Napelemes parkolóóra

Ezek a horvátok még a napból is pénzt csinálnak. A képen: napelemes parkolóóra Starigrádban.

Ők kicsit egyenlőbbek

-- Furcsa népek ezek a németek – mondja minap az egyik ismerősöm. – Előbb azt mondja Merkel kancellár asszony, hogy minden szírt befogadnak, aztán kötelezővé kívánja tenni a többi ország számára ugyanezen migránsok befogadását. Milyen demokrácia van Európában, ha nem döntheti el egy ország, hogy kiket fogad be?

-- Ez azért van, mert Európa ugyan mindannyiunké, de leginkább a németeké-- mondtam neki.

A nyáron Horvátországban jártam. A festői szépségű üdülőfaluban, vagy inkább kisvárosban, ahol pár napot eltöltöttünk, mindenki az idegenforgalomból él. Másból nem is igen lehet, hiszen a kopár hegyeken mezőgazdaság szinte nincs is, a tengerben meg egyre kevesebb a hal.

A vendégek meg jönnek. Csehek, lengyelek, magyarok, szlovákok, de legfőképpen németek. Az utóbbiak nem csupán jönnek, a hegyoldali apartmanházak egy részét már fel is vásárolták. A helyiek, persze, örültek neki, elvégre így dől a lé.

Aztán egyszer csak elkezdek kevésbé örülni. Főleg, amikor a német tulajdonosok egymás után tűzték ki az általuk megvásárolt épületekre a német zászlót. Ez már nekik is sok volt. Magam láttam, amint a német házával szemben épülő apartmanra, melynek még csak a falai álltak, egy lepedőnyi horvát zászlót tűztek ki.

Persze, ez a németet valószínűleg nem zavarja. Ha esetleg a saját hazájában túl sok lenne a migráns, majd szedi magát és Horvátországba költözik. Vagy Magyarországra. Esetleg Görögországba. Elvégre, Európában mindenki egyenlő, csak a németek egy kicsit egyenlőbbek.

Csak halkan kérdezem, nem azt ígérték nekünk annak idején, hogy az EU majd megvédi a külső határokat?

Orémus Kálmán

Kincsemberek között

Schaffer Erzsébet  Káprázat az élet! Utak és ösvények című interjúkötetét olvasom. A Pulitzer-díjas szerzőnek még a 90-es évek eleje óta vagyok nagy rajongója, amikor először fedeztem fel mindig felkavaró írásait a Nők Lapjában. Ezt a kötetét így ajánlja: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik történetük. Pedig egyiküké sem az…”.

A könyvnek számtalan olyan részlete van, melyet olyan, de olyan szívesen idéztem volna, mintegy kedvcsinálónak. De hát, mégsem másolhatom ide a fél kötet. Aztán rátaláltam az alábbi kis történetre:

„Akkoriban sokat jártam a mezőségi Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már. Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós, ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk fel a buszra, ami kiderült, csak Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy Dácia, negyvenes román férfi vezette. Bólintott. Sári néni odaadta a kezében szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre, egymás mellé.  Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű ködbe ereszkedett az autó. Semmit sem lehetett látni. Se árkot, se útszélet, semmit. A vezető levette a világítást, csak a kis városi fénnyel próbálkozott. Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Pokoli félelem vett rajtam erőt. Éreztem, meg fogunk halni. Ki akartam szállni, de mozdulni sem mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed, mondta és fogta, nem eresztette el egészen Kolozsvárig. Szót se szóltunk. Amikor kiszálltunk, kérdeztem, te nem féltél, Sári néni. Hajolt épp a szatyráért, fölnézett rám, nevetett: -- Nem volt időm, imádkoztam…”

Őslány kerestetik

A mellékelt fotót Nyíregyházán "lőttem".

A narancsos lecsókolbász esete

Néhány hónapja történt, hogy két ellenzéki aktivista letépte a hirdetőtáblákról a kormány által kihelyezett bevándorlás-ellenes plakátokat, aztán feljelentette magát a rendőrségen. A szerv eljárást indított, a bíróság szabálysértésnek minősítette az esetet, ám jött a Kúria és közölte, nem követtek el jogsértést, ők csupán így fejezték ki a véleményüket.

Azóta is azon töröm a fejem, hogy hol lehet a szabad vélemény-nyilvánítás határa. Meg lehetne-e engem büntetni, ha valamelyik hirdetőtábláról letépném a bevásárlóközpont narancsos lecsókolbászt reklámozó plakátját? Hiszen én ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy a narancsos kolbász, úgy, ahogy van, szar.

Vagy mondjuk, lepisilhetem-e én törvényesen a szomszédom kerítését, amennyiben lilára festi azt és förtelmesen ronda. Hiszen ez csak egy véleménypisilés.

De menjünk tovább! Mi van akkor, ha a szomszéd felesége a fenekére tetováltatja a sarlót, a kalapácsot, meg egy teljes, rohamozó kozákhadosztály, aztán bikiniben mutogatja az önkényuralmi jelképeket. Ha minden ilyen esetben a fenekére sózok, akkor ez szexuális zaklatásnak minősül, vagy csupán határozottan nyilvánítottam véleményt?

Azt meg már nagyon halkan kérdezem, hogy amennyiben a férje egy nagy benga állat, és ezt követően ad nekem két büdös pofont, akkor ez garázdaságnak minősül-e. Mert mi van, ha azt mondja, hogy rühelli a pofámat és ő csak kinyilvánította a véleményét?

Orémus Kálmán

Az otthon a kulcskérdés

 „Inkább az otthon a kulcskérdés. Gyerekkoromban azt szerettem volna, ha otthon azok lennének, akikkel a leginkább akarok lenni. Nagyon szerencsétlenek, akik bárhol máshol inkább lennének, mint otthon. Az, hogy biológiailag az anyám méhéből jöttem és az apám ondósejtjei szikráztatták ez életemet, nem jelenti azt, hogy tartozom nekik valamivel. Miért lenne jobb egy olyan család, amihez nem akarok hazamenni, mert olyan cirkuszt csinálnak, amiben én nem akarok részt venni, mintha találnék néhány embert, akivel kellemes élni. Nagyon sajnálom azokat az embereket - gyerekeket vagy felnőtteket – akik nem szeretetnek hazamenni.”  (Feldmár András)

Pillanat