A szólásszabadságról röviden

"Semmiben nem értek egyet önnel, de mindent megteszek azért, hogy elmondhassa a véleményét.”"(Voltaire)

MÁRAI SÁNDOR: A gyertyák csonkig égnek (részlet)

Szakmai tapasztalat

Ülünk az orvosi rendelő várójában, két takarítónő, egy idősebb és egy egészen fiatal, szinte még kamasz ráérősen kotorgatja a port a hosszú folyosón. Amikor már kissé ritkul a tömeg, felszabadul néhány szék, ezt is elunják, megtámasztják a kezükben lévő partvist, leülnek ők is, látszik, hogy

inkább beszédbe elegyednének a betegekkel.

-- Én nem tudom, mi lehet ezzel a gyerekkel – panaszolja egy fiatalasszony a szomszédjának. – Megállapították, az orvosok, hogy tüdőgyulladása nincs, de csak köhög meg, köhög.

-- Refluxa lesz annak, nekem elhiheti – szólal meg az idősebb takarítónő. – Ez hétszentség!

Aztán egy öregúr szólal meg az ablak melletti széken.

 -- Én most nem azért vagyok itt – de szörnyű, hogy már hetek óta viszketek, meg viszketek. És senki sem tudja mitől – panaszolja keserves ábrázattal.

-- No, az meg akkor allergia lesz – adja megint a takarítónő a kéretlen tanácsot. – Jobban teszi, ha elmegy a gyógyszertárba és kér valamit allergia ellen.

-- Hát az én derékfájásomnak mi lehet az oka? – kérdi egy terebélyes öregasszony fellelkesedve.

-- Magának meg gerincsérve van, ez olyan biztos, mint, hogy itt ülök.

-- Gerincsérvem? Ezt még soha nem mondták – hitetlenkedik az asszonyság. – Pedig még tablettát is írt a doktor úr.

-- Milyen tablettát? – kérdi az önkéntes gyógyító. – Sárgát vagy fehéret?

-- Hát… fehéret – jön a bizonytalan válasz.

No látja, ez a baj. A sárgát kellett volna szedni.

A kis fiatal takarítónő tátott szájjal hallgatja ezt a sok okosságot.

-- No hallja, Bözsi néni, maga aztán mindenre tudja a választ – ad hangot ámulatának.

-- Hát hogyne tudnám. Harminc éve vagyok a szakmában – hangzik az elégedett válasz.

Aztán felállnak és kezükben a vödörrel meg a partvissal elismerő tekintetek tüzében sétálnak ki a folyosóról.

Napelemes parkolóóra

Ezek a horvátok még a napból is pénzt csinálnak. A képen: napelemes parkolóóra Starigrádban.

Ők kicsit egyenlőbbek

-- Furcsa népek ezek a németek – mondja minap az egyik ismerősöm. – Előbb azt mondja Merkel kancellár asszony, hogy minden szírt befogadnak, aztán kötelezővé kívánja tenni a többi ország számára ugyanezen migránsok befogadását. Milyen demokrácia van Európában, ha nem döntheti el egy ország, hogy kiket fogad be?

-- Ez azért van, mert Európa ugyan mindannyiunké, de leginkább a németeké-- mondtam neki.

A nyáron Horvátországban jártam. A festői szépségű üdülőfaluban, vagy inkább kisvárosban, ahol pár napot eltöltöttünk, mindenki az idegenforgalomból él. Másból nem is igen lehet, hiszen a kopár hegyeken mezőgazdaság szinte nincs is, a tengerben meg egyre kevesebb a hal.

A vendégek meg jönnek. Csehek, lengyelek, magyarok, szlovákok, de legfőképpen németek. Az utóbbiak nem csupán jönnek, a hegyoldali apartmanházak egy részét már fel is vásárolták. A helyiek, persze, örültek neki, elvégre így dől a lé.

Aztán egyszer csak elkezdek kevésbé örülni. Főleg, amikor a német tulajdonosok egymás után tűzték ki az általuk megvásárolt épületekre a német zászlót. Ez már nekik is sok volt. Magam láttam, amint a német házával szemben épülő apartmanra, melynek még csak a falai álltak, egy lepedőnyi horvát zászlót tűztek ki.

Persze, ez a németet valószínűleg nem zavarja. Ha esetleg a saját hazájában túl sok lenne a migráns, majd szedi magát és Horvátországba költözik. Vagy Magyarországra. Esetleg Görögországba. Elvégre, Európában mindenki egyenlő, csak a németek egy kicsit egyenlőbbek.

Csak halkan kérdezem, nem azt ígérték nekünk annak idején, hogy az EU majd megvédi a külső határokat?

Orémus Kálmán

Kincsemberek között

Schaffer Erzsébet  Káprázat az élet! Utak és ösvények című interjúkötetét olvasom. A Pulitzer-díjas szerzőnek még a 90-es évek eleje óta vagyok nagy rajongója, amikor először fedeztem fel mindig felkavaró írásait a Nők Lapjában. Ezt a kötetét így ajánlja: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik történetük. Pedig egyiküké sem az…”.

A könyvnek számtalan olyan részlete van, melyet olyan, de olyan szívesen idéztem volna, mintegy kedvcsinálónak. De hát, mégsem másolhatom ide a fél kötet. Aztán rátaláltam az alábbi kis történetre:

„Akkoriban sokat jártam a mezőségi Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már. Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós, ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk fel a buszra, ami kiderült, csak Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy Dácia, negyvenes román férfi vezette. Bólintott. Sári néni odaadta a kezében szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre, egymás mellé.  Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű ködbe ereszkedett az autó. Semmit sem lehetett látni. Se árkot, se útszélet, semmit. A vezető levette a világítást, csak a kis városi fénnyel próbálkozott. Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Pokoli félelem vett rajtam erőt. Éreztem, meg fogunk halni. Ki akartam szállni, de mozdulni sem mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed, mondta és fogta, nem eresztette el egészen Kolozsvárig. Szót se szóltunk. Amikor kiszálltunk, kérdeztem, te nem féltél, Sári néni. Hajolt épp a szatyráért, fölnézett rám, nevetett: -- Nem volt időm, imádkoztam…”

Őslány kerestetik

A mellékelt fotót Nyíregyházán "lőttem".