2017. május 12., péntek

Rakéták, ha találkoznak



(Orosz vicc)
A Szovjetunió és az USA között annyira elmérgesedik a viszony, hogy mindkét ország kilő egy-egy rakétát a másikra, melyek hatalmas robbanófejet hordoznak. A két rakéta félúton találkozik.
-- Hát te hová mégy? – kérdezi a szovjet az amerikait.
-- Hová, hová? Hát hozzátok – válaszolja a másik. – És te, hová mégy?
-- Hát, ha te hozzánk jössz, akkor én meg hozzátok megyek.
-- Te figyelj!  -- mondja a szovjet. – Ha már így összetalálkoztunk és megismerkedtünk, igyunk egy nagy pohár vodkát!
-- Hát jó, igyunk – válaszolja az amerikai.
Megisszák a vodkát.
-- Te, cimbora – szólal meg a szovjet. – Ha én most elmegyek hozzátok, akkor megölök egy csomó ártatlan embert. Igyunk még egy vodkát arra, hogy ne szenvedjenek sokat!
-- Hát jó, igyunk – feleli az amerikai. – Elvégre, abból csak nem lehet baj.
Megisszák a következő vodkát, majd a szovjet megint megszólal:
-- De ha már ittunk az amerikai áldozatokra, akkor igyunk a szovjetekre is, hiszen te hozzánk készülsz és ennyi nekik is jár!
-- Milyen igazad van – így az amerikai, -- hiszen nem tehetünk különbséget.
Megisszák a harmadik vodkát is.
-- A fenébe! – kiált fel a szovjet. – Most jut eszembe, hogy ha becsapódunk, akkor elpusztulunk mi is. Igyunk még egy vodkát utoljára!
Megisszák a negyedik vodkát, erre megszólal az amerikai:
-- Te, cimbora, az az igazság, hogy én már kezdek nagyon rosszul lenni.
-- Semmi baj, testvér – felel a szovjet. – Gyere, én szépen hazakísérlek.

2017. március 2., csütörtök

Ma is időszerű




Ha már 200 éve született Arany János és Arany Év van, íme egy kevéssé ismert idézet a költőtől, mely már önmagában is bizonyítja időszerűségét.

„Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helybenhagyja.”
(Civilizáció, 1877 után)

2017. január 30., hétfő

Az erős karaktereket kicsinálják



Emlékszem, a kilencvenes évek elején egyszer eltévedtem egy lakossági fórumra, amin az egyik Andrássy gróf volt a meghívott vendég. Kérdezgették is a helyi bácsik, hogy akkor most mit csináljanak. Vége az úri kornak régen, most már a szocializmusnak is, mihez kezdjenek ezzel a nagy szabadságukkal. Az öreg meg azt mondta nekik, hogy hát igen, most nehéz időszak jön, mert senki sem fogja megmondani maguknak, hogy mikor és mit kell vetni a földbe, hogy oda búzát vagy inkább lucernát, ezentúl maguknak kell dönteniük. A baj az, hogy az emberek azóta sem tanultak meg dönteni, még mindig várják, hogy valaki megmondja nekik, mi legyen.
Ráadásul azokat, akik egy közösségben – mondjuk egy ilyen falusi közösségben – elég erős karakterek lennének ahhoz, hogy irányt mutassanak, mindig kicsinálják. Jó esetben odáig jutnak, hogy a családjukat el tudják tartani, de nem tudják magukhoz húzni, felemelni ezeket a mostanra már sok esetben zsellérsorba jutott, közmunkásfizetésen tengődő embereket.
(Lovasi András zenész, énekes, dalszerző)

2016. december 15., csütörtök

Örkény István: Técsőiek



Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.
– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?
– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.
– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért tört ki a verekedés?
Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.
– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.
– Mi a közös kassza?
– Hogy egyformán osztjuk el a bért.
– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.
– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.
– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?
– Hát majdnem – mondta Bogya.
– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?
– Van olyan.
– Például ki?
Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.
– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.
– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.
Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:
– Nem az erő a fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Egy.
– Técsői?
– Igen.
– Hogy hívták?
– Már nem emlékszem.
– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?
Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.
– Arra igen.
– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?
Bogya megint a gödörbe nézett.
– Minek azt fölírni?
– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.
– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt...
Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.
– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?
– De mi – mondta Bogya.
– Nem maguk hívták a mentőket?
– De mi.
– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?
– De mi – mondta Bogya.
– És hová lett az a pasas?
– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.
– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?
– Mert visszajött – mondta Bogya.
– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.
– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.
Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.

2016. november 4., péntek

Az igazgató úr igényes



Ülök a fogorvosnál, mellettem középkorú hölgy gimnazista lányával. Hamarosan újabb asszonyság érkezik, s beszélgetésükből nem csak az derül ki, hogy jól ismerik egymást, hanem, hogy mindketten pedagógusok.
Az újonnan érkező el is panaszolja, nyolcadikos fia kitűnő tanuló, de ő, mármint az anyuka, tiszta ideg tőle, mert a gyerek még mindig (!) nem tudja, hogy mi akar lenni, sőt egyelőre nyelvvizsgázni sem akar! Pedig már nyolcadikos! Így aztán nehéz eldönteni, hogy melyik  elitgimnáziumba adják a gyereket.
Ki is használja a lehetőséget, tanácsot kér a beszélgetőpartnerétől. Mert annak lánya épp a megyeszékhely egyik elitgimnáziumában tanul. Sőt nem csupán elit, hanem igényes és roppant kényes a jó hírére is.
Mint az anyuka és lánya mesélik, az első szülői értekezleten, legnagyobb megdöbbenésükre, az igazgató úr bejelentette, hogy az első hónapban kiderül, ki való ide, aki nem éri el legalább a négyes átlagot, annak a szüleit felkérik, vigye el innen a gyermeket, ne rontsa az iskola eredményeit. Ezt egyébként később a hangosbemondón is kihirdették az iskolában. Mert ők igényesek. Meg is van az eredménye, az osztály nagy része kitűnő és mindenki rengeteget tanul.
Hirtelen az új eszembe, van-e értelme valamennyi gimnazistától elvárni, hogy mindenből egyformán jó legyen. No meg, az is, hány meg hány későbbi zseni bukdácsolt annak idején bizonyos tantárgyakból az iskolában. Illetve, hogy többet számít-e a statisztika, mint a gyermek. Az már csak hab a tortán, hogy az eljárás teljesen törvénytelen, hiszen aki nem bukik meg, az teljesíti a követelményeket, tehát aligha lehet csak úgy eltanácsolni.
Ám míg ezen morfondírozok, a beszélgetés váratlan fordulatot vesz.
-- Azért itt is van egy pár tanár, aki egyenlő a nullával – mondja az anyuka.
-- Az informatika-tanár tőlünk kérdezte meg, hogy kell bezárni a képernyőn az ablakot, matekból meg sokszor a tanár nem tudja a megoldást.
-- Akkor hogy lehetnek ilyen jók az eredmények? – kérdezi a másik hölgy.
-- Hát arra vannak a különórák – mondja az anyuka és név szerint sorolja, ki mindenki pallérozta már gyermeke tudását iskolán kívül.
Elvégre, muszáj hozni az eredményeket, az igazgató úr igényes. Kár, hogy csak a diákokkal szemben.