2013. augusztus 29., csütörtök

Maszek történelem I.



Randevúztam a KGB-vel

Aki átélte a Szovjetunióban a régi „szép” időket, az bizonyára arra is emlékszik, hogy milyen félelemmel ejtettük ki annak idején, kizárólag a legszűkebb körben és suttogva, az egykori állambiztonsági (fiatalabbak kedvéért: politikai) rendőrség, a KGB nevét. Mint valami sötét, gonosz szellem telepedett rá ez a szervezet a hétköznapokra, mert tudtuk, hogy mindenütt ott van, ám a legritkább esetben lehetett látni.

Egyszer aztán tiszteletét tette nálam is, pontosabban, inkább meghívott randira. Talán 1980-ban lehetett, s negyedikes magyar szakos ungvári egyetemistaként egy iskolában töltöttük a pedagógiai gyakorlatunkat, amikor szünetben az iskola igazgatója közölte, telefonon kerestek az ungvári Komszomol (a szovjet KISZ, azaz kommunista ifjúsági szövetség) irodájából, s üzenték, másnap ekkor és ekkor menjek be.

El nem tudtam képzelni, mit akarnak tőlem, az egyetemnek önálló szervezete volt, életemben nem találkoztam velük, nem ismertem ott senki. A Komszomol-iroda a városi tanács épületében működött, és belépésem után értetlenségem csak fokozódott, mivel közölték, ők ugyan nem üzentek nekem semmit.

Már-már valami ízetlen tréfára gondoltam, ám az épületből kilépve, a lépcsőn nevemen szólított egy télisapkás, harmincas férfi. Őszintén szólva, meghökkentem, amikor azt javasolta, hogy sétáljunk egyet, mi másra gondolhattam volna, mint hogy valami intim ajánlatot akar tenni nekem, bár korábban nem, szerencsére, férfiak még sohasem üldöztek a szerelmükkel.

Aztán megnyugtatott, hogy ő a KGB-tól jött, pontosabban, egyáltalán nem nyugtatott meg, mert ekkor kezdtem el beijedni. Következett ugyanis az „udvarlás”. Hogy én milyen sokoldalú fiatalember vagyok, sok közösségben megfordulok, és milyen jó lenne, ha tájékoztatnám őt, hogy ott mit tapasztaltam, miről beszélnek. Ekkor jöttem rá, hogy nekem tulajdonképpen a legjobb barátaimat kellene feljelenteni, s hevesen tiltakoztam, mondván, én a tanulás és a tanítás mellett nem érek rá semmi másra.

Közben ballagtunk az óváros utcáin. Akik szembe jöttek, váltig azt hihették, hogy két régi ismerős andalog itt, kedélyesen beszélgetve, én viszont csak a vigyort láttam az arcán, a ragadozó elégedett vigyorát, amint lecsap áldozatára. A csábítás folytatódott. Elmondta, hogy ők rengeteget tudnának nekem segíteni. Jövőre például lediplomázok, és egyáltalán nem mindegy, hová vesznek fel dolgozni. A „szervezetnek”, így mondta ő, nagy hatalma van, higgyem el, bármit el tudnak intézni.

Persze, én el is hittem. Hallottam már a szervezetről egyet, s mást. Bármit és bárkit. Ekkor, honnan, honnan nem, támadt egy ötletem, elhatároztam, hogy a rendszer saját demagógiáját fordítom a rendszer ellen.

-- Segítség? Mért kellene nekem segítség az elhelyezkedéshez? A mi rendszerünkben nincs munkanélküliség. Azt meg, hogy hová vesznek fel, majd eldöntik odafönn az elvtársak, hiszen ők tudják, hol van rám szüksége a hazának!

Ekkor egy szemvillanás alatt eltűnt az arcáról a bárgyú vigyor, a feje pulykavörös lett a méregtől. Amint az várható volt, következett a fenyegetőzés. Elmondta, hogy tudnak ők másképp is beszélni. Csak egy telefonjukba kerül, és sohasem végzem el az egyetemet, sőt, ha kirúgnak, akkor azonnal elvisznek katonának. Akkor pedig olyan helyre kerülök, hogy azt életem végéig megemlegetem!

Megvallom őszintén, akkor egy zabszem nem ment volna a fenekembe. Már láttam magamat valahol tundrában, amint csákánnyal püfölöm a fagyos földet valami építkezésen. Igazság szerint, meg sem tudtam szólalni. 

Lehet, hogy ez volt a szerencsém, mert ő sem tudott mit kezdeni velem. kezembe nyomott egy cetlit a telefonszámával, mondván, ha meggondolom magam, hívjam fel, és közölte, hogy még találkozunk, aztán elrohant. Persze, lelkemre kötötte, hogy erről a beszélgetésről soha senkinek egy szót sem. Én meg ott álltam a hóesésben, és csak akkor vettem észre, hogy zavaromban leléptem a járdáról, bele a tócsába és a cipőmbe bokáig befolyt a víz.

A tiltás ellenére vagy talán épp ezért, úgy éreztem, valakinek el kell mondanom megkísértésem történetét. Alig tettem néhány lépést, amikor az utca másik oldalán felfedeztem egy jóbarátomat, s azon nyomban elhadartam neki megfélemlítésem történetét. Elégedetten eregette meg a vállamat, tudta, hogy ilyesmit akárkinek nem mesél el az ember. Aztán elmondta, hogy én még jól is jártam, őt néhány évvel ezelőtt, krimibe illő körülmények között, egy lefüggönyözött fekete kocsiba rángatták be, s órákon át köröztek vele a városban, mondván, addig nem szállhat ki, míg be nem áll a Szervezetbe.

Az ügynököm, még egyszer keresett telefonon a kollégiumban, de a hangja már kevésbé volt határozott, látszott, hogy belenyugodott a döntésembe. Valóban szerencsém volt, hiszen, mint később megtudtam, nem mindenkivel bántak ilyen finoman. Az egyetemet is elvégeztem, igaz, amikor Magyarországra akartam utazni rokonlátogatásra, megtagadták az útlevet. Hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz, azt nem tudom.

Viszont a beszervezési kísérlet után néhány hónappal, egy szintén magyar szakos, bár fiatalabb lánnyal sétáltunk át az Ung folyó hídján, amikor szembejött velünk az a bizonyos illető. Én, persze, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, ő is elfordította a fejét, de a lány váratlanul ráköszönt.

-- Hát ez ki volt- kérdeztem tőle.

-- Hát… hát…, csak összetévesztettem valakivel – hebegte zavartan.

Később azt hallottam, hogy minden egyetemi csoportban, függetlenül annak létszámától, legalább egy beépített ember működött.

Orémus Kálmán







2013. augusztus 26., hétfő

2013. augusztus 8., csütörtök

A kamasz csápjai



"A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat."

(Ranschburg Jenő)