2011. június 30., csütörtök

Színes világ

 

2011. június 29., szerda

Zsiga bácsi és a tudomány

Zsiga bácsi rendszerint a kapuban üldögélt, és mivel a házuk előtt állt meg a busz, gyakran elnézegette az utasokat, meg aztán, mindig volt egy-két várakozó, akikkel szívesen elegyedett szóba. Gyakran eszébe jutott, milyen nagyot változott a világ, hiszen az ő fiatal korában fél napba is beletelt, míg a lovasszekérrel beértek a városba. Ilyenkor elégedetten nyugtázta, hogy bizony nagyot fejlődött a tudomány.
Ám nem a buszokat nézegette legszívesebben, hanem Malvinkát, a fiatal tanár nénit, aki a városból járt ki, mindig itt várakozott a kapu előtt a következő járatra. Zsiga bácsi már számtalanszor megállapította magában, hogy igencsak szemrevaló fehércseléd.
-- Ej, ha ötven évvel fiatalabb lennék! – sóhajtott fel ilyenkor bánatos, de beletörődő vágyakozással. Aztán csak legyintett egyet, és másfelé terelte a gondolatait, mert az ő vérnyomásával már kerülni kell az izgalmakat.
Persze, azt beszélték, hogy Malvinka másnak is tetszik a faluban, azt mondják a Galambos Pista fia igencsak csapja neki a szelet, állítólag a tanító néni is igencsak szívélyes vele, de hiába, mert a szülei valamiért tiltják ezt a kapcsolatot.
-- Kapcsolat – ízlelgette a szót Zsiga bácsi magában, mert az ő legénykorában ez sem volt lány és legény között. Sok minden volt, de kapcsolat az nem.
Persze, az is lehet, hogy semmi sem igaz ebből az egészből. Ezek a falusi vénasszonyok kibeszélnek mindenkit, irigylik a szépséget és a fiatalságot. Le is hordta mindig a feleségét a pletykálkodás miatt, ezért egy ideje már át sem mertek jönni a szomszédasszonyok, inkább az ő Erzsije osont át egy kis tereferére.
-- A maga Malvinkája, valahogy megváltozott mostanában – szólalt meg egy ilyen átosonás után. – Azt mondják, olyan kövérkés lett az arca. Csak nem tán…
Zsiga bácsit elfutotta a méreg. Kövérkés, hát kövérkés. Nincs abban semmi rossz, ha valaki hízik egy kicsit, nem kell mindjárt rosszra gondolni.
Aztán egy napon hiába várta Margitkát a kapu előtt, nem jött meg a busszal. Másnap sem, harmadnap sem. Azt mondták, betegállományban van.
Már nyárba fordult a tavasz, amikor egy vasárnap, kora reggel valaki türelmetlenül kopogott a konyhaablakon. A szomszédasszony állt ott, látszott a zihálásán, hogy ugyancsak sietett.
-- Ideköltözött a fiúhoz! Képzeld el, Erzsikém, az éjszaka kellős közepén ideköltözött Malvinka Galambosékhoz! – kiáltotta, amint kinyitották az ajtót, aztán részletesen elmesélte a lányszöktetés részleteit.
A faluba egy kis életet lehelt a nagy esemény, az emberek kisebb csoportokban vitatták meg a botrányt.
Másnap reggel megint a szomszédasszony dörömbölt az ablakon.
-- Megszült, képzelt el, Erzsikém, megszült a tanító néni! Méghozzá, ma hajnalban – kiáltozta olyan örömmel, mintha most nyerte volna meg a lottófőnyereményt.
-- Hallod ezt, Zsiga? Megszült a Malvinkát – szólalt meg maró gúnnyal Erzsi néni.
Az öreg egy pillanatra zavarba jött. Egyrészt, örült, hogy Malvinka mégsem beteg, másrészt egy kis fájdalom is felsajdult a szíve táján, hiszen szegényebb lett egy álommal.
-- Látod, asszony, hová fejlődött a tudomány? – szólalt meg kisvártatva. – Te mind az öt gyermekkel kilenc hónapig kínlódtál, ezek a mai fiatalok meg egyik nap megcsinálják, és másnap meg is szülik.



Nagykállói villanások












2011. június 28., kedd

Aki tud és tudja, hogy tud...

Aki tud és tudja, hogy tud, az veszélyes, attól óvakodjatok! Aki nem tud és tudja, hogy nem tud, az okos azt tanítsátok! Aki tud és nem tudja, hogy tud, az bölcs, attól tanuljatok! Aki nem tud és nem tudja, hogy nem tud, az hülye, azt hagyjátok! (Ismeretlen)

Várnai Zseni: Nem volt hiába semmi sem…

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Acélkerék is megkopik,
Hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
Nem fogja be a rozsda sem,
Csiszolja minden mozdulat,
S forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
Nem adnak ingyen semmit ám,
Voltak keserves napjaim,
És rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
Bizony egyet-mást tenni kell,
Legalább így az életem
Nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra, és
Egyszerre oly üde vagyok,
Hogy a szemem harmatgyöngyös,
Hajnali rét gyanánt ragyog,
S leánykám, mint a Március,
Rügyekbe zárt kölyöktavasz…
Őt nézem és bimbókorom,
Újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
Hiszen az idő úgysem áll,
Csak aki meddőségekben élt,
Azé a vénség, rút halál.
Szánom az inyenc élvezőt,
Csömörnél mása nem marad,
Koldus, ki mit sem áldozott,
S nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz kicsit fáradt vagyok,
Nehéz a toll is néhanap,
De a lehalkult szívverés
Fiam szívén erőre kap,
Szépségem múlik – nem sírok,
Leánykám arcán tündököl,
Szinte sok is, e két gyerek,
Mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
Bár néhanap békétlenül
Lázongtam, hisz’ nem tudtam én,
Hogy ürmöm mézzé édesül…
Sokat fizettem? Nem tudom,
Hiszen mindennek ára van…
Ezerszer újra kezdeném
Alázatosan, boldogan.

2011. június 27., hétfő

Egyszerű pompa, avagy kiskertemben jártam

 

Zománcozott álmok II.

Makrai Zsuzsa nyírbátori zománcművész-barátnénk újabb gyönyörű alkotásai
Jobbra: Bátori emlék
Balra: Csíksomlyói Madonna
Középen: Somlyói Báthory Zsigmond címere
 

2011. június 24., péntek

Zománcozott álmok

Makrai Zsuzsa nyírbátori zománcművész-barátnénk gyönyörű alkotásai I.
1.Somlyói Báthory címer
2. Két tulipán

Munkára magyar!

-- Száztizenegyes sorszám! Kérem a száztizenegyest!
-- Én…, én lennék, kérem, a száztizenegyes!
-- Neve!
-- Kérem, én Széchenyi István vagyok, pontosabban, gróf Széchenyi István, de ez most mellékes.
-- Semmi sem mellékes! A hivatalnak minden körülményt mérlegelnie kell. Milyen ügyben?
-- Kérem, a helyzet az, hogy én vagy 150 éve elhaláloztam, de ahogy ott ültem fenn, hallottam, hogy most minden munkáskézre szükség van, ezért feltámadtam, és most munkára jelentkezem. Én már annak idején is édes hazámat szolgáltam. Munkára, magyar!
-- Mellékes! Kit érdekel a maga hazája, amikor odakünn még legalább húsz ember várja, hogy beregisztráljam, tájékoztassam, lejelentsem. És mihez ért?
-- Hát kérem, én annak idején építtettem egy hidat. Járatos vagyok a gazdálkodásban, kisujjamban van a lótenyésztés és a hitelezés is.
-- Papírja van róla?
-- Hát az nincs, esetleg az a pár értekezés, amit írtam.
-- Az nem jelent semmit! Nyelvtudás?
-- Angol, német, francia anyanyelvi szinten.
-- Gondolom, nyelvvizsgája sincs.
-- Hát, az nincs.
-- Mennyit szeretne keresni?
-- Jaj, ha nem mondtam volna, természetesen én a munkát teljesen ingyenesen végezném, egy fillért sem kérek érte. Úgy érzem, ennyivel tartozom a hazának.
-- Szóval, feketén akar dolgozni!
-- Én nem tudom, hogy ez mit jelent, de feketén-fehéren kijelentem, hogy ingyen kívánok dolgozni.
-- Személyi igazolvány, lakcímkártya?
-- Nekem ilyen nincs, kérem.
-- Aha, volt képe idejönni, amikor még személyi okmányai sincsenek! Meg ingyen akar dolgozni. Mondja, nincs magának valami pszichiátriai betegsége?
-- Állítólag volt, annak idején évekig kezeltek a döblingi elmegyógyintézetben.
-- Ember, hát mért nem ezzel kezdte! Verje ki a fejéből munkát! Tudja, hányan cserélnének magával! Menjen, százalékoltassa le magát, és ne rontsa itt nekem a statisztikát, mert úgy megbüntetem, hogy megemlegeti!

Angyalok kerülgetik a Földet

Van egy régi legenda, amely szerint egy fehér és egy fekete angyal kerülgeti a Földet, és figyelik, hallják, hogy az emberek mit mondanak, gondolnak. Ha valaki jól állítja be magát, jót vár, jót remél, akkor a fehér angyal azt mondja, hogy "úgy legyen". És a fekete angyal köteles erre rámondani, hogy ámen. Ha viszont valaki rosszul állítja be magát, szomorú, keserű, akkor a fekete angyal mondja azt, hogy "úgy legyen". És a fehér angyal köteles rámondani azt, hogy ámen. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a hívő, az optimista, a jóra készülő emberek dolgai általában jobban sikerülnek, mint a keserű, pesszimista és rosszat váró emberekéi. Ez nagyon szép legenda, amely megmaradt bennem. Vigyázni kell, hogy mikor száll el fölöttünk a két angyal. Csakugyan hiszek abban, hogy az egyik legfontosabb dolog a bizalom. (Popper Péter)

2011. június 22., szerda

A hivatalnok szerencséje

Egy kormányhivatalnok ócska rézlámpást talál az egyik iratgyűjtő szekrényben. Amikor nekiáll leporolni, egyszer csak megjelenik előtte egy dzsinn, és közli, hogy teljesíti három kívánságát.
- Kérek egy jéghideg sört, de rögtön! - mondja a férfi a dzsinnek, és tessék, máris ott terem a sör. A férfi ezután így szól:
- Vigyél egy szigetre, ahol gyönyörű és készséges nők vesznek körül!
Egy szempillantással később egy szigeten találja magát, ahol gyönyörű nők vetnek rá epekedő pillantásokat.
- Ez ám a jó élet - gondolja a fickó. - Bárcsak ne kellene soha többé dolgoznom!
És tessék, egy szempillantás múlva ott találja magát újra a kormányhivatalban, az íróasztala mögött.


2011. június 21., kedd

Pillantás a túlsó partról

A folyosón valamilyen kocsit toltak, az ajtón keresztül is bántotta a fülét a csörömpölés. Már jó ideje ült az ágyon, próbálta az agyával belakni a kis szobát, meg ezt a házat. Délután, amikor beköltözött körbevezették, megmutatták az egész épületet. Tulajdonképpen, szép volt minden és tiszta, a gondozó is kedvesen mosolygott, mégis volt az egészben valami nyomasztó.
Aztán rájött, hogy hiába festették ki szépen a falakat, rakták tele az egészet cserepes virágokkal és egzotikus pálmákkal, ha a ház tele van roskatag öregekkel. És bár integettek neki, látszott rajtuk, hogy örülnek az új arcnak, ő ebben is a magány és az elmúlás mosolyát látta.
-- Ó, de bolond vagyok! – gondolta magában. – Hiszen ez mégiscsak az öregek otthona! Mi mást várhattam volna.
Lassan felállt, kilépett a hosszú folyosóra, mely a végén társalgóvá öblösödött, ahonnan egy hatalmas üvegajtón át ki lehetett lépni a teraszra. Legalábbis nyáron, mert az ajtót lezárták, és még elé is húztak egy hosszú padot, meg egy dézsába ültetett pálmát. Úgy látszik, a lakók egy része, itt szokott üldögélni. Talán a tájban gyönyörködnek, talán az ajtót szuggerálják, hátha kinyílik, de az is lehet, hogy csak azon gondolkodnak, hogy megérik-e a következő nyarat.
De a társalgóban most nem volt senki. Leült a padra, s az üvegen keresztül, az egyre sűrűsödő félhomályban megpróbálta kivenni a táj vonalait. Aztán, mint valami szélesvásznú, de fekete-fehér filmen elvonult előtte az élete. A két házasság és a két válás, a sikerek és a kudarcok, a kitüntetések és a kirúgások, melyek valaha annyira fontosak voltak, és most már nem jelentenek semmit.
-- Milyen furcsa – gondolta magában. – Most meg mindent odaadnék, ha rendesen tudnék pisilni. Lehet, hogy fölösleges és hiábavaló volt az egész?
Ebben a pillanatban odakinn elkezdett havazni. Előbb csak úgy, tessék-lássék, aztán egyre sűrűbben hullottak az óriáspelyhek. És ekkor, az emlékek és a kavargó hópelyhek legsötétebb mélyéről megint előbukkant a kékszemű lány. Mint ahogy hatvan éve mindig, amikor leesett az első hó.
Annak idején, ki tudja már, miért a szomszéd városban járt, melynek közepén egy folyócska csordogált. Neki ez újdonság volt, náluk csak a kútban láttak vizet, s leereszkedett a magas partról, egészen a vízig. Eleredt a hó, de csak ment, még élvezte is, hogy lába meg-megcsúszik a jeges köveken. Ekkor fönt, a parton kidugta fejét egy tacskó, s meglepetten vakkantott. Aztán, a kutya mögött fölbukkant a gazdája is: szép szőke, kékszemű kamaszlány bámult a fiúra, s közben szorosabbra fogta a kezében lévő pórázt. Ebben a pillanatban a kutya megcsúszott a havas lejtőn, átbukott a fején. A lány utána kapott, maga is megcsúszott és menthetetlenül gurultak lefelé.
Ez a félig kutya, félig ember hógolyó a következő pillanatban kirúgta a lábát, s egy szemvillanás erejéig ott hevertek egymás hegyén-hátán a hóban, centiméterekre a jeges víztől.
A lány ijedten nézett rá hatalmas, gyönyörű tágra nyílt szemmel. Ő meg csak bámulta ezt a szemet, teljesen belefeledkezett, hirtelen minden kék lett, és forró zsibbadás járta át a testét, mintha nem is a hóban ülnének, hanem valami jó meleg paplanban.
-- Az istenfáját! – szólt a lány mérgesen, és ez teljesen valószerűtlenül hangzott, mert nem lehet, hogy egy angyal, ezekkel a szemekkel ilyet tud mondani.
Aztán a kutya felugrott, s kihasználva, hogy a lány ijedtében elengedte a pórázt, futni kezdett a folyóparton, az meg utána, ő meg csak állt, egy szót sem tudott kinyögni, tehetetlenül nézte, ahogy eltűnnek a hóesésben.
Később még nagyon sokszor visszament, de soha többé nem látta a lányt. Ám minden évben, amikor esni kezdett a hó, azok a gyönyörű, ijedt és mérges szemek jutottak az eszébe: Sőt, egy idő után azon kapta magát, hogy amikor, mérges azt mondja: „Az istenfáját!”
Most meg itt ül az öregek otthonában. Kifelé bámul a csukott üvegajtón, mely mögött már teljesen sűrű lett a sötétség. Egyedül csak ő látja a sötétség mögött a másik partot, ahol egy szőke lány kutyát sétáltat.


2011. június 19., vasárnap

Nevetéssel kell búcsúzni az ifjúságtól

"Jókedvűen, teli tüdőből, harsogó nevetéssel kell búcsúzni az ifjúságtól, mint aki megbízhatatlan útitárstól szabadul meg. Ezt kell mondani. (...) Nem is volt olyan jó ifjúnak lenni. Zavar volt, köd, vágyakozás, tájékozatlanság, hamis fogalmak, még sokkal hamisabb képzetek, vágy és félelem, hogy elmaradunk a nagy versenyben. S mikor karjaink között tartottunk valakit, mennyi félreértés! S a félelem, hogy elmulasztjuk a Másikat, aki igazibb! (...) Nem, az ifjúságtól sajnálkozás nélkül lehet búcsúzni. Lázállapot volt ez, megható és gyöngéd önkívület".(Márai Sándor)

2011. június 18., szombat

Akár Rubinstein

Az amerikai turnéja során Jehudi Menuhint, a világhírű hegedűművészt meghívták egy gazdag házhoz.
A textilgyáros házigazda kihasználta az alkalmat, és megkérte Menuhint, hallgassa meg fia játékát, mert mindenki nagyon tehetségesnek tartja. Amikor a gyerek befejezte az alkalmi koncertet, Menuhin azt mondta:
- Kérem, a gyerek úgy játszik, mint Arthur Rubinstein.
- De hisz Rubinstein nem tud hegedülni - csodálkozott a gyerek apja.
- Ezért hasonlítottam hozzá - felelte Menuhin.

2011. június 17., péntek

Nekünk már mindent megígértek

A mi nemzedékünknek már mindent megígértek. Mi még jól emlékszünk azokra az időkre, amikor a hatalom azt mondta: már csak egy ötéves tervet kell végigdolgozni, aztán minden lesz, mi szem s szájnak ingere. Amikor pedig nem jött össze a Kánaán, akkor azt hallottuk: „ A rothadó kapitalizmus aknamunkája romba döntötte dolgozóink évszázados álmát, de sebaj, ez a büdös kapitalizmus a úgyis szakadék felé rohan.” Amiből nyilvánvalóan következik, hogy már csak néhány évet kell kivárni, aztán már nem kell attól tartanunk, hogy e szörnyű rendszer keze beteszi hozzánk a lábát.
Szóval, a kapitalizmus csak állt a szakadék szélén, csak állt, állt, s már éppen elszánta magát a végzetes lépésre, amikor kitört a rendszerváltás. Ő meg úgy gondolta, ha nincsen szocializmus, akkor mégsem teheti meg a világgal, hogy így megöngyilkolja magát, hiszen már csak ő maradt nekünk. Elvégre, mégsem maradhat itt az ember csak úgy, rendszer nélkül.
Itt aztán megint megígértek nekünk mindent. Azt mondták, vége az egyenlősdinek, most már mindenki annyit kereshet, amennyit dolgozik. Azt elfelejtették elmondani, hogy nem lesz munka, pedig még a gyógyszerekre is kötelező ráírni, hogy ennek bizony olyan mellékhatásai vannak, hogy arról kódulunk, vagy egyszerűen csak összecsináljuk magunkat.
Már éppen neki akartunk veselkedni a munkának, mert más az, amikor az ember azt hiszi, hogy érdemes, amikor eladták alólunk a gyárat. Az új, külföldi tulajdonost mi soha nem láttuk, de biztosan valami lakatos, mert a gyárból az összes gépet elvitte, viszont kaptunk értük roppant dizájnos lakatokat, azokkal zárták be az összes gyárkaput, így többé be sem tehettük a lábunkat.
Hasonlóképpen jártunk az utazással is. Megnyíltak a határok, mindenki kaphatott útlevelet, amint megígérték. Csak elfelejtették mondani, hogy nem lesz nekünk pénzünk az utazásra, és a ballonkabát is kimegy a divatból, amiből annak idején olyan jó pénzt lehetett csinálni, ha sikerült átcsempészni a határon.
Persze, tagadhatatlan, hogy sok minden megváltozott. Azelőtt például nem mertük elmondani a véleményünket. Ha esetleg mégis, mindig volt valaki, aki meghallgatta, feljegyezte, sőt, továbbította az illetékes szervekhez. Manapság mindenki elmondhatja, hogyan vélekedik a dolgokról, csak épp a kutyát sem érdekli. Én annak idején megpróbáltam kézbe venni a dolgot, írásban nyújtottam be véleményemet az egyik hivatalhoz. Aztán vártam. Később bementem. Az ügyintéző azt mondta, legyek türelemmel, harminc napon belül válaszolnak. Megint vártam, megint bementem. Kiderült, hogy már nem létezik az ügyintéző. Vártam és vártam. Bementem. Kiderült, hogy már nem létezik a hivatal.
De sebaj, a mi nemzedékünket már megedzette az élet, nem adjuk fel olyan könnyen. Szentül hittük, hogy a rendszerváltás után már csak azt a néhány évet kell kibekkelnünk, míg kifizetjük a rengeteg adósságot, aztán minden másképp lesz. Mondták is a politikusok: „ Ej, ha egyszer belépünk az unióba, de másképp lesz minden!” Mi meg álltunk nyugati határnál, bámultuk a gyönyörű osztrák tájat, s így sóhajtoztunk: „Ej, ha én is, én is köztetek lehetnék!”
Ennél a belépésnél már többször is majdnem jó lett nekünk. Előbb örültünk, hogy megígérték, aztán, amikor kitűzték, és végül, amikor megesett az aktus. Hajnalig táncoltunk, volt, aki azonnal csinált egy gyereket, hadd legyen a családban egy született európai. Dagasztotta a büszkeség szép magyar keblünket, úgy éreztük, bár ezt eddig nem mutatta ki, mégiscsak szeret minket a vén Európa.
Két-három évig tartottak a mézeshetek, aztán úgy jártunk, mint az egyszeri lány a mézeshetek után: kiderült, hogy faros-bögyös ugyan a fiatalasszony, tán még takarosnak is nevezhető, de túl sokat zabál, és a hozomány is elég szegényes. Meg aztán, a takaros menyecskével még tán nem is lenne baj, de az a sok szegény rokon, az már nem kell senkinek.
Az ígérgetés azóta is folytatódik, főleg választások előtt. „Felépítjük, lebontjuk, megoldjuk, felszámoljuk, visszaszorítjuk!” Mondták már nekünk, hogy dübörögni fog, bíztattak, hogy merjünk nagyok lenni, meg, hogy mindenki hozzon egyet magával, de mi már oda sem figyeltünk.
Így múlik el a mi kis életünk. Aztán egy reggel arra ébredünk, hogy valami szorít a mi szép magyar mellkasunkban. Elmegyünk az orvoshoz, befektetnek a kórházba. A gyerekek ijedt arccal lépnek be a kórterembe, és mi mindent megteszünk, hogy megnyugtassuk őket. Már rohannak is, hiába, elfoglaltak a mai fiatalok. Féltő tekintettel szólunk utánuk, kérleljük a fiút, hogy ne vezessen gyorsan, mert annyi baleset történik, és a lányt, hogy sötétedés után ne mászkáljon egyedül, mert rengeteg a gonosz ember. Ők persze futtában megígérik, s mi úgy teszünk, mintha elhinnénk. Megszoktuk már, hogy mást nem tehetünk.
Aztán bejön a főorvos úr, kezében a leletekkel.
-- Ezt a pár évet kellene még valahogy kibírni – mondjuk neki. – Főorvos úr, mit tud nekünk ígérni?


2011. június 16., csütörtök

A gyermek, mint befektetés

"Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek... Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében - akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (...) A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött, s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen." (Móricz Zsigmond)

2011. június 15., szerda

Archív fotoriport a cseh támadásról

Hetvenkét évvel ezelőtt,  1939. január 6-án Munkácsot cseh támadás érte Oroszvég felöl, ahol csak kis létszámú határőrs volt. Ennek előzménye, hogy a bécsi döntés értelmében 1938. november 10-én a várost visszacsatolták Magyarországhoz, a cseh katonaság kénytelen volt kivonulni. Amibe viszont nagyon nehezen törődtek bele.
Bár a harcoknak magyar részről nyolc halálos áldozatuk volt, a főleg civil önkéntesekből, vasutasokból és csendőrökből álló, rosszul felszerelt véderőnek sikerült visszaverni a támadást. A korabeli felvételeken jól látszik, hogy a csehek ágyuval is lőtték a várost, amiről a színház oldalán lévő belövés is tanúskodik.
A napokban kezembe akadt a Pesti Napló képes mellékletének 1939. január 15-i száma, mely beszámolót közöl az eseményekről Fotoriport Munkács véres vízkeresztjéről címmel. Mellékelem az újság vonatkozó oldalainak másolatát.

Ajándék az asszonynak

Egy férfi bemegy a boltba, és így szól a csinos eladó hölgyhöz:
- Szeretnék egy pár kesztyűt venni a feleségemnek, de sajnos nem tudom a méretét.
- Ezen segíthetek - szól az eladó -, fogja meg a kezem, és mondja meg, hogy kisebb, vagy nagyobb a felesége keze!
A férfi megfogja, majd örömmel így szól:
- Ó, pontosan ekkora!
Az eladó odaadja a kesztyűket.
- Még valamit?
- Most, hogy mondja, vennék neki egy melltartót és egy bugyit is!

2011. június 14., kedd

Megígértük az uniónak

Van annak már vagy tíz éve, hogy az egyik falu általános iskolájának igazgatójával beszélgetve szóba került a felsőoktatás színvonala. Az igazgató, aki történetesen magyar szakos, elmesélte, hogy jelentkezett náluk pedagógiai gyakorlatra egy majdnem végzős szintén magyar szakon tanuló diáklány. Nagy örömmel fogadták. Az első gyakorló tanítás alkalmával az intézményvezető és az illetékes főiskolai tanár nagy várakozással ült be a hátsó padba, ám a várakozás izgalmát hamar felváltotta a zavart döbbenet, ugyanis a jövendőbeli kollegina már a címet is öt helyesírási hibával írta fel a táblára.
Mint mondta, ennek ellenére a hölgy „természetesen” megkapta a diplomáját, és bár azt sikerült megakadályozni, hogy szülőfalujának általános iskolában helyezkedjen el, a szomszéd faluban munkát kapott. Néhány nappal később, mikor mindezt elmeséltem egy köztiszteletben álló főiskolai tanárnak, azzal a megjegyzéssel, hogy talán az ilyen diákoknak mégsem kellene diplomát adni, tehetetlenül tárta szét a karját.
-- Ezeket a diákokat már nem is lenne szabad felvenni a főiskolára – mondta. – De hát, mit tehetünk, hiszen a pénz, pontosabban a fejkvóta beszél, és senkitől sem lehet elvárni, hogy a saját állását veszélyeztesse.
Így aztán gombamód szaporodtak a felsőoktatási intézmények, s még ennél is gyorsabban a lehető legkülönbözőbb képzések, hiszen minél több a hallgató, annál több a pénz. Ezért eshetett meg, hogy akkor is tömegével képeztük a könyvtárosokat és pedagógusokat, amikor folyamatosan csökkent a könyvtárak és a tanulók (s ezzel együtt az iskolák) száma.
Ez jutott eszembe, amikor a kormány nyilvánosságra hozta, hogy át akarja alakítani a felsőoktatást, és számottevően csökkenteni kívánja az egyetemek és főiskolák számát. Na meg az is, hogy hány olyan fiatal diplomással találkoztam, aki pénztáros egy bevásárlóközpontban, vagy pultos egy bárban.
 Természetesen, mivel ez számos szereplő, köztük igencsak befolyásos intézményvezető és tanár érdekeit sérti, az elgondolást a szokásosnál is nagyobb felhördülés fogadta. Az egyik rektor ki is jelentette, hogy Magyarországon nem sok a felsőoktatási intézmény. Ez azonban egyszerűen nem igaz. A Magyarországnál alig kisebb Ausztriában például alig ötödannyi egyetem és főiskola van, sőt egyes, nálunk jóval gazdagabb országokban teljesen megszüntettek bizonyos képzéseket. Hogy egy szélsőséges példával szolgáljak, Norvégiában felszámolták az orvosképzést (megjegyzem, nagy szamárság volt), mert sokkal olcsóbb, ha búsás ösztöndíjakat fizetnek azoknak a hallgatóknak, akik külföldi egyetemen szerzik meg a diplomájukat.
A másik ellenérv az szokott lenni, hogy megígértük az uniónak, a jelenlegi huszonvalahány százalék helyet néhány éven belül a fiatalok negyven százaléka szerez majd diplomát. Megvallom, előbb nem értettem, hogy az EU-nak mi a jó abban, ha nálunk annyi diplomás munkanélküli lézeng, aztán rájöttem, hogy ennek is nagyon jó oka van. Hiszen az agyelszívás jelenlegi is folyik, és micsoda aranybánya lesz ez a Nyugat számára, ha a magyar adófizetők pénzén szépen kiképezzük a szakembereket, aztán majd náluk dolgoznak, ott fizetik az adót.
Talán még akkor is jól járnak, ha, miként ez most is gyakori, a magyar értelmiségi Londonban pizzát süt, vagy Párizsban mosogat. Lehet, hogy még a pizza íze is egészen más, ha egy diplomás népművelő vagy könyvtáros öntötte rá a kechupot.

2011. június 12., vasárnap

Munkácsi városképek a régmúltból



Jobbra fent: A magyar király csendőrség és járási hivatal épülete. Tudomásom szerint ma a járási tanácsnak ad otthont.
Balra fent: A katolikus templom melletti sarok, háttérben a református templommal a cseh időkben.
Középen: Munkácsi templomok a cseh időkben.



Karinthy Trianonról

"Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz az életnek egy fájdalmas csodájáról - arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok - meg fogod tudni, mire gondoltam." (Karinthy Frigyes)

2011. június 10., péntek

Ufók a pincében

Béla bácsi régi borosgazda volt, még apjától örökölte a királyi nedű előállításának tudományát. Ha jobban meggondoljuk, két dologhoz ragaszkodott igazán életében, az egyik a felesége, Erzsi néni, a másik meg a szőlő.
Ahogy múltak az évek, ez a két kötelék lassú, fokozatos átalakuláson ment át. Miközben Erzsi nénihez fűződő szenvedélye egyre halványabban pislákolt, ezzel fordított arányban erősödtek a szőlő, pontosabban annak leve iránti érzelmei. Olyannyira, hogy a bort már el sem akarta adni, pedig korábban ez jelentette a család legjelentősebb bevételi forrását. Azzal az indokkal, hogy ő nem hajlandó fillérekért elkótyavetyélni a mennyei italt, szóba sem állt többé a vásárlókkal.
Igen ám, de jövőre is lesz szőlő, meg bor, annak meg hely kell, hordó kell. Okos ember nem csak a mának él, távlatokban gondolkodik! Ezzel a jelszóval aztán egyre gyakrabban ment le a pincébe, úgymond, helyet csinálni. S ilyenkor Károly koma, meg Józsi szomszéd rendre a segítségére sietett. Elvégre, mire valók a barátok! Nem is kímélték magukat, a sűrű emelgetéstől délre általában már kidőltek, az asszonyok úgy cibálták fel őket a pincelépcsőn.
Erzsi néni egy ideig egy kis korholással elintézte a dolgot, elvégre hébe-hóba korábban is előfordult, hogy élete párja felöntött a garatra. Egy szép napon aztán elfogyott a türelme, becsukta a pinceajtót és zsebre vágta a kulcsot.
A gazdát szinte sokkolta a tragikus, váratlan fordulat. Két napig nem lelte helyét, a harmadikon pedig olyasmire vetemedett, amire eddig még sosem: átment a szomszédba, és kért egy pohár bort. Kapott is valami cukrozott lőrét, amitől egész reggelig szorgalmasan látogatta az illemhelyet.
Egyre inkább úgy érezte, hogy tennie kell valamit, mert ez nem mehet így tovább. Éjszaka elcsente Erzsi néni zsebéből a kulcsot, belopakodott a pincébe és jól meghúzta a korsót. Ám Erzsi néni olyan éberen aludt, mint a nyúl, nem szólt ugyan semmit, de a kulcsot többé nem hordta a zsebében, hanem jól eldugta.
Belekerült vagy két hétbe, míg Béla bácsi rájött, hogy a kamrában van, a sózóteknő alatt. Aztán már nem volt nehéz dolga. Ahogy élete párja átment a szomszédba egy kis tereferére, már szaladt is a pincébe. Persze, a kulcsot mindig akkurátusan visszatette a helyére.
-- Hová lett a bor a kisebbik hordóból? – szegezte neki váratlanul a kérdést Erzsi néni egy este, tévénézés közben.
A televízióban éppen valami fantasztikus filmet adtak, melyben földönkívüliek ragadták magukkal a békés földi halandókat.
-- Hát… az ufók…, biztosan azok vitték el, hisz látja, milyenek – dadogta zavartan az öreg.
Ugyancsak megrémült, mert Erzsi néni nem válaszolt semmit, és tapasztalatból tudta, hogy ez nála sosem jelent jót. Olyannyira, hogy másnap, bár újra egyedül maradt, le sem mert menni a pincébe, de még harmadnap sem.
Aztán lassan újra helyreállt a rend, mert az asszony egy szóval sem firtatta tovább, hogy hová lett a bor. Ezért a negyedik napon nekibátorodott. Csak meg kellene nézni, vajon nem ecetesedett-e meg az a bor – gondolta magában. Ahogy Erzsi néni kilépett a kiskapun, azonnal leosont a pincébe. Épphogy az első kortyok lecsordultak a torkán, zajt hallott a háta mögött.
Az asszony állt ott, söprűvel a kezében, melynek nyele egy szempillantás múlva már az öreg hátán táncolt.
-- Mit csinálsz, Erzsi! – kiáltott fel rémülten.
-- Én ugyan semmit – vigyorgott amaz, de közben szaporán járt a keze. – Talán az ufók lázadtak fel. Nem csodálom, hiszen ennyi bortól az ember is megbolondul.

2011. június 9., csütörtök

Zsebhimnuszt a dizsibe!

Sajtóhír: „Bízik benne a nemzeti erőforrás minisztere, hogy népszerű lesz a Himnusz és a Szózat újrahangszerelt változata, amelyet szerdán mutattak be. A minisztérium közleménye szerint az új változat könnyebben énekelhető….Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás miniszter levélben fordult a magyarországi közoktatási intézményekhez 2011. június 7-én, annak érdekében, hogy a Himnusz és a Szózat diákok által szívesebben fogadott, könnyebben énekelhető változatát eljuttassa még az évzáró ünnepélyek előtt az iskolákba - olvasható a minisztérium szerdai közleményében.”
Előbb nem hittem a szememnek. Aztán azt gondoltam, hogy csak vicc az egész, amolyan kész átverés. De nem, a hír igaz. Két nemzeti imánkról, melyekkel eddig nem volt semmi gond, most kiderült, hogy túlságosan bonyolultak a diákjainknak. Az nem jutott eszébe senkinek, hogy esetleg meg kellene tanítani a diákokat énekelni? Merthogy én ismerek olyan volt diákot, aki a gimnáziumban négy évig járt énekórára, de soha egyetlen dalt sem kellett elénekelnie. Persze, elismerem, sokkal egyszerűbb átírni a dalokat.
Sőt, ha már belekezdtünk, írjuk át a szöveget is. Minél gagyibb, annál jobb. Esetleg célozzuk meg az „Add ide a didit, a didit nem adom” szintet, hiszen milyen szép is lenne, ha a dizsiben is a Himnuszt játszanák. Hiszen, ha van Kötelezők, röviden, meg Száz híres regény egy kötetben, mért ne lehetne Zsebhimnusz. Meg aztán egy ilyen átírással ki lehetne gyomlálni a szövegből azokat a nacionalista és keresztény megnyilvánulásokat, melyek esetleg sérthetnék a másként gondolkodók érzékenységét.
Adnék is mindjárt néhány megfontolandó tanácsot az átírást illetően. Kezdjük a Himnusszal!Először is, hagyjuk ki belőle, hogy a „magyar” és a „haza” szavakat! Egyrészt, mert ezzel csak megzavarjuk szegény gyermekeket, másrészt mert sértheti nemzeti színeinkben induló honosított sportolóinkat. Az Istent is hagyjuk ki belőle, mert gondoljunk bele, milyen szörnyű lehet ezt elénekelni egy ballagáson az ateistáknak, afgán származású honfitársainkról nem is beszélve.
Elejét kellene venni a nemzetközi bonyodalmaknak is. Negatív színben tünteti fel a jelenlegi szöveg a mongolokat és a törököket, és vajon milyen lelkiállapotban mosogatja majd valamelyik osztrák vendéglőben a tányérokat az a frissen érettségizett gyermek, aki nemrég még ezt tanulta: „S nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára.” Politikailag egyébként sem tekinthető korrektnek a szöveg. Ez a bizonyos Kölcsey csak bal sorsról ír, de a jobb sorsról nem ejt egy szót sem. Meg aztán az egész szemléletmód teljesen elavult: állandóan a népet emlegeti, pedig manapság mindenki csak magára gondol.
Azon is csodálkozom, hogy a Médiatanács még nem tiltotta be ezt az egészet, hiszen vannak bene olyan sorok, melyek igencsak alkalmasak a nyugalom megzavarására. Javaslom, hogy a továbbiakban csak 18 éven felüliek énekelhessék, el este 22 óra után, szülői felügyelet mellett, tekintettel az olyan megfogalmazásokra, mint „ Bendegúznak vére”, „Vérözön lábainál, S lángtenger felette”.
Különben is nagyon hosszú ez a Himnusz. Soha senki nem énekli végig. Akkor meg minek? Arról nem is beszélve, hogy ha megjelenik egy újságban, akkor azon az oldalon már egy normális hirdetést sem lehet elhelyezni.
Ezek után javaslom a szöveg módosítását a következőképpen:

„ Engem áldjon meg az ég,
Humorral, zsozsóval,
Hordjunk haza minden pénzt,
Hat utánfutóval,
Hadd legyek én mindig szép,
Hozzon  rám víg esztendőt,
Elfeledtem én már rég,
A múltat s jövendőt.”

Ennyi elég is, ezt is nehéz lesz betanulni! Esetleg még egy kis refrén a végére, valami "Ingyom-bingyom", vagy valami hasonló. Hasonlóképpen kellene eljárni a Szózattal is. Kíméljük a diákokat, elvégre, egyszer élnek! Gondoljunk arra, hogy ők a jövő miniszterei! És akkor nekik is ilyen szenzációs, észbontó ötleteik lesznek.



Engedd ki a macskákat!

(Egy régi vicc, ma már aligha fordulhatna elő.)
Két lánytestvér annyira szereti, félti és óvja a macskáit, hogy ki sem engedik a lakásból őket, nehogy találkozzanak a félelmetes kandúrral.
Az idősebbik lány hamarosan férjhez megy, és nászútra utazik.
Néhány nap múlva a húga táviratot kap:
" Azonnal engedd ki a macskákat! "

2011. június 8., szerda

2011. június 7., kedd

Haza nélkül nem lehet élni...

(Bauer Tamás közgazdász, volt SZDSZ-es országgyűlési képviselő figyelmébe, aki a trianoni békediktátum aláírásának évfordulóján a galamus.hu portálon Különvélemény jeles napokon címmel írt cikkében többek között azt állítja, hogy Trianon egyáltalán nem volt sorstragédia, sőt nem is volt igazságtalan, valamint, hogy nemzeti összetartozás nem létezik, mert a határon túli magyarok nem tartoznak a nemzethez. Teszem ezt annak reményében, hogy az írás nem a nemzetet, hanem egyedül a szerzőjét minősíti. Úgyszintén ajánlom Kertész Péter nyugalmazott, Tolerancia-díjas (!) újságírónak, aki ugyanezen a napon blogjában kifejtette, hogy az ukrajnai magyarok nem is magyarok.)
"Megértettem, hogy haza nélkül nem lehet élni – a haza nem jó, nem is nagyszerű, nem vonzó, sem eszményi, legtöbbször éppen olyan zavaros, nemritkán förtelmes emberi vállalkozások összessége, mint a család –, mégis, ahogyan család nélkül nincs élet, úgy haza nélkül sem lehet igazi életet élni. Mi volt a haza?… A városok, erdők, a tengeröböl, a pusztaságok? Az emberek a parasztházakban és a kávéházakban? A történelem, véres alakokkal, névtelen tömegekkel és szerződésekkel, melyeket soha nem tartottak be a szerződő felek, mert az idő és az emberi szándék végül mindig erősebb volt, mint a pecsét és a szerződés? A házak és az erdők, pusztaságok végül is helyükön maradtak, s az emberek születtek és meghaltak, s mindig újra megtöltötték a lakásokat és köztereket. Nem, a haza más volt. A haza a tudat volt, hogy van egy nyelv, egy érzés, egy szerződés, valamilyen sehol nem látható, s mégis, minden pecsétes pergamennél, levéltárban őrzött kutyanyelvnél valóságosabb, láthatatlan és tapinthatatlan szerződés, melyet az ember egy földrajzi hellyel, egy éghajlattal, néhány étellel, a vegetatív idegrendszer reflexeivel, régen elhalt emberek tapasztalataival és bűneivel, erényeivel kötött." (Márai Sándor: Jelvény és jelentés)

2011. június 6., hétfő

Anyánkhoz is akkor futunk...

Anyánkhoz is akkor futunk, ha valami baj ért az életben. De ilyenkor nem csak segítségért esdeklünk. Némi öncsalással - s kinek ne volna arra szüksége, hacsak nem számítjuk le a mindig egyenes lelkű államférfiakat, diplomatákat s a nép egyéb képviselőit -, egy kevés jótékony öncsalással ilyenkor azt képzeljük magunkról, hogy puszta szeretetünk visz szülőanyánk felé, akit eddig méltatlanul elhanyagoltunk. Ha csalódunk magunkban vagy az emberekben, azaz az életben, hirtelen úgy érezzük, hogy eddig valójában nem is szerettünk senki mást rajta kívül és sürgősen elzarándokolunk hozzá, hogy mulasztásunkat pótoljuk és biztosítsuk szeretetünkről, mellesleg pedig egy kissé táplálkozzunk az övéből.  Szerencsére, ez mindig rendelkezésünkre áll. (Déry Tibor)

Oscar Wilde: Boldog herceg

Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetőtől talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy művészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék hiányzik belőle a gyakorlati érzék mert az aztán nem hiányzott.
-- Bár olyan lennél, mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért.
-- Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta.
-- Olyan, mint egy angyal - mondták az árva gyerekek, amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? -- kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte, ha a gyerekek álmodnak.
Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de Ő hátramaradt, mert szerelmes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbűvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át.
-- Micsoda nevetséges kapcsolat- csivetelték a többi fecskék-, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az ősz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehető legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthonülő teremtés - folytatta a fecske - én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! És elrepült.
Szállt, szállt egész nap, és estére megérkezett a városba. - Hol töltsem az éjszakát? - kérdezte. - Reméltem, felkészültek a fogadásomra. Ekkor megpillantotta a szobrot az oszlop tetején. - Itt fogok megszállni - kiáltott fel -, pompás ez a hely, járja a friss levegő is. - És leereszkedett egyenesen a boldog herceg lába elé.
-- Arany a hálószobám - mondta magának halkan, amint körülpillantott, és aludni készült, de alig dugta a fejét a szárnya alá, rápottyant egy vízcsepp. - Milyen különös! - kiáltott fel. - Egyetlen felhő sincs az égen, tisztán ragyognak a csillagok és mégis esik. Bizony szörnyű az éghajlat itt Észak - Európában. A nádszál ugyan szerette az esőt, de csak puszta önzésből. Akkor ismét ráhullott egy csepp. - Mi haszna van egy ilyen szobornak, ha még az esőtőtől sem véd meg! -- kérdezte. - Keresnem kell egy jó fedeles kéményt - és elhatározta, hogy továbbszáll. De mielőtt szétnyitotta volna a szárnyait, ráhullott a harmadik csepp. Ekkor felnézett és látta - de jaj mit is látott? A boldog herceg szeme könnyben úszott, és a könnyek végigcsorogtak arany orcáján. És a holdfényben olyan gyönyörű volt az arca, hogy a kis fecskét elöntötte a szánalom.
-- Ki vagy te? -- kérdezte. - Én vagyok a boldog herceg. - Miért sírsz akkor ? - kérdezte a fecske.- Teljesen átáztattak a könnyeid.
-- Míg éltem és emberi szívem volt - felelte a szobor -, azt se tudtam, mi a könny, mert a Gondtalanság Palotájában laktam, ahova nem léphet be a szomorúság. Nappal a kertben játszottam társaimmal, este pedig a Nagy Teremben én nyitottam meg a táncot. A kertet magas fal vette körül, de nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy mi van a falon túl, olyan szép volt odabenn minden. Az udvaroncaim boldog hercegnek neveztek, és én csakugyan boldog voltam, ha az öröm boldogság. Így éltem és így haltam meg. És most, hogy holt vagyok ideállítottak olyan magasra, hogy látnom kell a város minden szörnyűségét és nyomorúságát, és bár a szívem ólomból van, mást sem csinálok csak sírok.
-- Úgy, hát belül nem is arany? --  jegyezte meg magában a fecske. De udvariasabb volt annál, semhogy kimondjon egy ilyen személyes természetű észrevételt.
- - Messze innen .- folytatta mély zengő hangon a szobor - , jó messze, valamelyik kis utcában áll egy szomorú ház. Ablaka éppen nyitva van, és én egy asszonyt látok odabenn, amint az asztal mellett ül. Arca keskeny és megviselt, keze durva és vörös, telis-tele tűszúrással, mert az asszony varrónő. Golgotavirágokat hímez éppen egy atlaszruhára, amelyet a királyné legkedvesebb udvarhölgye visel majd a legközelebbi udvari bálon. A szoba sarkában, az  ágyon betegen fekszik a kisfia. Lázas, és narancsot kér. De az édesanyja nem tud mást adni neki, csak vizet, s így a kisfiú sír. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd-e el neki a rubintot a kardom markolatából?
Lábamat ehhez a talapzathoz erősítették, magam nem tudok mozdulni.
- Engem várnak már Egyiptomban - mondta a fecske. -  Társaim föl-le cikáznak a Nílus fölött és beszélgetnek a nagy lótuszvirágokkal. Hamarosan elpihennek a nagy király piramisában. Ott fekszik a király is festett koporsóban. Sárga vászonba burkolták, és bebalzsamozták fűszerekkel. A nyakában halványzöld jáde-lánc van, és a keze, mint a száraz levél. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - várhatnál-e még egy éjszakát, lennél-e a követem? A kisfiú olyan szomjas, és az édesanyja olyan szomorú. - Ha meggondolom, én nem is szeretem a fiúkat- felelte a fecske. - Múlt nyáron, amikor a folyó mellett tanyáztam, volt ott két durva kölyök, a molnár fiai, akik unos-untalan kővel hajigáltak. Persze, nem találtak el, mi fecskék sebesebben repülünk annál és az én famíliám különösen híres a gyorsaságáról, hanem azért ez tiszteletlenség volt. De a boldog herceg úgy elszomorodott, hogy a kis fecske megsajnálta.
-- Bár nagyon hideg van - mondta - , egy éjszakára mégis maradok és a követed leszek.
-- Köszönöm kicsi fecske - mondta a  herceg. Így aztán a fecske kicsípte a nagy rubintot a herceg kardjából és a csőrébe fogva a tetők fölé emelkedett. Elszállt a székesegyház tornya mellett ahol az angyalok fehér márványszobrai állnak. Elsuhant a palota fölött, és hallotta a tánc dobogását. Egy szép fiatal lány épp akkor lépett ki az erkélyre szerelmesével. - Milyen csodálatosak a csillagok - mondta a férfi, - és milyen csodálatos a szerelem hatalma. Remélem, hogy idejében elkészül a ruhám az udvari bálra - felelte a lány -, golgotavirág-hímzést rendeltem rá, de a varrónők olyan lusták. A fecske átsuhant a folyó felett, és látta a hajó-árbocokon lengő lámpásokat. Elszállt a gettó fölött és látta, amint az alkudozó öreg zsidók rézserpenyőben méregetik a pénzt. Végül elérkezett ahhoz a szomorú házhoz és benézett. A kisfiú lázasan hánykolódott az ágyban, anyját pedig a fáradságtól elnyomta az álom. Beröpült hát a szobába, és letette az asztalra, az asszony gyűszűje mellé a nagy rubintot. Aztán gyengéden körülrepülte az ágyat, és szárnyával legyezgette a kisfiú homlokát.
-- Milyen jó hűvös van - mondta a kisfiú - most már meg fogok gyógyulni.  És édes álomba merült. Akkor a fecske visszaszállt a boldog herceghez és elmondta mit végzett. - Furcsa - jegyezte meg -, csöppet se fázom - pedig meglehetősen hideg van. - Mert jót cselekedtél, azért - mondta a herceg. A kis fecske elgondolkozott ezen és aztán elaludt. A gondokozás ugyanis mindig elálmosította.
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt erről a helybeli újságnak. Nagy feltűnést keltett vele, mert teletűzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett.
-- Ma este indulok Egyiptomba - mondta fecske, és előre örült az elkövetkezendőknek Meglátogatta sorra a műemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. – Nocsak, egy előkelő idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez.
-- Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. -- Nyomban indulok.
-- Fecském, fecském, kicsi fecském , - mondta a herceg - maradj velem még egy éjszakára!
--  Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap tovább repülnek a második vízeséshez. Víziló hűsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltűnik az égen, kiszakad belőle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását.
-- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros, mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tűz, és az éhség elgyengítette.
-- Itt maradok még egy éjszakára- mondta fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot?
-- Sajnos, nincs több rubintom, - mondta a herceg -, nincs egyebem már csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelőtt hozták őket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelőt vesz érte és befejezi a darabját.
-- Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni. És sírva fakadt.
-- Fecském, fecském, kicsi fecském- mondta a Herceg. -- Tedd, ahogy parancsoltam!
A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetőn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörű zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelőm küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.
Másnap a fecske elrepült a kikötőbe. Megült egy nagy hajóárboc csúcsán, és elnézte, hogyan emelik ki a tengerészek köteleken a hatalmas ládákat a hajó gyomrából. - Húzd meg! - kiáltották, valahányszor egy-egy láda előbukkant.
-- Megyek Egyiptomba - kiáltotta a fecske, de senki sem törődött vele, s így aztán amikor felkelt a hold, visszaszállt a boldog herceghez.
 - Búcsúzni jöttem - szólt fel hozzá.
- Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg, maradj velem, még egy éjszakára!
- Tél van - felelte a fecske - nem sokára itt a fagy, lehull a hó. Egyiptomban a zöld pálmafákra melegen tűz a nap, az iszapban krokodilusok feküsznek és tunyán bámulnak a világban. Társaim fészket raknak Baalbek templomában és turbékolva figyelik őket a rózsaszín és fehér galambok. Drága herceg, elhagylak, de sohasem foglak elfelejteni, és tavasszal visszafelé szállva majd hozok neked két szép drágakövet azok helyett, amelyeket elajándékoztál. A rubint pirosabb lesz, mint a piros rózsa, és a zafír kék lesz, akár az óceán.
- - Odalenn a téren - mondta a boldog herceg - álldogál egy gyufaárus kislány. A gyufáit beleejtette a csatornába, s tönkrementek az utolsó szálig. Az apja megveri, ha nem visz haza pénzt, és most sírdogál szegény. Nincs se cipője, se harisnyája, és a feje is fedetlen. Vájd ki a másik szememet, add oda neki, és nem veri meg az édesapja.
- - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske-, de nem vájhatom ki a szemedet, mert akkor megvakulsz.
-- Fecském, fecském, kicsi fecském,- mondta a herceg- tedd,  ahogy parancsoltam!
Kivájta hát a fecske a herceg másik szemét, és elrepült vele. Elsuhant a gyufaárus kislány mellett, és beleejtette a követ a tenyerébe. - De gyönyörű üvegcserép! - kiáltott fel a kislány, és nevetve hazafutott. A fecske pedig visszaszállt a herceghez.
-- Most már vak vagy- mondta - így hát veled maradok örökre.
--  Nem, kicsi fecském - mondta a szegény herceg -, menned kell Egyiptomba.
-- - Örökre veled maradok - mondta a fecske, és elaludt a herceg lábánál. Másnap pedig a vállára telepedett és arról mesélt neki, mi mindent látott ő idegen országokban. Mesélt a piros ibiszekről, amelyek hosszú-hosszú sorokban álldogálnak a Nílus partján, és csőrükbe kapják az aranyhalakat. Mesélt szfinxről, amely olyan öreg, mint maga a világ, a sivatagban él, és tud mindent. Mesélt a kalmárokról, akik lassan lépkednek a tevéik oldalán és borostyán láncot visznek a kezükben. Mesélt a holdhelyek királyáról, akik fekete, akár a z ébenfa, és egy nagy kristály az istene. Mesélt az óriás zöld kígyóról, amely egy pálmafán alszik, és húsz papja mézeskaláccsal eteti. Mesélt a törpékről, akik a nagy tavon óriás leveleken hajóznak, és örökös háborút vívnak a lepkékkel.
-- Drága kicsi fecském - mondta a herceg - csodálatos dolgokat mesélsz nekem, de nincs csodálkozni valóbb az emberi szenvedésnél. Nincs nagyobb titokzatosság, mint a nyomorúság. Repülj végig a város felett, kicsi fecske, és meséld majd el nekem, mit láttál.
Így a fecske végigrepült a város felett és látta, hogy a gazdagok szép házaikban boldogan vigadoznak, míg a koldusok ott üldögélnek a kapuk előtt. Berepült a sötét sikátorba, és belenézett az éhező gyerekek fehér arcába, amint közömbösen bámulták a fekete utcát. Egy híd boltíve alatt két kisfiú feküdt szorosan egymás karjában, hogy meg ne dermessze őket a hideg. – Jaj, de éhesek vagyunk! - mondták. - Itt nem alhattok! - kiáltott rájuk az őr, s a két kisfiú nekivágott az esőnek. Aztán a fecske visszarepült, s elmondta a hercegnek, mit látott. - --- Beborítottak arannyal - mondta a herceg, fejtsd le rólam levelenként, és add a szegényeimnek. Az élők azt képzelik, hogy az arany boldogságot hoz rájuk.
A fecske lecsipegette hát az arany levélkéket, egyiket a másik után, míg a boldog herceg tetőtől talpig kopott nem lett és szürke. És az arany levélkéket, egyiket a másik után, mind a szegényeknek vitte és a gyermekek arca kipirosodott tőle. Nevetésük, játszadozásuk felverte az utcát. - Van már otthon kenyerünk! - kiáltották. Akkor lehullott a hó, s a hóra jött a fagy. Az utcák, mintha ezüstből volnának, úgy csillogtak és ragyogtak. A házak ereszéről hosszú jégcsapok lógtak, megannyi kristály-tőr, az emberek pedig mind bundába bújtak, és a kisfiúk piros sapkában korcsolyáztak a jégen.  
A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja előtt, amikor a pék nem látta és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára.
-- Isten veled drága herceg - suttogta - ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet!
-- Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba- mondta a herceg, túlságosan hosszan időztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek.
-- Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejéből, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt.
Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra.
-- Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! – mondta.
-- Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbről.
-- Kiesett a rubint a kardjából, eltűnt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette- szólt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál!
-- Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábnál! - folytatta a polgármester. -- Csakugyan legfőbb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk.
És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát.
--Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a művészetek egyetemi professzora.
Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel.
-- Természetesen, új szoborra van szükségünk - mondta - és legyen az az én szobrom.
-- Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felőlük, még egyre civakodtak.
-- Milyen különös - mondta a munkavezető az öntőműhelyben.-- Ez a meghasadt ólomszív nem olvad meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.
-- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat.
-- Jól választottál - szólt az Isten - mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsőit majd engemet.