Vannak örök témák

„— Rendelet a protekció ellen. A kereskedelemügyi miniszter rendeletet adott ki a protekciókeresés ellen, vagy igazabban szólva : ő is kiadta azt a bizonyos rendeletet a protekció ellen. Mert a rendelet és a törekvés, amelyet e rendelet szolgál, nem uj. Hivatalbeli elődje, Kossuth Ferencz is kiadott egy hasonló aktát, a protekció azért egészségesen túlélte az ő szigorú rendeletét, aminthogy a Hieronymi rendelete se lesz a temető.

Erős szerzet az a protekció. Sem a gyomra nem olyan kényes, hogy le ne tudna nyelni és meg ne tudna emészteni egy árkus miniszteri papirost.
Attól tartunk, hogy megijedni ettől a rendelettől csak azok fognak, akiknek eddig sem volt bátorságuk, vagy alkalmuk, hogy a protekciohoz folyamodjanak. Hogy a protekció ilyen irtózatos, minden miniszter erejével dacoló hatalommá tudóit lenni Magyarországon, sőt azt hisszük, nemcsak Magyarországon, annak csak egy elfogadható magyarázatát találjuk. S ez az, hogy az anyagál a tiszta, igaz érték is vegyült. Mert minden erkölcs nélkül se ilyen erőssé, se ilyen tartóssá nem izmosodhatott volna.
Ha a protekció ereje ilyen általánossá és mindenhatóvá tudott lenni, akkor ugy kell lenni a dolognak, hogy amit müvei, nem csupa visszaélés. Nemcsak a tehetetlenséget és érdemnélkülvalóságot viszi előre, hanem rá van szorulva a tehetség és az érdem is emelő erejére. A talentum és a szorgalom is, protektort kell, hogy keressen és találjon magának, ha azt akarja, hogy észrevegyék és méltányoljak.
íme, ez az, ami oly leírhatatlan erőt ad a protekciónak, mert erkölcsöt is ad neki. S mig ez az erő ki nem vész az izmaiból, nem is lehet elbánni vele soha. A protekció, az illetéktelen protekció ellen való küzdelem egyetlen igaz és hatásos fegyvere: a tehetségnek, az érdemnek, a szorgalomnak, a jóravalóságnak szerető figyelése, észrevevése és kiemelése.
Ha az érdemeseknek elegendő protekció lesz a maguk érdeme, akkor a tehetségtelenség és haszontalanság bevallása lesz az, ha valaki protektort keres magának. Már pedig az ilyesmivel azok szeretnek legkevésbbé eldicsekedni, akik a legtöbb jogcimmel tehetnék. De amíg igy nem lesz a dolog, a protekciot nem lehet agyonütni, mert az igazság nem engedi, hogy meghaljon.”

(Nyírvidék, 1910. november 30.)

Felemás hisztéria

Furcsa, felemás hisztéria kezd eluralkodni az emberiségen, legalábbis a fejlettebb (inkább csak gazdagabb) felén. Ha egy marslakó idetévedne, előbb a rengeteg háborút és szenvedést látná, aztán pedig roppant elcsodálkozna, hogy az emberek nem az igazán vérlázító disznóságok miatt kezdik el rázni az öklüket, hanem teljesen hétköznapi tettek, esetleg vélemények okán.

Olvasom, hogy az egyik neves színésznő az alig másféléves anyaszült meztelen gyermeke képét posztolta ki egy közösségi oldalra, amint a tengerparton áll, háttal a fotósnak, tehát még az arca sem látszik.  Kommentelők hada rontott neki, mondván, milyen felelőtlen, aki ilyen szégyentelen fotót közöl a gyermekéről, melyet akár beteg hajlamú ember is láthatnak. Az persze eszükben sem jutott, hogy elég elmenni egy strandra és tömegével láthatunk meztelen gyermekeket, amit mindenki a legnagyobb természetességgel vesz tudomásul. Sőt, bizony szörnyű ilyet elképzelni, de a szegényebb kisgyerekek két emberöltővel ezelőtt nyáron legtöbbször anyaszült meztelenül flangáltak. Aki nem hiszi, annak ajánlom figyelmébe Móricz Zsigmond Árvácska című regényét, illetve az ebből készült filmet.

A nyáron nálunk is, Amerikában is előfordult olyan eset, amikor egy anyukát hisztérikus vehemenciával támadtak a sajtóban és a közösségi oldalakon, amiért nyilvános helyen szoptatta meg gyermekét. Ez nemcsak azért érdekes, mert hetven-nyolcvan évvel ezelőtt ez még teljesen természetes volt, hiszen az anyák legtöbbször a földeken szoptatták meg a csecsemőket mindenki szeme láttára, hanem azért is, mert jobbára olyan emberek háborodnak fel a „gusztustalan” (?) látvány miatt, akik még egyszer sem kaptak hisztériás rohamot, ha valaki nyilvános helyen eldobta a szemetet vagy telehugyozta az aluljárót, azt meg kifejezetten üdvözítőnek tartják, hogy csaknem meztelen férfiak a lóbálni valójukat lóbálva vonulnak az utcákon a Meleg Büszkeség Napján. És merje valaki azt mondani, hogy ez gusztustalan.

Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy az őszinteség, a szólásszabadság és a vélemény-nyilvánítás felkent apostolai idegrohamot kapnak attól, ha egy közszereplő vagy pláne egy politikus olyan véleményt mond ki, mely nem egyezik az ő kényes ízlésükkel. Ki is találtak erre egy kifejezést: „politikailag inkorrekt”!

A recept nem új és nagyon egyszerű. Végy egy (vagy több) mindenre kapható újságírót, ragadd ki a mondatot a szövegből, magyarázd meg, hogy szerinted ezt egészen másról szól, mint amiről és az emberek ráharapnak, legtöbben úgy, hogy az eredetei mondatot, vagy pláne az egész beszédet el sem olvasták. Emlékezzünk vissza! 2006-ban Gyurcsány, az ország akkori miniszterelnöke, miután a munkáltatók tiltakoztak a tervezett adóemelések miatt indulatosan ezt kiáltotta: „El lehet innen menni!” Másnap már arról írt a sajtó egy része, hogy mindenkit el akar innen küldeni, akinek nem tetszik a politikája, ami nyilvánvalóan nem igaz.

Persze, voltak a dolognak előzményei. Kövér László 2002-ben elmondta az ominózus „köteles” beszédét, melynek lényege, hogy aki úgy gondolja, hogy a magyar nép csak ennyire képes, csak ennyire tehetséges, az akassza fel magát. Jött megint a sajtó, mely néhány nap után eljutott oda, hogy Kövér akasztani akar. Ma már tudjuk, hiszen Debreczeni József, aki közíróból lett a DK alelnökévé rég megírta, miként gyűlt össze annak idején a kampánystáb és tervezte meg, miként lehetne ebből a „köteles” beszédből kihozni a legnagyobb politikai hasznot. Szóval,vigyázat, meg vagyunk sz…, szóval, szívatva!

Most pedig ismét mondott egy „hisztérikeltően” csúnyát Kövér László. Ezt szólta: „„Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk”.  Ki is tört mindjárt a parasztgyalázat, annak ellenére, hogy én nem sok korombeli lányos apával találkoztam még, aki ne örülne az unokáknak.

Ment aztán a sajtóban és a közösségi oldalakon is az adok-kapok, felsorakoztak el legszélsőségesebb vélemények pro és kontra. Ám megvallom, ennek a hisztériának én még örültem is. egyrészt, mert soha ilyen nyilvánosságot nem kapott ez a súlyos (talán legsúlyosabb) probléma, másrészt pedig azért, mert a sok fanatikus hajtépő mellett rengeteg józan vélemény is elhangzott. Például, hogy a kormány mért nem tesz többet a részmunkaidő elterjedése érdekében vagy, hogy, a törvényi tiltás ellenére, mért nem bünteti keményen a gyermekes, vagy gyermeket akaró nők munkahelyi diszkriminálását. Hiszen ott tartunk, hogy egy felvételi elbeszélgetésnél szemrebbenés nélkül megkérdezik a jelentkezőtől, ugye nem akar gyereket. Még az állami intézményeknél is.

Persze, itt is felül kellene kezdeni a rendcsinálást. Mert míg Lázár János miniszter úr azzal dicsekszik, hogy az ő minisztériumában napi 12 órát dolgoznak a kollégák, mert ez nem egy családbarát munkahely, addig elég nehéz lesz bármit is megváltoztatni.

Nagy szerencse, hogy a hisztériának vannak előnyei is.

Orémus Kálmán

Néha elég, ha hallgatunk

"Időzavarban nem lehet erős kapcsolatokat építeni. Egy kapcsolat értéke is lemérhető azon, hogy a partnerek mennyi időt szánnak egymásra az életükből, mennyit törődnek egymással. Néha az is elég, ha csak együtt vannak csöndben. Kosztolányi írja egyik versében egy vonaton utazó nemzetközi társaságról: "Csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, ők svédül." Nagyon okos. Ugyanis olyan hallgatás is van férfi és nő között, ami nem ér össze. Az nem számít időnek. Alapvetően lényeges, hogy együtt hallgatnak-e, vagy külön-külön." (Popper Péter pszichológus)

Temető Horvátországban

A látszat csal, ez nem egy középkori erődítmény, hanem egy temető a horvátországi Starigradban. Mivel a tenger és a hegyek közzé szorult festői szépségű városkában nagyon kevés a hely, a hegyoldalban alakítanak ki teraszokat, melyeket feltöltenek földdel. Minden teraszon egyetlen sor fér el a sírokból.
A régi, már lezárt temető, csak néhány méterre található a tengertől. Tulajdonképpen egy régi templomból és az azt körülvevő kerítésből áll.  Annyira takarékoskodtak a hellyel, hogy még a templomon belül is temettek és a templomfalak azért maradtak meg, hogy ne kelljen megbolygatni a sírokat.

A szólásszabadságról röviden

"Semmiben nem értek egyet önnel, de mindent megteszek azért, hogy elmondhassa a véleményét.”"(Voltaire)

MÁRAI SÁNDOR: A gyertyák csonkig égnek (részlet)

Szakmai tapasztalat

Ülünk az orvosi rendelő várójában, két takarítónő, egy idősebb és egy egészen fiatal, szinte még kamasz ráérősen kotorgatja a port a hosszú folyosón. Amikor már kissé ritkul a tömeg, felszabadul néhány szék, ezt is elunják, megtámasztják a kezükben lévő partvist, leülnek ők is, látszik, hogy

inkább beszédbe elegyednének a betegekkel.

-- Én nem tudom, mi lehet ezzel a gyerekkel – panaszolja egy fiatalasszony a szomszédjának. – Megállapították, az orvosok, hogy tüdőgyulladása nincs, de csak köhög meg, köhög.

-- Refluxa lesz annak, nekem elhiheti – szólal meg az idősebb takarítónő. – Ez hétszentség!

Aztán egy öregúr szólal meg az ablak melletti széken.

 -- Én most nem azért vagyok itt – de szörnyű, hogy már hetek óta viszketek, meg viszketek. És senki sem tudja mitől – panaszolja keserves ábrázattal.

-- No, az meg akkor allergia lesz – adja megint a takarítónő a kéretlen tanácsot. – Jobban teszi, ha elmegy a gyógyszertárba és kér valamit allergia ellen.

-- Hát az én derékfájásomnak mi lehet az oka? – kérdi egy terebélyes öregasszony fellelkesedve.

-- Magának meg gerincsérve van, ez olyan biztos, mint, hogy itt ülök.

-- Gerincsérvem? Ezt még soha nem mondták – hitetlenkedik az asszonyság. – Pedig még tablettát is írt a doktor úr.

-- Milyen tablettát? – kérdi az önkéntes gyógyító. – Sárgát vagy fehéret?

-- Hát… fehéret – jön a bizonytalan válasz.

No látja, ez a baj. A sárgát kellett volna szedni.

A kis fiatal takarítónő tátott szájjal hallgatja ezt a sok okosságot.

-- No hallja, Bözsi néni, maga aztán mindenre tudja a választ – ad hangot ámulatának.

-- Hát hogyne tudnám. Harminc éve vagyok a szakmában – hangzik az elégedett válasz.

Aztán felállnak és kezükben a vödörrel meg a partvissal elismerő tekintetek tüzében sétálnak ki a folyosóról.