identitásukkal szemben).

Éhező csőcselék Kelet- Európából

A fent említett elnyomó szovjet erőszak által támogatást nyertek, hatalomra kerülhettek  a meghódított országok jelentéktelen kommunista pártjai. A Vörös Moszkvára, a Vörös Hadseregre, valamint az NKVD hadosztályaira támaszkodva (Lengyelországban például 1947-ig két ilyen is volt) megerősödtek olyan képződmények, mint a Lengyel Munkáspárt (PPR), majd a Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR). Saját elnyomó apparátusuk védelmezte őket, saját „csekistáik” voltak, koncentrációs táborokat létesítettek a saját „ellenségeik” számára, kivégezték, vagy az utcán megölték őket  -- 1956-ban, 1970-ben,  1982-ben és 83-ban. Ezek a pártok erősek lettek és megnőtt a taglétszámuk.

Emberek milliói, akik valamilyen kulcspozíciót töltöttek be ebben a hatalmi struktúrában, abban voltak érdekeltek, hogy a kommunizmust ne ítéljék el, hiszen ez nem csupán csodálatos közérzetükre mért volna csapást, hanem az NKVD-ben, a Szovjetunió Kommunista Pártjában, az apparátusban különféle szerepeket vállaló nagypapáikhoz és nagymamáikhoz fűződő kapcsolatukra is. A leigázott országokban túlságosan erős hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak.

Következésképpen, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmus elvesztette a Nyugattal vívott globális versenyt, a nyugati országok olyan politikai vezetői, mint George Bush vagy François Mitterand meg akartak előzni mindenfajta, „az éhenkórász kelet európai csőcselékkel” kapcsolatos problémát és felelősségre vonást. 

A kommunizmus és az elit reményei

Inkább ne essen szét ilyen gyorsan a Szovjet Szövetség, jelentette ki Bush kijevi látogatása során 1991-ben. A „vörös” Moszkva legalább egy megbízható partner a nemzetközi kapcsolatokban és az üzleti életben (mint ahogy ez teljesen nyilvánvaló volt  Brezsnyev és a német szociáldemokrata kancellár Helmut Schmidt gázipari együttműködésének ismeretében).

A legcinikusabb „reálpolitika” és az üzleti haszon reményében szemet hunytak a kommunizmus bűnei fölött. Nyugat-Európa és Amerika intellektuális elitjét csupán saját ideológiai unszimpátiája vezérelte, és abban reménykedett, hogy a kommunizmus igen is alternatívája lehet annak a világnak, melyet ez az elit le akart rombolni.

Az a tény, hogy ez az alternatíva a gyakorlatban már megvalósult, csak fokozta büszkeségüket. A kommunizmus azért gyönyörű, magyarázza  Hobsbawm, mert már rég nem csupán teória, megvalósult a gyakorlatban is.  Az hogy ez a gyakorlat milliók életébe került – annál rosszabb a „gyönyörű kísérlet” áldozatai számára.

Drága Egyetlenem!

Bár érzelmeim irányodban mit sem változtak, hosszas vívódás után döntöttem úgy, tollat ragadok, s válaszolok sürgető megkereséseidre.

Igen, tudom, hogy nem érdemellek meg, már csak azért sem, mert mindig te kezdeményezel, érzelmeid éltető cseppjeivel, mit cseppjeivel: zuhatagával, te, csak te élesztet újra, olykor kornyadozni látszó viszonyunkat. Mindig is így volt, te vagy a ragaszkodóbb, te vagy az, aki azonnal felhívod figyelmemet kötelességeimre, amikor én, gyarló és eléggé el nem ítélhető módon egy-egy pillanatra megfeledkeznék rólad.

Te már csak ilyen vagy. Mindig többet akarsz,  már-már követelőzöl, olykor fenyegetsz, túláradó szereted pillanatok alatt elsöpri az én tétova szabadságvágyamat.

Megvallom, olykor fáraszt engem ez az állandó figyelem, törődés, a fenyegetésről nem is beszélve. De megértelek. Nem tehetsz róla, te ilyen vagy. Istenem, de régen is volt, amikor először jelentkeztem be nálad! Már akkor tudtam, életem végéig kitartasz mellettem, de sohasem tudlak meghódítani.

Drága Egyetlenem! Ettől még én szeretlek. Ahogy a költő írta: semmiért egészen. Amikor meglátom diszkrét kézírásodat a borítékon, mindig hevesebben kezd verni a szívem, mondhatni a torkomban, remegő kézzel tépem fel a  papírost, de vigyázva, nehogy véletlenül  kárt tegyek gyöngybetűidben.

 Átfutnak előttem az elmúlt hetek, hónapok történései, végiggondolom, hogy vajon milyen bűnt követtem el, milyen jeles napról feledkeztem meg. Mert jeles napokat nagyon komolyan veszed, isten őrizz, hogy megfeledkezzek róluk. Na, nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon boldog vagyok veled, bár ez a feledékenység nagyon sokba kerül nekem. Egészen pontosan: rámegy a gatyám.

Aztán rájövők, hogy nem követtem el semmit, nem feledkeztem meg semmiről. És mégis szétárad testemben az izgalom, hiszen sohasem lehet tudni, nem akadtak e meg szigorú szemeid valamilyen állampolgári gyarlóságomon.

Hidd el, nincs rajtad kívül senkim, hogy is lehetne, hiszen te betöltöd az egész életemet, mely számodra nyitott könyv, nem titkolhatok előtted semmit. Tudom, tudom, még tartozom neked egy vallomással. Már most biztosíthatlak, hogy időben meg fogod kapni.

Csak egyetlen kérésem lenne. Tudom, hogy itt te szoktál kérni, de talán most az egyszer, kivételesen… Szeretném megkérdezni, hogy minek nevezzelek. Hívhatnálak esetleg Navinak? Esetleg, lehetnél Navó vagy Navus is. Tudod, ezt a Nemzeti Adó-és Vámhivatalt annyira nehéz becézni.

Orémus Kálmán

Akkor most mi van?

A Budapesten lezajlott Zsidó Világkongresszus meglehetősen nagy visszhangot váltott ki, itthon és külföldön egyaránt, a vélemények olykor már-már abnormális indulatokba, szélsőséges véleményekbe csaptak. Itthon és külföldön egyaránt.

Egyre inkább olyan érzése támad az embernek, hogy egy nagy-nagy választási kampány közepén élünk, melyben az igazságnak még a látszata sem számít, valamennyi politikai-gazdasági erő úgy értelmezi az eseményeket, ahogy éppen az érdekei diktálják.

A sajtóhírek szerint Orbán Viktor miniszterelnök is beszédet mondott a kongresszuson, s miközben beszélt Gyurcsány Ferenc kivonult a teremből. Az izraeli kormányt Szilván Salom energia-  és vízügyi miniszter képviselte, aki , többek között, azt mondta,  a magyarországi zsidók  nagyobb biztonságban éreznék magukat, ha az iskolai tanterveknek is része lenne az antiszemitizmus elítélése.

Gyurcsány Ferenc erre nem reagált, amin én nagyon csodálkoztam. Egy-két nappal a kongresszus előtt ugyanis a Demokratikus Koalíció közleményben ítélte el kormánypárti képviselők azon javaslatát, mely szerint kötelezővé és ingyenessé kell tenni a felső tagozatos osztályok számára a Terror Háza Múzeum meglátogatását.

A közlemény így fogalmaz: „A DK a leghatározottabban tiltakozik ez ellen a Rákosi-korszakra jellemző javaslat ellen. Az ellen, hogy a kormánypárt saját ideológiáját, a Terror Háza Múzeumnak ezt az ideológiát szolgáló hazug történelemképét ezen az úton is rá akarja kényszeríteni a magyar társadalomra, a fiatalokra. A javaslat benyújtói megszállottságukban és elfogultságukban a tizenéves gyerekeket még szüleikkel, családjukkal is szembeállítanák. Tudniuk kellene, régen lejárt az az idő, amikor államilag lehetett meghatározni, hogyan kell tekinteni a történelemre, a múltra.”

Lehet, hogy a DK szerint azok a szörnyűségek, a padláslesöpréstől Recsken át 56-ig, meg sem történtek? Vagy megtörténtek, de azok nem is szörnyűségek?  Lehet, hogy a mohácsi csatát, a Rákóczi-szabadságharcot sem kellene tanítani, mert az állam befolyásolja a tanulók történelemképét? A Tanácsköztársaságot és 56-ot meg pláne.

És végül: lehet, hogy a sajtó félreértett valamit, Gyurcsány nem Orbán Viktor, hanem Szilván Salom beszéde alatt vonult ki, mert szerinte az állam nem határozhatja meg, hogy tekintsünk a múltra? És különben is: most akkor mi van?

Orémus Kálmán

Egyébként jól vagyok

Szintén a doktor úrra tetszik várni? Hát persze, ki másra, hiszen itt mindenki őrá vár.  Aranyos, drága ember a doktor úr! Mindig, mindent meghallgat, türelmesen, én meg csak mondom, mondom a panaszomat.

Két éve járok már hozzá, addig sosem volt nekem semmi bajom. Igaz, időm sem nagyon volt a betegeskedésre, mert rengeteget dolgoztunk, felneveltünk három gyönyörű gyermeket. Aztán az uram meghalt ötvennégy évesen.

A két nagylányom hamar kirepült a házból, tanultak, férjhez mentek. Egyiket sem engedtük el üres kézzel. Az egyik Pesten lakik, a másik Ausztriában.  Mindig azt mondták, majd a kicsi itt marad velem, de nem akart az falun élni, pedig bőven elfértünk volna a négy szobában.

Vettem aztán neki lakást Nyíregyházán, abból a kis pénzből, amit még az urammal összerakosgattunk.  Tudja, hogy van ez, hol az alma jön be, hol meg az uborka, sosem lehet előre tudni. Gondoltam, ha nem lakik velem, legalább itt lesz Nyíregyházán, a közelben, akkor nézem meg, amikor akarom.  Mondtam neki, nem érdekes, mennyit fog keresni, én még a rezsibe is besegítek a nyugdíjamból.

De hiába beszéltem. Azt mondta, világot akar látni, meg a többiek is mennek. Aztán megismerkedett egy fiúval, aki Angliában dolgozott, és elment vele. Én meg nem szólhatok semmit, mert még csak az kell, hogy meg is haragudjon rám. Így is olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.

No, akkor kezdtem el betegeskedni. A szívem rendetlenkedik, állandóan fulladok. Arra gondoltam, hogy talán ezt a nagy csendet nem bírom cipelni. Mert most csend van, a tévét is csak azért kapcsolom be, hogy halljak valami hangot. Tudja, mintha lenne a házban valaki. Azt hiszem, kezdek megbolondulni, mert néha még válaszolok is neki.

Amikor már nagyon nem bírom, akkor eljövök a doktor úrhoz. Aranyos, drága ember. Mindig, mindent meghallgat, én meg csak mondom, mondom a panaszomat. Egyébként jól vagyok.

Orémus Kálmán

Világvégében létezünk...

„Világvégében létezünk, vége van azoknak a dolgoknak, melyek eddig fontosak voltak. Jön egy olyan korszak, ahol szinte minden technicizált, csak az érdekes, ami új. Úgy épülnek fel környezetünk tárgyai, hogy sűrűn kell őket lecserélni. Tudatosan rövid élettartamra gyártják a használati cikkeket, mert jönnek az újabb trendek, és az üzlet akkor nyerő, ha az ember gyorsan feléli a kocsiját, mobilját, számítógépét, frizsiderét – ez pedig már a kultúrának épp ellenkezője, ez civilizáció. Az új mottó: cseréld le a régit. Legfőbb feladat a felejtés – a múltat végképp el kell törölni, ezt hirdette az Internacionálé és a budapesti metró ennek hangjaira indul és áll meg. A kultúránál épp a tartósság a fontos. Kulcsmondata, hogy emlékezz.

Akkor miről beszélünk?”

(Jankovics Marcell)