2010. december 31., péntek

Adjon Isten minden jót

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Jobb üdőt, mint tavaly volt,
Ez új esztendőben;
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Zsíros esőt, kövér hót,
Ez új esztendőben;
Bő aratást, szüretet,
Egészséget, jó kedvet
Ez új esztendőben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Drága jó bort, olcsó sót
Ez új esztendőben;
Jó kenyeret, szalonnát
Tizenkét hónapon át
Ez új esztendőben!
Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben:
Vegye el mind a nem jót,
Ez új esztendőben;
Mitől félünk, mentsen meg,
Amit várunk, legyen meg
Ez új esztendőben!
(Szlovákiai magyar népköltés)

Rendes ember

A nyilas hatalomátvétel után Kellér Dezső munkaszolgálatosként lapátolt, talicskázott. Egyik társa elárulta a zsidógyűlölő őrparancsnoknak, hogy aki mellette lapátol, sok gyönyörűséges dalnak írta a szövegét. Az őrmesternek sehogy sem fért a fejébe a dolog. Szétvetett lábakkal megállt Kellér Dezső előtt, és nekiszegezte a kérdést:
- Igaz az, hogy maga írta azt a dalt, hogy: "Paplak mellett lakik a Katika"?
- Alázatosan jelentem őrmester úr, igaz.
- Aztán igaz, hogy maga írta a "Nem tudom az életemet hol rontottam el" című nótát is?
- Igenis őrmester úr.
- És azt is, hogy: "Szeretem a kertet, mely a házad körül virul"?
- Azt is őrmester úr - húzta ki magát büszkén Kellér.
- Hát nem találtak egy rendes keresztény embert, aki megírta volna ezeket a dalokat?

2010. december 30., csütörtök

Ez már cudarság!

Csokonai Vitéz Mihálynak egy alkalommal elújságolták, hogy váratlanul megszöktették Debrecen egyik polgárának feleségét. A költő -- aki maga is nagy szoknyavadász hírében állt --  így kiáltott fel:
-- No, ez már cudarság! Én is megdézsmáltam már más szénáját, de az egész kazlat sosem vittem el!

Keresem a kutyabőröm

Én ezt valahogy úgy képzelem, hogy egy szép reggelen felébredt két ellenzéki országgyűlési képviselőnk, összedugták a fejüket és azon gondolkodtak, mi lehet az, ami nagyon, de nagyon hiányzik a népnek, amivel igazán meg lehet ajándékozni így, karácsonyi ünnepek előtt. Nem nevezném meg konkrétan a pártállásukat, annyi biztos, hogy a jobbik lábukkal keltek föl, egyébként aligha támadtak volna ily kiváló gondolataik!
A fejtörés ugyanis meghozta a gyümölcsét, született is belőle törvényjavaslat, melynek lényege: vissza kell állítani az ősi nemesi előneveket és címereket, mert „a magyarság öntudatra ébredésével egyre nagyobb igény van a családi gyökerek felkutatására, és az ősi, családi nevek, nemesi előnevek, címerek használatára”.
Mielőtt bárki is legyintene, és azt mondaná, hogy ez huszadrangú kérdés, sőt, megmosolyogtató, azonnal le kell szögeznem, nagyon téved, mi több, rosszindulatú. Én már szinte látom és hallom is, amikor a tanár ezt mondja az órán: „ A következő felelő alsó- és felsőhajnóczi nemes és tekintetes Hajnóczi Arisztid.” A testnevelés órán, mire felolvassák a névsort, már ki is csengettek.
De ha jobban belegondolunk, ezen logika mentén fellendíthetnénk az egész magyar gazdaságot. Csak nem szabad megállni félúton. Egy nemes például az illemhelyre sem megy kard nélkül, azonnal fellendülne a magyar kardipar, emberek sokaságának teremtene munkahelyet annak a rengeteg kutyabőrnek a legyártása, melyet mára már rég elrágtak az egerek. Zsinóros mentéből évekig nem tudnánk kielégíteni a keresletet, azt meg a kínaiak még nem tudnak gyártani.
De menjünk tovább! Fellendülne magyar hadiipar. Az afganisztáni kontingenst felszerelhetnénk eredeti, magyar gyártmányú buzogányokkal, hiszen állítólag Botond is ezzel törte be a kaput Bizáncban. Az meg már majdnem ott van, ha a térképen nézzük.
Persze, lennének nehézségek. Főként, mert mit ér a cím és a rang kiváltságok nélkül. A pallosjog alkalmazásához például elég lenne némi törvény- és alkotmánymódosítás, de ez mostanában nem jelent akadályt. A Trabantba is elég nehéz beszállni a karddal, nem is beszélve a 6-os villamosról. Persze, ebbe is bele lehet tanulni. Igazán nagy gondot azonban az első éjszaka joga jelentene, mert honnan a fenéből szednénk elő ennyi érintetlen hajadont, pláne közvetlenül férjhez menés előtt?
Én azért szurkolok nekik. Végre, elindultunk valahová. Valahová, egy szép, nagy, történelmi úton, melyen előttünk a múlt.
Mondtam is a feleségemnek:
-- Én pedig megkeresem azt a nemesi kutyabőrt, amelyik a nagyapám gyermekkorában állítólag még megvolt, ha addig élek is! Lehetsz te még tekintetes asszony. Ugyan, kit érdekel, hogy a seggünk kilóg a kacagányból!

2010. december 29., szerda

Kanyar

A székely utast vesz föl a kocsijára. Ahogy mennek a kanyargós úton, egy kivételesen éles kanyar tűnik fel előttük, de a székely nem fékez, sőt odacsap a lovak közé.
- Fékezzen bátyám, mert kisodródunk!
- Negyven éve ezen az úton járok, eddig mindig sikerült bevennem ezt a kanyart.
Nem is lassítanak, és be is veszik a kanyart. Nemsokára egy újabb éles kanyar tűnik föl előttük. Az utas megint megszólal:
- Fékezzünk, bátyám, mert itt halunk meg!
- Negyven éve ezen az úton járok, eddig mindig sikerült bevennem ezt a kanyart.
Nem lassítanak, de beveszik ezt a kanyart is. Ezután egy harmadik kanyar is föltűnik, de az utas már nem szól semmit, gondolja, tudja a székely a dolgát. A kanyarnál a kocsi kisodródik, felborul és drabaokra törik. A kocsi roncsai közül egyszer csak kikászálódik az öreg székely, és így szól:
- Negyven éve ezen az úton járok, de ezt a kanyart még sose sikerült bevennem!

A félelelem vége

Sokáig törtem e fejem, vajon miért is gyilkol az ember? Persze, nem a rablógyilkosra gondoltam, aki a pénzért, a vagyonért, vagy épp egy falat kenyérért vért is képes ontani. Nem is a közveszélyes őrültre, akit beteges szenvedélye hajt. Még csak arra sem, aki hatalomvágyból ragad fegyvert.
Inkább azok az emberek okoztak nekem fejtörést, akik csöndesen, észrevétlenül teszik a dolgukat, elalvás előtt megpuszilják a gyermeküket, megsimogatják a feleségüket, ha pedig nagyon ráérnek, akkor lemennek a kertbe, és szednek egy csokor virágot. Fel nem bírtam fogni, hogy ezek a békés, nyugodt emberek néhány hazafias frázis hatására hogyan képesek vad harci indulókat énekelni és az első adandó alkalommal bőszen nekirontani annak, akikre vezéreik rámutattak.
Aztán egy forró nyári napon egyszer csak megvilágosodott előttem minden. A füvön heverésztem, egy hatalmas fa hűsítő árnyékában. Azon ritka pillanatai ezek a létnek, amikor az ember elfelejti a sebeket, és megtelik valami édes békességgel.
Ám hirtelen rádöbbentem, hogy a hátamat valami folyamatosan ingerli. Az inger, mely a tarkóm felé haladt, furcsa, kellemetlen vegyületét képezte a lassú csiklandozásnak és a durva dörzsölésnek, leöntve valami borzongató hűvösséggel.
Biztosan kígyó! – hasított belém a gondolat, mert eszembe jutott, hogy errefelé már azt is láttak. Aztán valahonnan az is bevillant, hogy a kígyó akkor támad, ha áldozata megmozdul. Lassan, nagyon lassan emelkedtem fel.
Aztán villámgyorsan talpra ugrottam, megfordultam, de nem láttam semmit. Csak testem lenyomata hasalt a fűszálak között. Ebben a pillanatban fönn, egészen a nyakamnál újra megéreztem ezt a kellemetlen kaparást. Dühösen és ijedten kaptam oda. Ijedten, mert féltem a fájdalomtól, és dühösen, mert szégyelltem a félelmemet. Ahogy végigsöpörtem a tarkómat, ronda fekete bogár gurult végig a testemen. Szinte görcsbe rántott a félelem, s ahogy leért a földre, eszeveszett dühvel tapostam rá.
Máig sem tudom, milyen bogár lehetett. Mint ahogy azt sem, képes-e csípni egyáltalán. De azt tudom, hogy a háború, a gyilkolás nem az első puskalövéssel kezdődik, hanem azzal, hogy valakik valakiktől elkezdenek félni.

2010. december 28., kedd

Aranyköpések 3

-- Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmad. Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd. (Mahatma Gandhi)
-- Utasítást adtam, hogy vészhelyzet esetén ébresszenek föl, még akkor is, ha épp kormányülésen vagyok. (Ronald Reagan)
-- Az unalom az élet betegsége. Meggyógyításához kevés kell: szeretni valakit vagy akarni valamit. ( Alfred de Vigny)
-- A csapatmunka az, amikor sokan csinálják, amit mondok. (Michael Winner)

Bandi és az ökrök

Talán már maga sem tudja az okát, de tény, hogy Virág Bandi sohasem állhatta Besztercepatakot, pedig az itt feküdt, Sajtospákonytól alig egy kőhajításnyira, és tudvalévő, hogy rossz szomszédság: török átok. Mari néni váltig állította, hogy az ellenszenv valami lovagias ügyre vezethető vissza, melynek keretében Bandit annak idején egy szép lány miatt alaposan eltángálták, de a fehérnépre, no meg, a szóbeszédre nincs mit adni.
Persze, mondhatnánk erre, hogy mindenki azt szeret, akit akar. Igen ám, de Virág Bandit egy szép őszi napon megválasztották Sajtospákony polgármesterévé. És Bandi, az Úristen által ráruházott hatalomnál fogva elhatározta, hogy elsorvasztja, mintegy letörli a föld színéről Besztercepatakot. Nincs az az állami támogatás, az a helyi születésű országgyűlési képviselő, aki megmenthetné a falut, mely neki annyi bosszúságot okozott.
Egészen sajátos stratégiát dolgozott ki erre az esetre. Elhatározta, hogy bebizonyítja a szomszédos település vezetőségének alkalmatlanságát, amit törvényszerűen majd a viszály, az anarchia, amivel együtt jár hanyatlás.
Ettől kezdve minden alkalmat megragadott, hogy rálicitáljon a szomszédokra. Ha azok két kilométer utat ígértek, akkor ő hármat, ha nyolctantermes iskolát, akkor ő tízet, ha ott Kanalas Jenő bandája húzta a talpalávalót a falunapon, ide meghívták a Száztagú cigányzenekart. És csodák csodája, a falu fejlődésnek indult, valami úton-módon mindenre sikerült pénzt szerezni.
Persze, azok sem hagyták magukat. Beindították a faluban a kosárfonást, bajnokságot nyert a focicsapat, Samu Rozika hármasikreket szült, egy élelmes vállalkozó pedig masszázsszalont nyitott a Sánta Örömlányhoz címzett fogadóban.
Virág Bandit elfogta a sárga irigység, s válaszlépésekre szánta el magát. Tárgyalásokat kezdett egy számítástechnikai világcéggel, hogy idecsábítsa a működő tőkét, meghívta vendégszereplésre az FC Barcelona futballcsapatát, sőt, egy testületi ülésen még azt is felvetette, hogy a falu esetleg megpályázhatná a nyári olimpia rendezését.
A bürokrácia malmai azonban roppant lassan őröltek, a grandiózus elképzelések csak nem akartak megvalósulni. Pedig személyesen utazott el ötször Spanyolországba. Igaz, az útiköltség felemésztette az általános iskola fűtési keretének felét, ám a polgármester optimizmusa töretlen maradt.
Kémei egy napon jelentették, hogy szomszédos önkormányzat ökörcsordát vásárolt. Napokig törte a fejét, ugyan mit akarhatnak ezekkel a gazdasági szempontból ma már kétes értékű állatokkal. Hosszú tusakodás után úgy döntött, ellenszenv ide, utálat oda, személyesen megy el, mintegy átutazóban, kipuhatolni a hátsó szándékokat. Ám Besztercepatak főutcájára érve azonnal belebotlott a helybéli kollégába.
-- Ezer éve nem láttalak, Bandikám – köszöntötte az kitörő örömmel. – Gyere, megmutatom az ökörcsordánkat, ilyet még úgysem láttál!.
Emez rosszat sejtett, de azért kapott a felkínált lehetőségen. Az istállókhoz érve, ahonnan intenzív bőgés hallatszott, hamarosan feltűnt néhány csordás is.
-- Ne te, Bandi ne! Hogy a rosseb az ódaladba! – ordítoztak az ökrökre, ahogy a vendéget meglátták. Meg még ennél cifrábbakat is.
-- Ezek engem akarnak sértegetni? – kérdezte Bandi, s arcán vörös virágként virított a düh.
-- Ugyan már, dehogy – nyugtatta a másik. – Hát tehetnek ők arról, hogy nálunk minden ökör Bandi, nálatok meg minden Bandi ökör?

2010. december 27., hétfő

Méhkirálynő

-- Mért van a méheknek királynőjük?
-- ?
-- Mert, ha kormányuk lenne, nem lenne méz.

Diszkréció

A férj felkeres egy válóperes ügyvédet, és kéri, hogy segítsen diszkréten elválasztani a feleségétől.
-- Természetesen vállalom -- mondja az ügyvéd --, de azért árulja el nekem: mit ért diszkrét lebonyolítás alatt?
-- Azt szeretném, ügyvéd úr, hogy a feleségem ne tudja meg, mert agyonüt.

Csak játék

A panelházak betonrengetege közé szorított sportpálya drótketrecében két kisfiú rugdalja a labdát. Nyolc-tízévesek lehetnek talán, szőkék és kékszeműek. A labda vadonatúj, igazi pöttyös bőrgolyó, melegítőjük is márkás, a cipőjüket egy kisebb fizetésből meg sem lehetne venni.
Mégis unatkoznak. Így, kettesben nem igazán érdekes a játék. Előbb az egyik rúg kapura a másiknak, aztán cserélnek. Ráérősen mozognak, csak úgy, jobb híján, minden lelkesedés nélkül.
A drótketrec ajtajánál két hasonlókorú legényke áll meg. Bámulják ezeket, no meg, a labdát. Tesznek néhány lépést, aztán nekidőlnek a kerítésnek, mint akik várják, hogy bebocsátást nyerjenek.
-- Csak nem focizni akartok, hé? – kiált neki a kisebbik szőke. – Gyertek! Kettő a kettő ellen.
Azoknak fülig szalad a szájuk, s már lendülnének is előre, hiszen alig várták az invitálást.
-- Aztán, pénzetek van-e? – reccsen rájuk a nagyobbik. – Mert apa azt mondta, nehogy ingyen hagyjuk szétrúgni a vadiúj labdánkat. Száz forint fejenként és beszállhattok.
Amazok hallgatnak, sápadt arcukat elönti a lángvörös. Aztán, egyik a másik után, kifordítják a zsebeiket. Van abban minden: madzag és drót, csavar és ócska rágógumi, de pénz, az nincsen. Állnak hát zavartan, egymásra lesve.
-- Talán, most az egyszer, lehetne pénz nélkül, apa úgysem tudná meg – fogja könyörgőre a kisebbik.
-- Még mit nem! – förmed rá a bátyja. – Apu is megmondta, hogy élelmesnek kell lenni, akkor szegények leszünk. Csak egyszer engedd meg nekik, soha többet nem fognak fizetni.
A két kislegény nem bírja tovább. Mint akit leforráztak, oldalognak ki a kerítésajtón. Még látják, amint a pityergő fiút vigasztalni próbálja a bátyja.
-- Na, ne sírj már! – teszi a vállára a kezét. – Hisz ez csak játék.

2010. december 25., szombat

Levélváltás

Kedves Péter!
Örömmel értesítelek, hogy szerelmünk gyümölcse, a kis Péter, megszületett. Sajnos anyatejem nem lévén szoptató-dajkát kellett alkalmaznom. Ő kubai származású, így a tejétől gyermekünk bőre szinte teljesen fekete lett. Erről ugyebár én abszolúte nem tehetek...
A te szerető Anitád

Drága édesanyám!
Az imént vettem kézhez Anita levelét, melyben értesít, hogy kisfiúnk született. Mivel nincs elég anyateje, dajka segítségére szorul, aki színesbőrű, és a tejétől kis unokád bőre is csaknem fekete lett, amiről persze az én drágám egyáltalán nem tehet. Remélem, te is együtt örülsz velünk.
Ölel fiad, Péter

Édes fiam!
A te születésedkor én pontosan ugyanúgy jártam, mint most a te Anitád. Elapadt a tejem, ezért téged tehéntejjel kellett tápláljalak. Valószínűleg ettől lettél te ekkora marha... Amiről persze én egyáltalán nem tehetek.

2010. december 23., csütörtök

Vitézek alkonya

Az öreg Zombori, aki akkor még nagyon is fiatal volt, annak idején keményen végigküzdötte az első világháborút. Bátor helytállását azonban későn ismerték el, csak a háború utolsó napjaiban kapta meg a vitézségi érmet. Pontosabban, meg sem kapta, mert elkallódott valahol a Monarchia végét jelentő nagy kavarodásban.
Ő azonban nem akarta észrevenni, hogy új szelek járnak. Miután hazatért családjához a Kárpátok tövében meghúzódó kisvárosba, fűnek-fának dicsekedett sohasem látott kitüntetésével, s várta, egyre várta, hogy egyszer majd megérkezik. Mintha azt akarta volna bizonyítani: ő nem tehet semmiről, nem rajta múlt a győzelem, ő igazán mindnet megtett a birodalom fennmaradása érdekében.
Ám a kitüntetés nem érkezett meg, viszont jöttek idegen katonák, s egy napon a városka polgárai arra ébredtek, hogy Csehszlovákia polgárai lettek. Mint mindenütt, itt is akadtak besúgók, akik hűségesen tájékoztatták az új hatalmat felebarátaik előéletéről. Zombori sem kerülhette el sorsát, többször is letartóztatták, mindvégig arról faggatták, milyen háborús bűnöket követett el.
Szerencsére, semmit sem tudtak a nyakába varrni. Ám a zaklatás nagyon megviselte, szinte egyik napról a másikra öregedett meg, aztán valami titokzatos betegség is megtámadta, és néhány év múlva meghalt.
Az élet ment tovább. Teltek-múltak az évek, az ifjabb Zombori is felcseperedett, özvegy édesanyja nehezen nevelte. A vitézséget persze nem emlegette senki, így is volt már belőle elég baj.
Eljött a nap, amikor a vidéket ismét Magyarországhoz csatolták. Rég várták a pillanatot, bár az élet ekkor sem lett könnyebb. Dúlt a munkanélküliség, a jobb állások nagy részét az anyaországból érkezettek foglalták el. Az őslakosok csak úgy juthattak bizalmi munkához, ha igazolták, hogy eddig is kitartottak magyarságuk mellett.
Az özvegynek ekkor jutott eszébe a vitézségi érem, hiszen az ezzel járó címet az elsőfokú leszármazott is örökölte. Elvégre, ki lehet megbízhatóbb, mint egy vitéz Zombori, akinek már az apja is a hazáért ontotta a vérét. Ment a levél az illetékes hivatalba, majd hónapok múlva jött a válasz is, mely szerint a kérelmező igénye jogos.
Ettől kezdve az özvegy és fia mindennap a postást lesték. Vártak, egyre fogyatkozó türelemmel, de kitartóan. Ám Isten malmai már akkor is lassan őröltek, a vitézségi érem sehogyan sem akart megérkezni. Zomboriné még Budapestre is felutazott, de ígéretek kívül nem kapott semmit.
Aztán kitört az újabb háború. A fiút behívták katonának, és néhány hónap múlva kivitték a frontra. Anyja szinte mániákusan kilincselt tovább. Azt hitte, ha bebizonyítja, hogy a férje már megtette, amit megkövetelt a haza, akkor a fiát hazaengedik. Úgy gondolta, hogy van még igazság.
Egy napon aztán megtörtént a csoda. Itt egy tábornok szép, köszöntő szavak kíséretében adta át neki a vitézségi érmet, mely talán évtizedek óta porosodott valahol egy fiókban.
Alighogy hazaért, távirattal érkezett a postás. Az állt benne, hogy a fia hősi halált halt, valahol Oroszországban. A postás csöndben kihátrált az ajtón, ő meg ott ült, maga elé meredve, kezében a távirattal. Sötétedett, s amikor az ablakon benézett a hold, az asztalon megcsillant a vitézségi érem.

Ha az ügynök megéhezik

Egyszer FBI ügynökök szálltak meg egy San Diego-i elmegyógyintézetet, mivel egy biztosítási csalás ügyében nyomoztak. Néhány óra múlva, miután átnéztek néhány ezer kartotékot, a néhány tucat ügynök megéhezett. A nyomozást vezető ügynök felhívott egy helybeli futárszolgálatot, hogy rendeljen egy gyors vacsorát az embereinek. A következő beszélgetést az FBI rögzítette, mivel biztonsági okokból lehallgatták a klinika telefonjait:

Ügynök: Üdvözlöm! Szeretnék rendelni 19 nagy pizzát és 3 karton üdítőt.

Pizzás: Igen, és hová kéri a szállítást?

Ügynök: Itt vagyunk az elmegyógyintézetben.

Pizzás: Az elmegyógyintézetben?

Ügynök: Igen. Én egy FBI ügynök vagyok.

Pizzás: Ön egy FBI ügynök?

Ügynök: Pontosan. Ugyanúgy, mint a többiek is idebent.

Pizzás: És mindannyian az elmegyógyintézetben vannak?

Ügynök: Pontosan. Még annyit szeretnék mondani, hogy a pizzákat nem tudják a főbejáraton behozni, mert az zárva van. Meg kell, hogy kerüljék az épületet és a hátsó kapun jöjjenek be.

Pizzás: És azt mondja, mindannyian FBI ügynökök?

Ügynök: Természetesen. Mikorra tudják szállítani?

Pizzás: Tehát az elmegyógyintézetben mindenki FBI ügynök?

Ügynök: Igen. Itt vagyunk egész nap, aztán nagyon megéheztünk.

Pizzás: És hogy tudják kifizetni a számlát?

Ügynök: A többiekkel összedobtuk a pénzt.

Pizzás: És mindannyian FBI ügynökök?

Ügynök: Igen.

Pizzás: És van fegyverük is?

Ügynök: Persze. Akkor megjegyezte, hogy a hátsó kapun kell bejönniük? A főbejárat be van zárva.

Pizzás: B.... meg, arra aztán várhattok!

2010. december 22., szerda

Sztriptízbár

Brezsnyev elhatározza, hogy megmutatja, a Szovjetunióban is van demokrácia, így hát elrendeli egy sztriptízbár megnyitását. Az előkészületek, a táncosnők kiválogatása után elmegy megnézni a műsort.
Bejön az első táncosnő, egy vén, ronda matróna. Brezsnyev kifogásolja a dolgot, de az igazgató elmagyarázza, hogy ő a bár büszkesége, hiszen három fia is Bresznyev elvtárssal együtt harcolt a Kisföldön.
A főtitkár helyeslően bólint.
Bejön a másik, az még vénebb és még roskatagabb, de az igazgató elmagyarázza, hogy ő a legtökéletesebb, a legmegbízhatóbb, 1918-as párttag. Brezsnyev helyeslően bólint.
A harmadiktól egyenesen szemgyulladást lehet kapni, de látta Lenint.
És ez így megy az egész tánckaron keresztül. A műsor végén felsóhajt Brezsnyev:
- Hát ez borzalom elvtársak, ez rettenetes! Csak tudnám, mit esznek ezen a nyugatiak?

2010. december 21., kedd

Bűnbakok a katedrán

Valahogy úgy alakult, hogy a kistelepülés orvosa nem szimpatizált a pedagógusokkal. Beszélték, hogy állítólag valamikor megbuktatták a fiát, no meg, azt is, hogy fiatal korában kikosarazta egy tanítónő. Persze, az igazságot ma már lehetetlen kideríteni.
Hosszú évekig nem torkollott ez az ellenszenv különösebb konfliktusba. Egyfajta hűvösen mértéktartó viszony alakult ki a doktor úr és a tanárok között, bár olykor kissé felborzolódtak a kedélyek. Például akkor, amikor egy fiatal pedagógust több mint harmincnyolc fokos lázzal sem volt hajlandó kiírni táppénzre, mondván, a tanítás nem fizikai munka, azt lehet csinálni betegen is.
A helyzet akkor mérgesedett el, amikor a doktort polgármesterré választották. Ettől kezdve ugyanis egyetlen lehetőséget sem halasztott el, hogy megrendszabályozza a pedagógusokat. Először az szúrt neki szemet, hogy a tanárok a lyukasórák idején rendre feltűntek a település különböző pontjain, főleg a vegyesboltban. Márpedig, meg volt győződve arról, hogy a munkahely az munkahely, és tanítási idő alatt senki sem hagyhatja el az iskolát. Sokáig azt fontolgatta, hogy e fegyelemsértés okán csökkenti a fizetésüket, és amikor felvilágosították, hogy ezt a jogszabályok nem teszik lehetővé, mélységesen fel volt háborodva.
Meg volt győződve arról, hogy kizárólag a tanárt terheli felelősség, ha nem tanul minden diák ötösre. Történt egyszer, hogy egy túlbuzgó tanárnő felvetette, jó lenne bontani a nagy létszámú osztályt, mert hogy a tehetséges gyermekekkel nem lehet kiemelten foglalkozni, meg a gyengébbek felzárkóztatására sem jut idő. Mire ő kijelentette: azért van egy pedagógusnak diplomája, hogy egy szintre hozza a gyermekeket.
Teltek a hetek, a hónapok, s a faluban lassan megszokták, hogy mindenről a tanárok tehetnek. Az utca azért volt szemetes, mert nem nevelték meg a gyermekeket, a gázberuházás azért nem valósult meg, mert nem beszélték rá a lakosságot, segély meg azért nem jutott mindenkinek, mert az egyik szolgálati lakásba be kellett vezetni a vizet.
Amikor pedig a harmincöt éves Frivol Mari megszökött az urától egy adóellenőrrel, a doktor úr csak ennyit mondott: „Ez sem tanult sok jót az iskolában!” Nem csoda, ha a faluban a rossz gyermeket már azzal riogatta a szüleje, hogy pedagógust csinál belőle.
Lassan eljött a tél, az első hó. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a gyerekek beleszabadultak a fehér örömökbe, melyek gyakran járnak kisebb sérülésekkel. Így történt ez az iskolában is. Az első napon egy kislány esett el a jégen és beverte a térdét, a másodikon hasonló eset történt, a harmadikon pedig egy fiú szemét találta el egy hógolyó.
A harmadik eset után a nagyszünetben beállított az iskolába a doktor-polgármester úr és összehívta a tanári kart.
-- Szeretném bejelenteni, hogy fel vagyok háborodva – közölte jelentőségteljesen. – Felteszem a kérdést, mivel foglalkoznak ebben az iskolában a pedagógusok, hogy ennyi a baleset.
A tanáriban mélységes csönd lett, még a légy zümmögését sem lehetett volna hallani, már ha ilyenkor, télidőben lennének legyek. Éppen halottnak harangoztak, aznap már másodszor. Hátul a sarokban szólásra emelkedett egy pályakezdő, aki még nem ismerte a helyi viszonyokat.
-- Elnézést kérek, polgármester úr, de már régóta szeretném megkérdezni, hogy mivel foglalkozik ebben a faluban az orvos, hogy ennyi a halott – mondta ártatlan mosollyal a szája sarkában.
Azt mondják, azóta a polgármester egyszer sem járt az iskolában.

Idióta

A tanár nincs megelégedve az elsősök szellemi színvonalával, ezért gúnyosan így szól hozzájuk:
- Kérem, aki idiótának érzi magát, az álljon fel!
Nagy csend, mindenki ülve marad. Egyszer csak egy fiatalember óvatosan feláll.
- Nos, maga úgy gondolja, hogy rászolgált az idióta elnevezésre? - kérdi a tanár gúnyosan.
- Az igazat megvallva nem, de nem bírtam nézni, hogy a tanár úr egyedül álldogál.

2010. december 20., hétfő

Mi merünk kicsik lenni

Egy nemzetközi alapítvány nemrég elkészítette az elmúlt év legképtelenebb uniós beruházásainak listáját. Legyünk büszkék! A lista élén a bodrogkeresztúri kilátó áll. Persze, a sikernek voltak előzményei  Amikor bő két éve, több mint 41 milliárd forintból megépült a kőröshegyi völgyhíd és az Állami Számvevőszéktől kezdve a független szakemberekig mindenki azt állította, hogy teljesen fölösleges, fél Európa rajtunk röhögött. Azt hittük, a döntéshozók csupán a Rekordok könyvébe akartak bekerülni, esetleg így értelmezték a jelenlegi miniszterelnök korábbi jelmondatát: „Merjünk nagyok lenni!”
És most itt az újabb magyar csoda, amivel megdöbbentjük a világot, amiről Putyin és Obama csak álmodozhat, amitől a kínaiakat és a japánokat elfogja a sárga irigység: a bodrogkeresztúri kilátó. Negyven, azaz 40 centiméter magas és negyvenmillióért épült, pályázati pénzből, a a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség bőkezűsége folytán. Szóval, centiméterenként egymillió forintért.
Persze, a polgármester azt mondja, nem a kilátó került ilyen sokba, össze kellett szedni a szemetet, és rendbe kellet szedni az odavezető ösvényeket is. Meg, hogy a rendkívül neves építész-tervező szerint erre igenis szükség van, és éppen elegendő a negyven centiméter, onnan már igazán szép a kilátás. Csak magunk között kérdezem meg, azt is halkan: komolyan gondolták, hogy majd éppen az építész-tervező mond objektív véleményt a kilátó szükségességéről, aki nyilván keresni akar a megbízáson?
Szóval, valószínűleg nálunk épült meg a világ legkisebb kilátója. Hogy mért volt erre szükség? Hát azért mert ezek a fránya turisták eddig a vízmű dombjáról gyönyörködtek a kilátásban, ami tilos. A Nemzeti Fejlesztési Ügynökség szóvivője azt is elmondta, hogy a vízmű dombjának tetejéről messzebbre ellátni, mert a kilátó jóval alacsonyabb, de szándékosan (!) tervezték ilyen alacsonyra. Hogy van-e valamilyen garancia arra, hogy a turisták nem a vízmű dombját veszik-e majd igénybe? Természetesen, nincs. Így aztán lehet, hogy a kilátót nem is fogja használni senki, ami egy negyven centis kilátónál talán érthető is.
Tehát van is kilátónk, meg nincs is, a lényeg, hogy kidobtunk az ablakon negyvenmillió forintot. Bár ennél még az is olcsóbb lenne, ha minden turistának adnának egy sámlit. Hiszen, bámészkodni arról is lehet. De ha már felépült, legalább arra vigyázzunk, hogy ne röhögtessük ki magunkat. Például, ne nevezzük kilátónak. Kapjon valami olyan nevet, amiből a negyven centi már sok.

Aranyköpések 2

-- A politika túl komoly dolog ahhoz, hogy a politikusokra lehetne hagyni. (Charles De Gaulle) 
-- Mindig is úgy véltem, hogy az emberek nem azért juttatnak hatalomra egy új kormányt, mert egyetértenek a politikájukkal, hanem csakis azért, mert szükségük van valami változásra. ( Iain Menzies Banks)    
-- A jövő nem fogja jóvátenni, amit te a jelenben elmulasztasz. (Albert Schweitzer)
-- Az igaz, hogy a kemény munka még senkit sem ölt meg, de minek kockáztasson az ember? (Ronald Reagan)
-- A kudarc és a siker közötti választóvonal olyan vékony, hogy alig vesszük észre, mikor lépjük át. (Elbert Hubbard)


Igor átváltozása

Mostanában egyre gyakrabban gondolok Igorra. Pedig azt sem tudom, él-e,hal-e. A kapcsolatunk csak néhány hétig volt felhőtlen, bár öt évig szinte naponta találkoztunk. Annak idején, a brezsnyevi békeidők kellős közepén, egy emeleten laktunk az ungvári egyetem diákszállójában: ő, az ukrán, és én, a magyar nyelvész. A nagy szovjet internacionalizmus szellemében gyakran előadásokon is egymás mellett ültünk. A többiekkel elég jól megvoltunk, de tudtuk, ő mérhetetlenül gyűlöl minket, magyarokat. Ahogy ránk nézett, ökölbe szorult a keze.
Az egyetemen annak rendje, s módja szerint tartalékos tiszti képzést kaptunk, az államvizsgák után minden hímnemű egyént behívtak a szokásos háromhónapos gyakorlatra. Ám a brezsnyevi hadvezetés itt el is követte az egyik legnagyobb hibáját, mivelhogy a korábbi, belső-ukrajnai garnizon helyett a beregszászi laktanyát jelölte ki a gyakorlat színhelyéül.
Ennek aztán az lett a következménye, hogy alig lehetett fegyelmet tartani, mert vagy mi, közellakók ugrottunk haza egy kis ételért meg itókáért, vagy a rokonok, barátok, de leginkább a barátnők látogattak meg minket degeszre tömött táskával. Kivéve Igort, mert a Kárpátok túloldaláról származott, a legközelebbi rokona is vagy négyszáz kilométerre lakott, oda nem lehetett csak úgy „hazaugrani”.
Márpedig a kaszárnyakoszt kevés volt és pocsék. Mi maradtunk inkább a hazai kolbász, paprika, paradicsom mellett, s néhány nap múlva észrevettük, hogy ő nagyokat nyelve figyeli falatozásunkat. Eleinte mereven elhárította a kínálást, de az éhség lassan legyőzte az ellenállását. Szinte természetessé vált, hogy megosztjuk vele ételünket, italunkat.
Teltek-múltak a hetek, egy napon Igor táviratot kapott: a felesége egy szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Erre már ő is kapott néhány nap rendkívüli szabadságot, így végre hazautazhatott.
Hatalmas, degeszre tömött táskával érkezett vissza, arcáról sugárzott az apai büszkeség. Este, a takarodó után egy raktár rejtett zugában aztán elénk, a három magyar elé rakta a táska kincseit. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere. A sokadik pohár házipálinka után Igor kissé bizonytalan mozdulatokkal felállt, mintha tósztot akarna mondani.
-- Fiúk, ne haragudjatok rám, de én mindig gyűlöltelek benneteket – tört fel belőle akadozva. -- A mi falunkban a háború idején a tábori csendőrök sok embert megöltek. A nagybátyámat is. De én most hazamentem és elmondtam, hogy a magyarok nem ilyenek. És mellettetek állok, bármi történjen is.
Rég elváltak útjaink, de mostanában gyakran gondolok Igorra. Ő talán meg tudná magyarázni a gyűlölködőknek, hogy utólag már csak megbocsájtani lehet és szabad.

2010. december 19., vasárnap

Nyolc megjegyzés

amiből arra következtethetünk, hogy életünk kedvezőtlen fordulatot vett:
- Ne aggódjon, majd fellebbezünk!

- Ezt már korábban kezeltetni kellett volna!

- Nyúzó úr és két nagydarab barátja ragaszkodik hozzá, hogy nyolcszemközt beszélgessenek Önnel üzleti ügyekről.

- A bőröndjeidet az ajtótok előtt láttam.

- Sebaj, majd megtanulsz bal kézzel írni!

- Egy hatvanéves férfi még mindent újrakezdhet!

- Én pedig azt hittem, hogy ő a legjobb barátod!

- Csak arra vigyázz, hogy semmit ne emelgess!

Digitális mécses

Mostanában olvashattuk a hír, hogy az egyik kistelepülés iskolájában felavatták a digitális táblát. Végre! Már régóta van egy olyan érzésem, hogy a közoktatás problémáit nálunk az ősmagyar sámánok módjára, varázsszerekkel próbálják orvosolni, amolyan szellemi tömjénfüsttel, mely a gondokat nem oldja meg, de legalább el lehet tőle vakulni.
Ugye, emlékszünk még a kakaóbiztos számítógépre, melynek darabját potom egymillió forintért szerezték be annak idején. Meg is látszik a közoktatáson! Ha esetleg mégis maradtak volna még egynémely lebecsülendő problémák, azokat most már a digitális tábla egészen biztosan tövestül írtja ki. Jó, hát persze, hogy árammal működik!
Kár, hogy egy nappal korábban meg arról olvashattunk, hogy a tiszabecsi iskolában az önkormányzat anyagi ellehetetlenülése miatt kikapcsolták az áramot és a fűtést, sőt több olyan tanintézményről hallani a megyében, ahol ugyanez a helyzet fenyeget. Meg hát a digitális táblának az sem tesz jót, ha beázik a tető, és az alattomos víz olykor átöblíti a processzorokat.
Lelki szemeim előtt már látom, az újabb forradalmi szerkezeteket. Például, egy napelemes digitális táblát, arra az esetre, ha az iskolában nem lenne áram. Elképzelem, ahogy ott ül Pistike a szupermodern tábla előtt, hóna alatt a tűzifával, melyet otthonról kötelezően fel kellett hozni, hogy be tudjanak gyújtani az iskolai kályhában. No meg, jól jönne egy digitális mécses is, mert mostanában már korán sötétedik.

2010. december 18., szombat

Globalizáció

 Kérdés: Mi a globalizáció?
- Válasz: Diana hercegnő halála
- Kérdés: Mire alapozza a feltevését?
- Válasz: Egy angol hercegnő egyiptomi barátjával karambolozott egy francia alagútban, egy német autóval utazva, amelyben holland motor ketyegett, amit egy belga sofőr vezetett, aki skót whiskey-t piált, és egy japán motoron utazó olasz paparazzi követte, majd amerikai doktor akarta megmenteni brazil gyógyszerekkel. És mindezt elolvasod te, egy magyar, aki kínai ruhákban ülve taiwani monitort bambulsz...

2010. december 17., péntek

Aranyköpések 1

-- Az embert azért áldotta meg Isten képzelőerővel, hogy lássa, milyen lehetne, és azért áldotta meg humorérzékkel, hogy el tudja viselni, amilyen. (M. Bank)
-- Azok az emberek, akiknek nincsenek hibáik, szörnyűek. Nincs rá mód, hogy előnyt húzhassunk belőlük. (A. France)
-- A lehetőségekkel az a baj, hogy nagyobbnak látszanak, mikor MENNEK, mint amikor JÖNNEK. (S. Bremer)
-- Ha valamikor is csábítást érzel, hogy beszélj másoknak a bajaidról, emlékezz arra, hogy hallgatóid felét nem érdekli, a másik fele pedig örül annak, hogy végre megkaptad, amit megérdemeltél. (anonim)
-- Ha az igazság az utadban áll, ez azt jelenti, hogy rossz úton jársz. (J. Billings)

Hullazsákot vegyenek!

Kárpátalja gyönyörű, sokak szerint második Svájc lehetne, ha költenének rá, tömegével vonzaná a turistákat vadregényes völgyeivel, váraival, sípályáival. Főleg a magyarországiakat, merthogy itt van a szomszédban. Igaz, én elfogult vagyok, mert nekem szülőföldem. Ha tehetem, néha hazalátogatok. Nemrég újra nekivágtam.
Barabásnál, azaz Mezőkaszonynál egy szempillantás alatt kilépek, csak egy kis papírt kell kitöltenem arról, hogy mennyi benzin van a tankban, az ukrán oldalon azonban nem ilyen egyszerű a helyzet, már az első kiskatona kezembe nyom két kis papírt. Tapasztalatból tudom, az egyiket nekem kell kitöltenem, természetesen ukrán nyelvű, így a legtöbb belépő egyáltalán nem igazodik ki rajta segítség nélkül. Amikor ezt kitöltöttem, már mehetek is a beléptetéshez, az első bódé kisablakánál elkérik az összes „dokument”-et, a kocsim forgalmijából szinte az összes adatot beírják egy számítógépbe (szigorúan egy ujjal), aztán mehetek is.
Egészen a következő bódéig, ahol már nem a határőrök, hanem a vámosok vizsgálnak. Készségesen nyitom a csomagtartót, ám ők ismét a papírjaimra tartanak igényt. A gépkocsi adatait ismét bepötyögik egy számítógépbe, Amikor szólok, hogy már egyszer beírták, elmagyarázzák, hogy az a számítógép a határőrségé, ez, öt méterrel tovább pedig már a vámőrségé, és a kettő nincs összekapcsolva.
Végre, túltesszük magunkat a formaságokon. Mehetek tovább. Alig érek be Kaszonyba, rendőrök állítanak meg. Azt mondják, mutassam meg a poroltót. Természetesen nincs, természetesen, fizetnem kell néhány hrivnya büntetést és természetesen, nem kapok róla semmilyen bizonylatot. Megfigyelem, hogy nem csak rám pikkeltek, mindenkit megállítanak és megbüntetnek valamiért, még a gyalogosokat is.
Már mehetek is. Néhány faluval odább, Kisdobronyban megállok cirokseprűt venni, az út szélén árulják, ennek itt nagy hagyománya van. Alig indulok el újra, egy rendőrautó szirénáját hallom, lehúzódok, hadd menjen, de ő keresztbe fordul előttem, mint az amerikai filmekben, az egyik egyenruhás kiugrik, odaszalad hozzám, és a papírjaimat kéri. Kissé elbizonytalanodik, amikor észreveszi, hogy Munkácson születtem és a nyelvet is beszélem, de azért összeszedi magát.
-- Ön kilencvennel ment lakott területen belül – néz rám szigorúan.
-- És ezt mivel mérték meg kérdezem – mivel egyrészt tudom, hogy nem igaz, másrészt a rendőrautóban egy fia traffipaxot sem látok.
-- Láttuk – vágja rá, de látszik rajta, hogy már teljesen elbizonytalanodott.
Alaposan megvitatják a bonyolult helyzetet a kollégájával, egyrészt már nem is akarnak annyira megbüntetni, másrészt presztizsveszteség nélkül szeretnék megoldani a problémát.
-- Hullazsák van a kocsiban? – kérdezi, amikor visszajön.
-- Hullazsák? Miért lenne nálam hullazsák?
-- Hát, képzelje el, hogy maga idejön és elgázol valakit. Azt hiszi, az ukrán állam fogja megvenni a hullazsákot? De, most az egyszer eltekintünk a büntetéstől. Tekintettel az ukrán-magyar barátságra.
Visszafelé a magyar vámos -- miután vagy húsz percig kopogtatja az előttem álló kocsit --, megkérdezi, mit vásároltam. Mutatom a cirokseprűt.
-- Maga velem ne hülyéskedjen! – förmed rám, miközben újabb papír töltök ki arról, hogy mennyi benzint tankoltam.
Látszik, gyanús lettem neki, át is néz mindent alaposan. Közben a másik oldalon gyönyörű fekete autók érnek a határra. Ezeket nem kopogtatja senki.
-- Küldöttség, magyarázza mellettem egy sorstársam. Azt írta az újság, hogy a turisztikai együttműködésről tárgyalnak.
Miután mindent végigkopogtatott, a vámos elkezd kérdezgetni: hol jártam és milyen célból. Fogalmam sincs, ugyan mi köze hozzá, meg arról sem, miként győződik meg arról vajon igazat mondtam-e.
Aztán végre túlesek a beléptetésen. Útban hazafelé összeszámolom, hogy összesen négy papírt töltöttem ki, hatszor nézték át az okmányaimat, egyszer megbírságoltak, egyszer meg akartak bírságolni, és mindezt fél nap alatt. Aztán arra gondolok, micsoda üzlet lenne, ha kiülnék a határra a nyakamban egy táblával: „Hullazsákot vegyenek!”

2010. december 16., csütörtök

Szólások és mondások

A csúszó- mászók sohasem esnek hasra.

A gazdaság a szakadék szélén áll, de jövőre egy nagy lépést teszünk előre.

A feleségem a legdrágább és legtürelmesebb és a legszebb nő a világon. - Fizetett politikai hirdetést hallottak.

Magyarországon 3 zseni él. Azon gondolkoztam, ki lehet a másik kettő.

A chiliszósz határozott fellépésű ketchup.

A sör lassan butít, de én ráérek.

Nem szabad vizet inni, az nagyon erős ital! Fenntartja azokat a nagy hajókat.

Kevés vagy, mint Győzike show-ban a Goethe-idézet.

A mosoly olyan görbe, ami mindent kiegyenesít.

Mosolyogj! Ez a második legjobb dolog, amit a száddal csinálhatsz.

Az öregségnek 2 tünete van: az egyik a memóriazavar, a másikra nem emlékszem.

Akkora köd van, hogy rendőrök ülnek a jelzőlámpán és kiabálják a színeket.

A kenderkötéllel való akasztás függőséget okoz.

Neked mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról?

Vécés nénit a kormányba!

Megvilágosodásom egy vasárnap délután jött el, a vasútállomáson, az ünnepeket követően utazni vágyó tömeg kellős közepén. Történt, hogy a fiam minden előzmény nélkül, teljesen váratlanul kijelentette:”Pisilni kell.”
Aki szülő, az már tudja, aki meg még nem az majd megtudja, hogy egy gyermek szájából ez a mondat jóval több puszta kijelentésnél, vagy megállapításnál: azt jelenti, hogy ütött az óra, vészhelyzet van, haladéktalanul intézkedni kell, mert különben beüt a krach. Ilyenkor, közterületen a tapasztalt szülő elkapja a gyermeke kezét és olyan rohanással indul a vélelmezett illemhely, mint utolsó menedék felé, mint viharban a vak tehén.
Meg is érkeztünk a létfontosságú létesítményhez, melynek tárva-nyitva volt az ajtaja. Ezen belépve azonban meg is állított minket a sarokban ülő vécés néni hangja:
-- Tudja maga, milyen hideg van itt! És erre nyitva hagyja az ajtót! Azonnal zárja be!
Próbáltam mentegetőzni, hogy én az ajtót már nyitva találtam, de ez egyáltalán nem hatotta meg.
-- Mennyit fizetek? – kérdeztem, rátérve a piszkos anyagiakra.
-- Az attól függ, hogy hányan fogják végezni a dolgukat – mért végig minket.
Mondtam neki, hogy én csak a fiamat kísérem.
-- Akkor kilencven forint!
Már-már úgy tűnt, hogy végre beléphetünk a hőn áhított ajtón, ám mégsem.
-- Álljanak meg! – kiáltott utánunk. – És mi van akkor, ha maga, kihasználva a helyzetet, mégis elvégzi, ingyen a dolgát?
-- Esetleg, tessék minket elkísérni, és megtekinteni, mit is művelünk odabenn.
Látszott, hogy ezt már mégiscsak túlzásnak tartja.
-- Akkor, menjen be e gyerek, maga meg maradjon kint – javasolta.
Erre elmagyaráztam neki, hogy mire a mínusz tízfokos fagyhoz öltöztetett gyermek egyedül levetkezik, már rég megtörténik a baj. Ezt megértette, bemehettünk.
-- Valahogy gyanúsan sokáig voltunk – jegyezte meg, amikor jöttünk kifelé.
És én akkor, kilépve az illatait bőkezűen eregető illemhely ajtaján, megvilágosodtam: ilyen éber ember kellene a kormányba. Mondjuk, belügy- vagy titokminiszternek. Végre rend lenne az országban, megszűnne a korrupció, még a honatyák is a Nemzetbiztonsági Hivatal felügyeletével végeznék a kisdolgukat! A nagyról már nem is beszélve.

2010. december 15., szerda

Nagy igazságok

-- A mákos-meggyes bableves egy olyan étel, ami úgy készül, hogy kettőt lapozunk a szakácskönyvben.
-- A férfi olyan, mint a hűtőtáska. Töltsd meg sörrel és bárhova magaddal viheted.
-- A dzsungelben minden ehető. Te is.
-- A legrosszabb dolog a világon az, amikor a hülyeség szorgalommal párosul.
-- Nagyanyám nagyon kemény asszony volt. Három férjet temetett el, pedig kettő közülük csak szundikált.

A belém fagyott tenger

Böjte Csaba atya és a dévai árvaház neve mára már teljesen összeforrt a köztudatban. Balogh Boglárka 2006 őszén töltött több hetet a gyermekek közt önkéntes nevelőként, majd írta meg élményeit könyv formájában az ott tapasztaltakról, ami a Püski Kiadó gondozásában jelent meg az ünnepi könyvhétre. Megdöbbentő erejű lírai regény született A belém fagyott tenger címmel, egy gyermek őszinte hangján az árvaságáról, magányról és elhagyatottságról. Történet egy véletlen találkozásról, egy könnytelen felnőtt és egy síró gyermek kapcsolatáról, szeretetről és barátságról. Az alábbiakban a könyv egy részletét közöljük.


1.fejezet


Ma már tudom, hogy az ember nem csak felnőttként hozhat olyan döntést, mely az akkori, de leginkább elkövetkező életét megváltoztatja, hanem gyermekként is. Én mindössze 9 voltam. Ahogy emlékeim szétgurult gyöngyszemeit próbálom újra nyaklánccá fűzni, megszámolhatatlan törött, hibás darabot találok. Túl sok a piszkosszürke. Túl kevés a hófehér. Még most is érzem sírástól kiszáradt szemem medreiben a sót és a kifehéredett patakcsíkot az arcomon. A sötét szobában még most is 3 gyermek sóhaját hallgatom. Még most is belesüppedek a büdös, nyirkos takaróba, fejemet a pecsétes, puha párnába fúrom, s azt képzelem, hogy vak és süket vagyok. De hiába. A falakról málló tapéta orrfacsaró szaga hatol át a bőrömön, és az ágy vasrácsai, bordámat szúrják szakadatlan. A félelem a szobával együtt lüktet ereimben. 3 éves vagyok. Mindent meg lehet szokni… De nem… ezt nem lehet. Itt, az árvaházban töltött 2 év képtelen zsigereimbe ivódni hétköznapjaival. Minden nap ugyanazzal a fojtogató daganattal a torkomban kelek és ugyanazzal is fekszem. Nem akar apadni. Sőt, mintha nőne. A folyosóról a halvány fény gumipapucs csattogása közt szivárog. Fájdalmasan rikolt az ágy, mikor hátamra fordulok, és üres szemeimmel a plafont bámulom.


#
Hetedik gyermekeként születtem anyámnak, de hogy miért, sohasem fogom megtudni.
Vajon a nem kívántság tompásága elmúlik, vagy bélyegként van lelkem homlokára égetve? Azt mondják, az ember nem emlékszik arra, hogyan születik. Anyám biztos üvöltött. Én hiszem, hogy néma voltam. Az orvosok nem engedték, hogy hazavigyen. Hogy elvigyen oda, amit én csak később, 9 évesen ismertem meg. 1 évet éltem a kórházban. Emlékszem az ápolónők fehérségére, a kórház zöldjére, a cumisüveg tejjel és fertőtlenítővel kevert szagára. Még ma is, ha belépek egy betegellátó kapuján, a színek és szagok emlékei peregnek.
Emlékszem a kérdés nélküli tekintetemre, melynek természetes látvány volt a dagadó hasú nők, anyák, gyermekek sokasága. Emlékszem a borostás férfiak várakozására, az ölelésekre és a boldog mosolyokra. De legélesebben arra emlékszem, hogyan nyílt tágra a csodálkozás – miért sok, miért nem egy fehér köpenyes anya simít –, majd hogyan vált magánnyá, a megértés magányává, és már láttam a méla szomorúságot a rám szegeződő asszonyszemekben. A tenger akkor fagyott meg bennem.
A felismerés, hogy nekem nincs Anyám, aki szeretettel táplál, és nincs Apám, aki tudásával vezet, jéggé dermesztette tájam. Ezen a jégmezőn feküdtem akkor is sötét szobában, a szürke ágynemű és piszkos párnák közt, süketen 3 gyermek sóhajától, vakon bámulva a fekete falakon kergetőző fényeket…
Évek múlva új otthonom a dévai árvaház.


2.fejezet


Bár hajnalban indult a vonat, és 9 órás út állt előttem, képtelen voltam aludni azon az éjszakán. „Vajon milyen lesz? És milyenek lesznek a gyerekek? Fiúk vagy lányok?” – töprengek a sötétben az üres falakat bámulva…Leendő gyermekeim mozdulatait és arcukat figyelem. Kettő mosolyogni próbál, a harmadik rám sem hederít. Barna haja az esetlen frizura ellenére is szép. Gyermekbőre sima tej, szeme, benne fürdő két csokoládé. Talán 10 – 12 éves lehet…Hirtelen veszi észre, hogy figyelem. Teljes arccal, kihívóan fordul felém. Egy pillanatig nézünk csak farkasszemet. Néma a tekintete. De mögötte a keserűség mégis felemeli szavát. Én fordulok el előbb. Ő úgy elégedett, mint aki ismeri önmagát...
#


Az ágy tetején ültem, s széljárta életemen gondolkodtam éppen.
Nem hallottam meg a gyermekkönnyek sóhaját. Percek teltek el, mire eszméltem, egyedüllétem már nem enyém. Átlendülök a múlt korlátján, újból a jelen mocsarába süppedek.
– Móni, mi történt? Neked iskolában kellene lenned!
Rám függesztett tejszemeiből kicsordul a szomorúság. Nem felel. Ágyam előtt áll, reszketve a kétségbeesés vádjától. Bánata tetőtől talpig ér.
– Na, mi a baj? – kérdem gyöngéden, s magamhoz vonom.
Hüppögés a felelet.
– Nevelő, én nem megyek többet iskolába. Boldogtalan erejű szavak.
– Csúfolnak – magyarázza kérdő szemeimnek. – És meg is ütöttek.
– Ki volt az, Mónim? Hiszem, gyerekes veszekedés az egész.
– Azt mondják, hogy koszos koldus vagyok… – végzetes árnyék mondatain – …és ne nyúljak a játékokhoz! Meg hogy takarodjak onnét. De én nem hagytam magam, Nevelő. Elszántság villámhangjai robbannak.
– Rávertem a hátukra, és feléjük rúgtam. Nem rökönyödöm meg, ismerem már módszereit.
– Jól van, előfordul az ilyen. De hogy kerültél haza?
– A tanító elküldött! – igazságtalanság húzza vállát.
– De nem is én voltam a hibás, Nevelő! A többieket miért nem büntetik? Miért mindig én? Úgyis tudom, hogy engem mindenki utál!
A csalódás kenyérhéja marad csak. Belét kirágta a tapasztalat férge.
Nem küldöm vissza az iskolába, de elhatározom, hogy megkeresem a csúfolódókat, és beszélek a tanítóval is.
- Nevelő, én nagyon fázom- szája megremeg. Tudom, hogy valami belső fázás ez, valami fogakat kocogtató, ismerős remegés.
Délre belázasodik. Azon csodálkozom, hogy eddig egy gyerek sem lett beteg. Nem hiszek a Coldrex és a mentolos kenőccsel való mellkaskenegetés ígért erejében. Jégben alváson és a náthás falakon az nem segít.
A megvetett ágy takarója duplán nehéz, Móni homloka nyirkos-hűvös érintésem alatt.
Előveszem a lázmérőt. 38,7 ºC. Szeretnék teát főzni, mézet adni vagy legalább egy pirulát lenyeletni vele, de se melegvíz, se egy maciméz, se egy doboz lázcsillapító. A házban is egyedül vagyunk, még kölcsönkérni sem tudok. Marad a vizes ruha és a hűtő fürdő kegyetlensége. Nem sír, némán tűri a kínzást. Mikor végzünk, ismét bebugyolálom. A vastag pulcsi és zokni a sajátom, újabb paplan a szomszéd ágyakról kerül.
Nevelő… itt marad mellettem? – kérő keze enyémet keresi a párnán…
Sokszor elnéztem csendben Mónit, ezt a dacos kislányt, ahogy szertelenül játszik, vagy ahogy vadul felnevet, és azt érzem, hogy boldog pillanatai csupán egyetlen sekély görcsbe sűrűsödnek össze. Akkor voltak ezek, amikor együtt ebédeltünk, ültünk a parkban, vagy csak leveleket írtunk. Lassan közeledett hazatérésem napja, s tudtam, hogy Móni ragaszkodása egyre jobban mélyül. Éjszaka volt, mikor a vonat elindult velem Déváról. Móni semmit nem aludt azon az éjszakán. Emlékszem, ahogy az állomáson hangtalanul megölelt, arcán tündökölt a lámpák fénye. Vártam, hogy mondjon valamit. De ő néma maradt. Éreztem, hogyan alszik ki benne a fény. Szótlanul léptem a kattogó mozdony lépcsőjére.
Hírtelen nyúlt fázós kezem után.
– Ugye, értem fog jönni, és ahogy ígérte megmutatja nekem Magyarországot?
Tejszemében a könnye az én szememben égett.
Bólintásom csendes. Nincs nevetés, nincs ujjongás, de a csend is hangosan beszél. Móni álma visszatér.

Mindenki másképp magyaráz

Mit mondanak a nők, amikor rajtakapják őket?
Az angol:
Darling, ha idejében tájékoztattál volna, mikor jössz haza, elkerülhető lett volna ez a mindkettőnknek kínos helyzet.
A német:
Hans! Ma a szokásosnál 4 perccel és 45 másodperccel korábban jöttél haza. Ezt meg kell magyaráznod!
A magyar (miközben kiugrik az ágyból):
István, kinek hiszel jobban: nekem vagy a szemednek?
A székely:
Kend az összes pálinkát megitta, mi mással tudtam volna megkínálni?

Hüvelygomba és társai

Vasárnap délután, viszonylagos csönd és nyugalom, mindenki elszöszmötöl a lakásban, a hatéves fiam meg mesét néz a szobában. Egyszer csak megjelenik az ajtóban ijedten, mondhatni riadtan, odasomfordál az anyjához, mélyen a szemébe néz, aztán suttogva így szól:
-- Anya, ugye nálunk senkinek sincs a családban hüvelygombája?
Ez azon pillanatok közé tarozik, amikor még a harcedzett szülőnek is torkán akad a falat. Előbb abban a hamis illúzióban ringatja magát, hogy nem hallotta jól a kérdést, de tapasztalatból tudom: ez a lehető legrosszabb taktika, mert a gyerek felteszi másodszor és harmadszor is. Aztán a történelmi tapasztalatból próbálunk valami segítségre lelni: lázasan kutatok az emlékezetemben, vajon mit is mondott nekem annak idején, az iskolába lépés küszöbén édes szülém ebben a témakörben. Hamar rájövök, hogy a próbálkozás teljesen reménytelen, mert bezzeg az én időmben nem tettek fel hat éves gyerekek ilyen kérdéseket, sőt, van egy olyan sanda gyanúm, hogy édesanyámnak is voltak ennél sokkal nagyobb gondjai.
Persze, neki könnyű volt, mert nem nézett a gyermeke tévéreklámokat, már csak azért sem, mert nem volt televízió. Így aztán az ő életéből teljességgel kimaradt a szárnyas és szárnyatlan betét, a puffadáscsökkentő kapszula, miként azt sem tudta, mit enne a macskánk, ha tévét nézne.
El tudom képzelni, milyen izgalmas lett volna, ha, miközben a Piroska és a farkast olvassák nekem elalvás előtt, valaki minden második bekezdés után elkiáltotta volna magát:
-- Na , végre, kimentek a férfiak, most végre beszélhetünk a hüvelygombáról!
Mindezt és az ehhez hasonló reklámokat egyébként az a televízió sugározza, amelyen még a népszerű szappanopera is korhatáros, tizenkét éven felüliek kizárólag felnőtt felügyeletével nézhetik. Pedig abban az a legerotikusabb jelenet, amikor Magdi anyus négykézláb áll a felmosórongy fölött.
Visszatérve a fiam kérdéséhez, végül csak sikerült megnyugtatóan rendezni a dolgot.
-- Nem kisfiam, nálunk nincs senkinek hüvelygombája – válaszolt rövid döbbenet és tépelődés után a feleségem.
-- Milyen szerencse – sóhajtott fel megkönnyebbülve a gyerek. – Mert ülhetnénk kinn apával ebben a nagy esőben, míg ti, lányok megbeszélitek.

2010. december 14., kedd

Pesten tudják a tutit

Én már régóta sejtem, hogy aki felkerül a fővárosba, annak azonnal megjön az esze. Ha meg még pozíciót is ád néki a Jóisten, akkor olyan okos lesz, hogy no. Így aztán már meg sem lep, amikor a pesti újságíró azzal a feltett szándékkal indul el vidékre, ő bizony kibillenti eltévelyedésükből ezeket a barbár honfitársakat.
Egyik vezető csatornánk főműsoridőben sugározta azt a riportot, mely arról szólt, hogy már a falusiak is kamerákat szereltetnek fel a közterületeken a közbiztonság érdekében. Miután Vujity Tvrtko ezt némileg nehezményezve felkonferálta, a riporter pedig a bevezetőben elsírta, hogy mi pénzbe kerül mindez, el is jutottak egy 450 lelkes baranyai faluba. Itt megállapították, hogy a kamera nem csodaszer, és ugyan valamennyi riportalany lelkesen üdvözölte a felszerelését, mondván: azóta lényegesen kevesebb a betörések száma, a riportert nem lehetett eltántorítani: ő ezt jobban tudja, falun ne legyen kamera. Arra vonatkozóan persze neki sem volt semmilyen ötlete, hogy ha nem kamera, akkor mi.
Ám ezzel nem elégedett meg. Megszólaltatta a kriminológust, aki váltig állította, hogy a kamera fölösleges, inkább a közvilágítást kellene javítani. Biztosan igaza van, mert az ugyan nem riasztja el a bűnözőket, de legalább munkavédelmi szempontból biztonságban vannak, ugyanis nem esnek be az emésztőgödörbe. Meg aztán egész más, ha valaki világosban kap egy pofont, mert legalább tudja, kinek kell visszaadni.
A hab a tortán azonban a Társaság a Szabadságjogokért szervezet állítólagos szakértője volt. Én már régóta gondolkodom azon, vajon ki pénzel egy olyan társulatot, amely mondvacsinált problémák gyártásával foglalkozik, például, hogy a rendőrök Magyarországon túl gyakran igazoltatnak. Engem ugyanis, aki úgymond ennek az igazoltatásnak az elszenvedője vagyok, ez sohasem zavart, örülök, ha a yardok teszik a dolgukat.
Ő váltig állította, hogy ez a kamerázás személyiségi jogokat sért, amennyiben nem rendőr látja a felvételt, egyáltalán nem érdekelte, hogy a faluban senki sem érezte sértve magát. Azt a példát hozta fel, hogy ha valaki randevúzni szeretne és titokban sétálna egyet a szíve hölgyével, úgy, hogy az asszony meg ne tudja, nem igazán örülne a megörökítésnek.
Tisztelt, Szakértő Úr! Innen üzenem Önnek, hogy ha valaki egy faluban titokban akar sétálgatni egy hölggyel: az hülye. Nem kell hozzá kamera, de még telefon sem, mire elérnek a kiskapuig már tudja mindenki. Kivéve az asszonyt.
Persze, ott, Pesten ezt is jobban tudják. Egyetlen, talán csak számomra lényeges dologról nem volt szó a riportban: hogyan lehetne megvédeni ezeket a zömmel idős, egyedülálló embereket. Úgy látszik, ez egy provinciális probléma.

Izgalom

-- Mivel tudja felizgatni a férj a feleségét a házasság első, második és harmadik öt évében?
-- Az első öt évben a testével, a második öt évben a pénzével, a harmadik öt évben pedig a puszta jelenlétével.

2010. december 13., hétfő

Vonatfütty a másvilágról

Azt élet néha nem csupán furcsa dolgokat, hanem zseniális időzítéseket is produkál. Nemzeti ünnepünk előestéjén, március 14-én felhívott egy régi, szintén kárpátaljai származású barátom az ország másik végéből. Többek között, elmesélte, hogy nemrég otthon járt (esetünkben az „otthon” és az „itthon” némileg földrajzilag is elkülönül egymástól).
Elmondta, hogy meghalt az öreg szomszéd, aki a harmincas évek végén, mint tizenéves legényke, a Rongyos Gárda önkénteseként harcolt a cseh reguláris hadsereg ellen, mely minden erővel vissza akarta foglalni a visszacsatolt Kárpátalját.
A haldokló öreget körülülte a család. A ház a vasút mellett áll, így mindenki ezerszer hallotta már a vonatfüttyöt. Az öreg erre nyitotta ki a szemét, a fiát szólította.
-- Tisztítsátok ki a csizmámat, ott van az ajtó mögött – hörögte alig érthetően.
-- Hová akar menni, apám? – sóhajtotta a fiú.
-- Az állomásra. Hát nem hallod, fütyül a vonat, visszajöttek a magyarok – válaszolta, aztán meghalt.
Másnap, amikor hallgattam a politikusok ünnepi beszédeit, az járt a fejemben, vajon miként élhette meg ez az ember a kettős állampolgárságról szóló népszavazást. No meg az is, vajon nem tudott-e többet százszor a hazaszeretetről ez a parasztember, mint azok, akik most fenn állnak az emelvényen.

Hoppá

 Nem tudja véletlenül, hogy mért ugrott ki a főnöke az ablakon? -- kérdezi a nyomozó a csinos, fiatal titkárnőt.
-- Fogalmam sincs. Pedig olyan jó ember volt. A múlt hónapban vett nekem egy nercbundát, a múlt héten egy sportautót, ma pedig hozott egy gyémántot és megkérdezte, mit kell tennie, hogy lefekhessen velem.
-- És ön mit válaszolt?
-- Hogy a többiek az irodában 50 dollárt szoktak adni...

Füzesi Magda: Akác

Kemény törzsedre cinke száll,
virágod ringat bogarat,
míg el nem kábít a halál,
a fejszeélű alkonyat.

Nedvek sietnek szívedig,
anyaföld küldte vérerek.
Fejfám is belőled telik,
hogyha majd egyszer elmegyek.

Testvér, lásd, én is ölelem
gyökeremmel ezt a hazát.
Dajkálom-féltem szüntelen,
Ismerem könnyét, sóhaját.

Testünk a szélnek ellenáll,
Mert küldetés ez, hatalom.
Vándor szól, köszön, ránk talál,
Kis jelek vagyunk az úton.

Valódi álhírek

Már a közeljövőben a magyar gazdaság egyik húzóágazatává válhat a szépségipar, mivel a Sajóberkenyei Kozmetikai Kutatóintézetben a világon elsőként sikerült előállítani a fotogént. Ennek az anyagnak a segítségével bárki és bármi vonzóvá válhat. Egyes hírek szerint a fotogén nagymértékben megkönnyítheti a kormányprogram társadalmi elfogadtatását is.

                                                                     X

A Nemzetközi Bűvésszövetség tiszteletbeli elnökségi tagjává választotta F. Zoltán magyar vállalkozót, aki tavaly egy szempillantás alatt eltüntette ötszázmillió forintos jövedelmét. A döntés kihirdetését a közönség soraiban helyet foglaló adóellenőrök viharos tapssal fogadták.
                                                                     
                                                                     X

Kemény hangon bírálta a kormányt a szociális kiadások csökkentése miatt tegnapi sajtóértekezletén P. László, a Magyar Nemzeti Intellektuális Párt elnöke. A sajtóértekezletet követő fogadás keretében az érdeklődők megtekinthették a pártelnök igazgatótanácsi kinevezéseiből rendezett tárlatot.

                                                                     X

Miniatűr pénztárcák sorozatgyártását kezdték meg a Petrencei Bőrdíszműveknél. Az első hírek szerint az új termék iránt rendkívül nagy az érdeklődés, elsősorban a kisnyugdíjasok körében.

                                                                     X

Egy luxemburgi lap felmérése szerint az albán lakosság 99 százaléka elégedett a magyar jövedelmekkel.

                                                                     X

Harminchetedik alkalommal szenvedett balesetet K. László kúnmogyorósi ügyvéd azzal, hogy személygépkocsijával a kiskapun akart behajtani. Az eljárás során ezen furcsa szokását foglalkozási ártalmakkal magyarázta.

A Horthy-család és Ramocsaháza

Ha szóba kerül a Horthy-család, akkor a legtöbb embernek személyként vitéz Nagybányai Horthy Miklós Magyarország Kormányzója, helyként pedig a kenderesi kúria jut eszébe. A Horthy család Szabolcs megyei történetéről kevesen tudnak, pedig az egy hosszú korszakot ölel fel.
Kormányzó Úr dédnagyapja Horthy László 1789 január 20.-án vette felségül a Ramocsaházához tartozó Jánosfalva- pusztán született Szolnoki Jármy Annát. Nászajándékul kapta meg a pár a ramocsaházi kúriát és földbirtokot.
A ramocsaházai egyházközségben őrizte emléküket az a muszlim kendő, melynek arany hímzése így szólt:
„Tekintetes Nemzetes és Vitézlő Nagy Bányai Horthy László Úr és kedves Élete párja Tekintetes Nemes és Nemzetes Szólnoki Jármy Anna asszony a Ramocsaházi Szent Eklésiának Isten ditsősségére ajándékozták. September 20-ik napján 1797.”
Horthy László 1792-től Szabolcs vármegye táblabírája volt. 1791-től 1795.-ig a Ramocsaházi Református Egyházközség főgondnoka.
A házasságból négy gyerek született: Julianna, Ilona, Terézia és István.
Horthy László, felesége halála után, Szőllősvégardóra költözött második feleségével Tisza- Ujhelyi Ujhelyi Polixéniával.
A ramocsaházi birtokot Horthy István örökölte. István 1811- ben lett a sárospataki főiskola hallgatója.
A főiskola után a családi birtokot igazgatja, majd Szabolcs vármegye táblabírája lett. 1829-ben választják meg a Ramocsaházai Református Egyhézközség főgondnokává, majd később haláláig az egyházközség presbitere volt. A ramocsaházi templomtorony építésére (addig torony nélküli templomban hirdették Isten igéjét Ramocsaházán) 100 forintot adományozott.
1827-ben vette feleségül Tiszaroffon Bizáki Puky Amáliát. Házasságukból hét gyerek született Ramocsaházán.
- Első gyermekük Emilia mindössze három évet élt meg.
- Amália (1829- 1881) Ramocsaházán volt birtokos.
- István (1830- 1904) adja el az atyai birtokörökséget és vásárol helyette birtokokat Kenderesen és Dévaványán. A birtok eladása után sem szakítja meg a kapcsolatot Ramocsaházával. 1901-ben kétszáz koronát adományozott a ramocsaházi egyházközösségnek.
- Jolán (1832- 1890)
- Miklós (1833- 1838)
- Ferenc (1834)
- Janka (1836- 183*)
Nagytiszteletű Gaál Sándor Református Esperes Úr megkeresésemre elmondta:
„A családról természetesen anyakönyvi adatok vannak
gyülekezetünkben, jegyzőkönyvek őrzik a ramocsaházi egyházi
kötődésüket, amelyek a lelkészi hivatalunkban ill. a gyülekezet
irattárában találhatók.
A Horthy kúriának maradványai sincsenek sajnos, a valamikori helyét
tudjuk csak.
Mivel a Horthy család földi maradványait exhumálták és a kenderesi
családi kriptába vitték el, így emlékhelyük sem maradt, s a településen
emléktábla vagy szobor sincs velük kapcsolatosan.”
Sajnos ma már szinte semmi nem jelzi Ramocsaházán azt, hogy egy a megyéje-, egyháza,- települése iránt mélyen elkötelezett és tenni kész nemesi család élt itt, mely család leszármazottja Magyarország Kormányzója volt.
vitéz Bacskó György

Béka

Két béka beszélget az árokparton:
-- Azért jó, hogy már az összes lány megvolt a faluban...
-- Ja. De azért a varázsló lányát kihagyhattuk volna.

Az a fránya sapka

Áll a székely a nagy hidegben a falu főterén, sapka nélkül.
Odamegy hozzá a komája és megkérdi.
-- Oszt kend miért áll ebben a nagy hidegben itt hajadonfőtt?
-- Tudja, az előbb egy kissé rendbe raktam az asszonyt, oszt most kéne egy bátor ember, aki kihozza a sapkámat.

2010. december 12., vasárnap

Örökség

Most már megmondhatom, nem véletlenül ültem ide maga mellé. Mégiscsak gyorsabban megy az idő, ha az ember diskurál, amíg a vonatra vár. Meg aztán meg is dobban a szívem, amikor láttam, hogy magyar újságot olvas. Mert ki tudja, mikor beszélhetek valakivel magyarul, és beszélhetek-e egyáltalán. Az én koromban már semmiben sem lehet biztos az ember. Hatvan múltam áprilisban. Hogy kevesebbnek látszom? Ugyan, ne udvariaskodjon! Aki negyven évet lehúz a szénbányában, azzal nem kell, mert még azt hiszi, gúnyolódnak.
Márpedig én annyit húztam le, onnan is mentem nyugdíjba, egy donbásszi szénbányából., Pedig valamikor azt sem tudtam, hogy eszik a szenet, vagy isszák, mert itt születtem én, Ungvár mellett, kérem. Az apám paraszt volt, annak is a szegényebbjéből. Kenyérre sem tellett, nem hogy szénre. Ha fáztunk, kimentünk az erdőre gallyat szedni, ha nem volt, fűtöttünk szalmával. De tavaszra elfogyott a szalma is.
Amikor jött a front, apámat behívták. Akkor éheztünk csak igazán. Hatan voltunk testvérek, abból csak ketten, a bátyám meg én bírtuk el úgy ahogy a kaszát.
Ha untatom, vagy inkább újságot olvasna, csak nyugodtan szakítson félbe, igazán nem szeretnék a terhére lenni. Tényleg szívesen hallgatja? Na jó, akkor mondom tovább. Van még időnk bőven.
Szóval, olyan tizenhatéves-forma legényke lehettem. Már szeretőm is volt, Egri Piroska. Szegény lány, az apja ottmaradt a Don-kanyarnál. Akkoriban megszaporodott az orosz katonaság a faluban. Mi nem sokat törődtünk velük. Egy reggel aztán kihirdették, hogy másnap minden férfiembernek, aki betöltötte a 16 évet, háromnapi közmunkára kell menni Szolyvára. Anyám egy kendőbe összepakolt a bátyámnak meg nekem egy kis kenyeret meg a maradék szalonnát, hogy már éhen ne vesszünk.
Estefelé átjött az öreg Dudás Feri bácsi, aki régi kommunista hírében állt, no meg oroszul is tudott, még az első háborúból. Azt mondja az anyámnak, jól öleld meg ezeket a fiúkat, Margit, mert egyhamar nem látod őket viszont. Én éppen Piroskához készültem, de erre már visszafordultam az ajtóból.
-- Jaj, Ferenc, csináljon már valamit – rimánkodott neki anyám. – Maga érti a nyelvüket, meg ismeri is őket.
-- Hát, hiszen beszélhetek éppen velük -.- sóhajtott egy idő múlva az öreg. – beszélni beszélhetek, nem kerül semmibe, de alig hiszem, hogy sok foganatja lesz.
Beletelt egy jó óra, mire visszajött. Anyám könnyes szemmel tett-vett a házban, mi a bátyámmal, mint két riadt veréb ültünk a kemencepadkán. Az öreg belépett az ajtón, nagy komótosan leereszkedett a törött lábú székre, aztán akkurátusan megtömte a pipáját.
-- No, beszéltem a parancsnokkal -- szólalt meg végre. – Talán tehet valamit. Talán… De ára lenne.
És mondott egy összeget. Egy hatalmas összeget. Talán az egész faluban nincs annyi pénz. Tanácstalanul néztem anyámra. Az arca, a tekintete kemény volt, mindenre elszánt.
-- Átmegyek Zsigáékhoz – mondta, miközben vállára terítette nagy fekete kendőjét. Zsiga bátyámmal, a testvérével akkor már évek óta nem beszélt. Lenéztek minket, mert szegények voltunk, ők meg jól megszedték magukat a háború alatt.
Amikor hazajött, azonnal láttuk rajta, hogy valami nincs rendjén. Egy darabig sugdolóztak apámmal a pitvarban, aztán ránk szólt, menjünk már udvarolni, nem illik búcsú nélkül itthagyni a szeretőnket. No, hiszen keserves egy búcsú volt. Piroska szegény szipogott a vállamon, én meg azt sem tudtam, mit mondhatnék neki.
Anyám már a kapuban várt.
-- Gyere, fiam, beszélgessünk – fogta meg a karomat, s hangja olyan tompán kondult a félhomályban, hogy a hátamon végigfutott a hideg.
Leültünk a kislócára. A szomszédban felüvöltöttek a kutyák.
-- Zsiga bátyád adott pénzt – szólalt meg. – De nem elég. Kettőtökért nem elég…
Kivert a hideg veríték.
-- Jó fiam voltál mindig, engedelmes -- folytatta. – Várunk majd haza nagyon. Lehet, hogy mégiscsak három nap lesz az egész. Talán Dudás hazudott.
A torkomban vert a szívem. Szóval, mégis menni kell. Szóval, csak nekem kell menni.
-- Most mit hallgatsz! – ordított vagy inkább jajdult fel anyám. – Hát nem érted? Sanyinak itthon kell maradni. Jövőre elveszi Erzsit. Nagygazdák. Fődjük van, tehenük, meg fogatuk is. Mindenkinek könnyebb lesz.
Szolyván tényleg csak három napig voltunk. Aztán vagonba raktak minket és mentünk tovább Donbásszra. A bányában combig érő vízben dolgoztunk. Elmondani azt nem lehet. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem jövök haza. Ha nekik többet ér a föld, a tehén, a fogat, akkor minek jöjjek!
Úgy látszik, késik ez a vonat. Maga sem siet? Jó, akkor folytatom.
Szóval, nem volt embernek való hely a bánya, pedig még lányok, asszonyok is dolgoztak ott, főleg a válogatóban. Szegények, még nálunk is nehezebben bírták. Ők helybéliek volta, mondhatnám, szabadok. Megyek egyszer, hát látom, hogy egy vékonyka lány ott küszködik a csillével. Megsajnáltam, segítettem neki. Amikor lemosta az arcáról a szénport, akkor láttam, milyen szép. Ő lett a feleségem, még azon a nyáron összeházasodtunk. Rendes asszony volt, két éve temettem el szegényt.
Lassan elfogytak mellőlem a magyarok. Mindig abban reménykedtem, hogy lesz majd egy fiam, megtanítom magyarul, és vele majd beszélhetek. De nem született gyerekünk. Vettem egy rádiót, néha hallgattam a magyar adást, de szólni nem volt kihez. Dolgoztam a bányában, lakást kaptam, sőt, még kitüntetést is.
Lehet vagy tíz éve, hogy magyarországi delegáció jött hozzánk. Máig sem tudom, hogy valóban tolmács kellett, vagy csak büszkélkedni akartak velem, de behivattak az igazgatóhoz. Hárman ültek a hosszú asztal mellett, bemutatkoztak. Én is nyújtottam a kezem, de csak erőlködtem, dadogtam, nem jött a nyelvemre a magyar szó. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben. Az igazgató csalódottan nézett rám, én meg gyorsan elköszöntem tőlük.
Aznap szavamat sem lehetett venni. Az asszony ijedten járt körülöttem, azt hitte, beteg vagyok, orvost is akart hívni, de ezen nem segít az orvos. No, Kota Jóska, gondoltam magamban, hát idáig jutottál. Az ízes szó volt az egyetlen jussod az édesanyádtól, azt is veszni hagytad! A papírok szerint talán az egész városban te vagy az egyetlen magyar, te meg mindenkit becsapsz, még magadat is.
Törtem a fejem, mit lehetne tenni. Amikor nyugdíjba mentem, elhatároztam, mielőtt meghalok, még hazajövök egyszer. Ennyi év alatt az ember a legnagyobb haragot is elfelejti, meg aztán, mióta egyedül maradtam, valahogy nagyon visszavágytam.
Ami igaz, igaz, rettenetesen izgultam. Százszor is elképzeltem, hogyan fogadnak majd, számba vettem, ki élhet még az enyémek közül. Amikor leszálltam a buszról, Piroskával találkoztam. Teljesen ősz, nagymama már régen, de én azonnal megismertem. Mire hazaértem, a falusi hírharangok, ahogy az lenni szokott, már tudatták a nagy újságot. Szép, emeletes ház áll a portánkon, de megvan a régi is. A bátyám feleségestül, lányostul a kapuban várt. Tudja Isten, mikor sírtam utoljára, de most könny szökött a szemembe, ahogy megöleltem őket.
Bementünk a nyári konyhába, éppen ebédeltek, asztalhoz ültettek. De a szó valahogy nehezen indult, meg olyan idegenül, bizalmatlanul méregettek.
-- Hát édesanyámék hol vannak? – kérdeztem tétován, mert magam is féltem a választól.
-- Csak ne tegyél úgy, mintha semmiről sem tudnál! – fortyant fel Erzsi. – Apádat öt éve, anyádat a tavaszon temettük el. Nem véletlenül jutottunk most az eszedbe! De ha az örökségért jöttél, hiába jöttél, azt mondhatom. Neked innen nem jár semmi!
-- No, no, Erzsi – próbálta csitítgatni a bátyám, de neki sem volt hozzám egy kedves szava.
Ott ültem leforrázva a nagy tányér habart paszuly fölött, melynek illatát negyven évig hiába álmodtam vissza. Felálltam, elindultam a kiskapu felé. Sándor egy tétova mozdulattal marasztalni próbált, de a keze megállt a levegőben.
Kimentem a temetőbe, mezei virágból csokrot szedtem, azt tettem az öregek sírjára. Aztán az első busszal visszajöttem a városba.
Na, éppen ideje volt befejezni a mondókámat: Megyek, mert bejött a vonat. Erre a papírra felírom a címemet. Ha véletlenül arra jár, el ne felejtsen felkeresni. Akkor majd minden fordítva lesz: maga beszél, én meg hallgatok. Legalább elmeséli, mi újság van itthon.

Biztos, ami biztos

-- Söfőr úr! Hová megyen ez a busz?
-- Debrecenbe. Nem látja, hogy ki van írva?
-- Én látom, de azér nem biztos, hogy oda megyen.
-- Bátyám! Ha egyszer ki van írva, akkor az biztos.
-- Jó, jó, de én eccer láttam kiírva egy ajtóra, hogy "Nők", bementem, ott meg budi vót.

Az ember, aki kétszer halt meg


Trencsényi Béla bácsival közvetlenül a rendszerváltás után, a kilencvenes évek legelején találkoztam. Az első információm az volt róla, hogy van egy balalajkája, amelyen nagyon szépen játszik, ami aligha mondható mindennaposnak egy olyan szabolcsi faluban, mint Petneháza.
Aztán kiderült, hogy ez a balalajka az egyetlen tárgy, ha úgy tetszik, az egyetlen emlék, melyet magával hozott a hosszú szovjet hadifogságból. Már akkor kértem, mesélje el a történetét, szeretném megírni.

-- Most még nem lehet, majd ha hazamennek az oroszok – mondta, és látszott, hogy még mindig tart tőlük.
Mire az utolsó szovjet katona is átballagott a Tisza-hídon, messzire sodort minket egymástól a sors, így aztán az írásból, Trencsényi Béla életében nem lett semmi. Ha úgy tetszik, most egy adósságot törlesztek.

1917-ben születet Anarcson földműves családban. Polgári foglakozása cipész. 1940-ben vonult be az esztergomi géppuskásokhoz. 1942 tavaszán került frontszolgálatra, mint lövész közlegény, hátrahagyva fiatal feleségét és még meg sem született gyermekét. A doni fronton esett fogságba 1943 február másodikán. A hadifogolytáborok egész sorát járta végig Lebegyántól Magnyitogorszkig.
Évek teltek el, s bár társai közül sokan elpusztultak, az életben maradottak reménykedni kezdtek a közeli hazatérésben, hiszen a háború már régen véget ért. Ám Trencsényi Bélát az állambiztonsági szervek 1950 januárjában a magnyitogorszki hadifogolytáborban letartóztatták, majd a Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke 25 évi, javító-nevelő táborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Innen ugyan 1956 júniusában hazatérhetett Magyarországra, de még így is 161 hónapot, több mint 13 évet töltött rabságban.
Amikor annak idején megkérdeztem tőle, hogy miként lehet ezt túlélni, egy ravasz mosollyal azt felelte, hogy szerencse kell hozzá, meg találékonyság, egy adag csibészség, a jobbik fajtából. Hamar rájöttek ugyanis, hogy a nagy Szovjetunió minden szögletét, így a fogolytáborokat is átszőtte a korrupció. Olykor sikerült megdézsmálni a „kincstári” vagyont ,és ha az őrnek is jutott belőle, akkor legközelebb elfordította a fejét. Sőt, még azt is elnézte, ha helyi lakossággal ezt-azt élelmiszerre cseréltek.
Előfordult, hogy napokig rizseszsákokat rakodtak egy hajóról és gyakran előfordult, hogy egy-egy zsák „magától” kiszakadt. Ilyenkor aztán valamennyien jóllaktak belőle.
Boldogan érkezett haza, ám itthon újabb csalódás érte. Idehaza évekkel korábban holttá nyilvánították, a felesége pedig újra férjhez ment és Csehszlovákiában élt. Nehezen heverte ki a csapásokat, de később újra megnősült. Abban, hogy e sorok létrejöhettek, nagy része van lányának és unokájának is, mivel Trencsényi Béla 1997-ben elhunyt. Most, másodszor, immár nem csak hivatalosan, hanem valóságosan is. Halála után, 1999-ben a Magyar Köztársaság Kormánya a haza szabadságának és függetlenségének védelmében szerzett érdemei elismeréseként a Szabad Magyarországért Emléklapot adományozta neki.

Fotó:
1. Megsárgult fotó az egykori lövészközlegényről
2. A szlovák nyelvű házassági anyakönyvi kivonat hiteles fordítása, mely igazolta, hogy első házasságát holttá nyilvánítása miatt megszűntnek nyilvánították

A csodadoktor

Sámson Böske jó karban lévő parasztasszony volt, úgy a negyvenes évei elején, s akár meg is akadhatott volna rajta a bővérű férfiember szeme, ha nem panaszkodott volna folyton az egészségére. Mert Böske asszonynak csak nagyritkán szaladt mosolyba a szája, s pláne kapálás, vetés, meg betakarítás idején, telesírta a falut a testi nyavalyáival.
Szinte naponta felkereste a háziorvost, az meg küldte egyik kivizsgálásról a másikra, de még a tudós professzorok sem leltek semmilyen kóros elváltozást Böske amúgy nagyon is formás testében. Sőt, mily cserfes a falu szája, a rossznyelvek arról kezdtek pletykálni, hogy az asszonynak szeretője van, méghozzá egy keménykötésű sofőr személyében, aki egyébként szintén családos ember.
János bácsi, a szomszéd nemigen hitt a szóbeszédnek, ha úgy adódott, még csitítgatta is a fehérnépet, ugyan, ne köszörüljék már a nyelvüket ezen a szegény asszonyon. Legtöbbször hatott is az intelem, mert az öreg tekintélyes ember volt. Olyannyira, hogy a legközelebbi alkalommal delegálták a választási bizottságba.
Mint az már ilyenkor lenni szokott, éjfélig ott ült a bizottság a községházán, s még utána is, mert előkerült egy korsó bor, tekintettel a nagy eseményre. Ahogy megy hazafelé, látja ám János bácsi, látja ám, hogy valaki belopakodik az iskolába, ahol egyébként a közelben lakó Böske néni takarítónőként dolgozott.
-- Úgy látom, ma éjjel betörőt fogok – dörzsölte elégedetten a tenyerét az öreg, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, s azzal meghúzódott az épület sarka mögött. Meglepetésére, az éjjeli látogatóban a már említett sofőrt ismerte fel, de az álla igazán akkor esett le, amikor néhány perc múlva Böske asszony is felbukkant.
A szerelmesek, merthogy most egyáltalán nem rejtették véka alá érzelmeiket, egy szempillantás múlva már el is tűntek az iskola bejárati ajtaja mögött.
Néhány nap múlva János bácsi a kertben kapálgatott, s a szomszédasszony is lejött egy kicsit gyomlálni.
-- Jaj, Istenem, ez a sok munka! Pedig, ha tudná, János bátyám, hogy én milyen beteg vagyok, hasogat a kezem, a lábam – kiáltott, vagy inkább nyöszörgött át néhány perc múlva a szomszédnak.
-- Nincs neked semmi bajod, Bözsi – szólt vissza az öreg. – Aki még ilyen szerelmes természetű, az olyan egészséges, mint a makk.
A szomszédasszonynak torkán akadt a szó a meglepetéstől. De akkor ijedt csak meg igazán, amikor János bácsi elmondta neki, mit látott azon az éjszakán.
-- Jaj, édes szomszéd, el ne mondja már senkinek, mert agyonüt az uram! – kérlelte az öreget kétségbeesetten.
-- Jól van Bözsi, én nem szólok senkinek, de ha még egyszer meghallom, hogy panaszkodsz az egészségedre, esküszöm, telekürtölöm az egész falut.
Ettől a naptól kezdve Böske asszony teljesen megváltozott. Még véletlenül sem lehetett tőle panaszt hallani. A háziorvos talán máig is azon töri a fejét, ugyan mi baja lehetett és mitől gyógyult meg egyik napról a másikra.

Fektessünk koporsóba!

A mindennapi egyéb botrányok közepette talán fel sem figyeltünk a hírre, mely szerint hűtlen kezelés miatt büntetőfeljelentést tett a pécsi önkormányzat a helyi temetkezési vállalat vezetői ellen. Az ügyek között van indokolatlan béremelés, céges autó használata horvátországi nyaralásnál és több, mint hatszáz koporsó vásárlása. Ez utóbbi azért különösen érdekes, mert a városban a szociális temetések száma éves szinten nem éri el a százat. A cég vezetői most azzal védekeznek, hogy csak így tudták diszkont áron megvenni a koporsókat és „a vásárlás tizenkétmillió forintjába került a cégnek, ami az igazgató szerint a félmilliárdos bevételnél nem nagy tétel”. Ezek után szinte hallom a védőbeszédet, amennyiben esetleg bíróság elé kerül az ügy.
„Tisztelt Bíróság! Ez a koporsó nem az, aminek látszik. Ez igazából befektetés, az évszázad befektetése! Most, a legnagyobb gazdasági válság idején, amikor a pénz elveszíti értékét, a részvényárfolyamok meredeken zuhannak, mi megtaláltuk a biztos piacot. Halottak ugyanis mindig lesznek.
Az kérem semmit nem jelent, hogy eddig éves szinten még száz szociális koporsóra sem volt igény, mi ugyanis hosszú távon gondolkodunk. Mert az idő nekünk dolgozik. Gondoljanak az általános elszegényedésre. Nem is beszélve a magyar egészségügy tragikus helyzetéről. Kérem, naponta megtörténik, hogy beviszik a betegeket a kórházba és elhalálozik. És akkor még a globális felmelegedésről nem is beszéltünk. Meg arról, hogy fogy a magyar.
Persze, mi semmit sem bízunk a véletlenre. Létrehoztunk egy bizottságot, mely programot dolgoz ki az elhalálozás ösztönzésére. Többek között, egy dokumentumfilmben szeretnénk népszerűsíteni a túlvilág szépségeit, különös tekintettel a jó társaságra.
Ennek a programnak volt a része a horvátországi utazás is, ami nem nyaralás volt, hanem tanulmányút. Át kell vennünk az olcsó temetkezés ottani haladó tapasztalatait. Például a hamvak vízbeszórását Még szép, hogy céges autóval mentünk. Nem elég, hogy a saját gukkeremet használtam! Mert ezek titkos technológiák, nem mutatják meg, csak úgy, közelről.
Szóval, igazán megérte az a rongyos tizenkétmillió, amibe a koporsók kerültek. Elvégre fordíthattuk volna a saját végkielégítésünkre is, de nem, mi csak a közérdeket néztük. Hát, ez a hála, kérem!”
Elképzelem, amint a felmentő ítélet után a bíró hazarohan, feltépi az ajtót és elkiáltja magát:
-- Asszony, fektessünk koporsóba! Elvégre, egyszer élünk!

Hetvenkét éve történt

Egy hiteles résztvevő visszaemlékezése Munkács visszacsatolásáról
Hetvenkét évvel ezelőtt, 1938 novemberében csatolták vissza Magyarországhoz Munkácsot és Ungvárt. Az alábbiakban a talán leghitelesebb szemtanú, Tonhaizer Ferenc munkácsi alpolgármester és visszacsatolási kormánybiztos máig kéziratban lévő visszaemlékezéseiből idézünk.
Idegeink már szétpattanóban voltak, amikor 1938. november 2-án végre eljött a bécsi döntés napja és Imrédy miniszterelnök könnyes megindultságtól el-elcsukló hangon este pont 9 órakor bejelentett, hogy Munkács is visszatér. Ez az este minden percével és minden érzésével, mint életünk legnagyobb élménye sírig fog lobogni lelkünkben. Az örömtől kiugrani készülő szívünkkel nemigen mehettünk az utcára, ahol még cseh csendőrök cirkáltak, és még is találtattak, akik vállalták a kockázatot, mert késő este énekszóval felzörgettek otthonunkban.
Másnap reggel elmentem a rendőrségre. Ölelő karok és örömsugallta csókok kísérték utamat. A katolikus templom és a városháza közötti útvonalon magyarok ezrei tolongtak. A rendőrök és a csendőrök lépten-nyomon elkobozták a piros-fehér-zöld kokárdákat. Sokan nemzeti dalokat énekeltek, mások beleharsogták szemtől szembe a csehek arcába: „Magyarok vagyunk, ez a föld magyar föld, s a mi zászlónk piros-fehér-zöld!”
A rendőrségen bejelentettem, hogy kinyitom a lepecsételt pártirodákat és délutánra a városháza nagytermébe összehívom a Magyar Nemzeti Tanácsot. Bejelentésemet tudomásul vették, de arra kértek, teremtsek rendet az utcán, mert a tömeg a rendőrségre már nem hallgat. Közölték velem, hogy ők már a katonaság segítségét kérték.
Közbelépésemet két feltételhez kötöttem. Az egyik az volt, hogy minden magyar zavartalanul viselhesse a magyar jelvényeket, a másik pedig az, hogy magyar nemzetőrséget állíthassunk. Feltételeim teljesítése után lementem az utcára, s odaálltam az időközben odaérkezett, tankkal és szuronyos fegyverekkel ellátott katonaság élére, majd folytonos kiáltozásim közepette lassan menetelve kiürítettük az utcát. Így akadályoztam meg az aznapi vérengzéseket.
Ennek megtörténte után a Magyar Nemzeti Tanács összehívása felől intézkedtem. Közben R. Vozáry Aladárné két ügyvéd kíséretében Ungvárra ment, ahonnan hazahozták a börtönben sínylődő férjét.
Délután a városháza nagytermében egybegyűlt a Magyar Nemzeti tanács. Nyitott ajtók mellett kellett tárgyalnunk, mert a folyosón a kivezényelt rendőrség kapott helyet. Lélekemelő pillanat volt, amikor az értekezletet rendőrszuronyok árnyékában az Egek urához fohászkodó imánkkal, a Himnusszal kezdtük. Örömtől csillogó szemekkel néztük, amikor a húsz esztendőn keresztül annyira üldözött „Isten, áldd meg a magyart!” éneklése közben a cseh rendőrök szép csendben és mélabúsan tisztelegtek.
A Magyar Nemzeti tanács elnöke R. Vozáry Aladár lett, s én lettem a helyettese. Dr. Simon Menyhértet a sajtószolgálattal bíztuk meg. A város és a magyarság összes időszerű problémáit felölelő értekezlet a Szózat fenséges hangjaival ért véget. Itt említem meg, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnökségi tagjaiból a mindenható jó Isten kegyelméből már csak én vagyok az élők sorában.
November 4-én délelőtt 9 órakor a városháza tornyára ünnepélyes keretek között kitűztük a magyar zászlót. A Katolikus Körben megtartottuk a 300 tagból álló magyar nemzetőrség alakuló gyűlését, és felhívással fordultunk a magyarsághoz, hogy a közrend, az élet- és vagyonbiztonság érdekében fegyelmezetten viselkedjék. Tudtára adtuk a polgárságnak, hogy november 10-ig, vagyis a magyar honvédek bevonulásáig megalakított nemzetőrségünk a katonasággal és a rendőrséggel látja le a közbiztonsági szolgálatot…
Ilyen mozgalmas napok után végre ránk virradt a várva várt november 10-edike. Reggel még egy utolsó felhívással fordultunk a polgársághoz, mellyel a délutáni bevonulás ünnepségének műsorát közöltük. Délre már az egész város zászlódíszt öltött. A városháza előtt felállítottunk egy nagy tribünt. Ennek felállítása közben a Fő utca és a Munkácsy Mihály utca sarka felől egy fegyverlövés hallatszott. A már említett városparancsnok torkaszakadtából kiáltotta:”Most rommá lövetem a várost!” Magammal hívtam, s a fegyverlövés hangjának irányába mentünk, de nem találkoztunk senkivel. Még ma is rejtély, ki volt az, aki a cseheket az utolsó órákban így megijesztette.
Délután a cseh rendőrök a Fő utca és a Kossuth utca sarkán sorakoztak, parancsnokuk pedig a városháza előtt tartózkodott. Pont két órakor észrevettük a Zrínyi utca felől érkező magyar királyi államrendőrséget. Erre a cseh rendőrtiszt egy néma kézszorítással búcsúzott. Mire megfordultunk, már ott állt a magyar királyi rendőrkapitány, aki rövid üdvözléseink után szakaszával átvette a közbiztonsági szolgálatot.
Csakhamar megérkeztek a magyar királyi honvédek is, élükön Nemes ezredessel.
Fotó: munkácsi képeslap a cseh időkből