2013. május 25., szombat

Mindent a hallgatóért



Hallgatom az egyik kereskedelmi rádió kívánságműsorát. Kellemes, ifjú nő hang a telefonvonal másik végén.

Hallgató: Jó napot kívánok. Egy számot szeretnék kérni a barátomnak, pontosabban a volt barátomnak. Egy olyan számot, amely meggyőzi, hogy ő a mindenem, csak őt szeretem és mindenre képes vagyok érte.

Műsorvezető: Mi történt?

Hallgató: Szakított velem, mert azt hiszi, hogy megcsaltam. Pedig sohasem csaltam meg, csak őt szeretem.

Műsorvezető: Hát ez szomorú. Természetesen, mi mindent megteszünk a békülés érdekében. Következzen hát Oláh Ibolya Baby című száma.

Oláh Ibolya: „… mit ér egy férfi, ha nélkülünk senki, elég volt baby az elnyomásból ennyi”, … kevés vagy Ádám, nálam van az alma, mit ér a kígyód, ha nulla a hatalma…”.

Elvégre, mindent a hallgatóért. Mert, aki ettől nem bocsájt meg, az soha nem is fog.

Orémus Kálmán

2013. május 23., csütörtök

Egyedül önmagunkkal



"Nem mernek egyedül maradni, mert félnek. Nem is csodálom. Félnek, hogy egyedül maradnak önmagukkal, abban a sötét erdőben, ami a létezés szomorúsága, félnek, hogy leütik magukat egy fütykössel, s elrabolnak önmaguktól mindent, pénzt és életet. Ezért menekülnek a fény felé. Mindenütt ott vannak, ahol lámpák égnek, ahol zene szól, ahol el lehet rejtőzni a másik elől. Szörnyű félelem ez. Sokan a halált is szívesebben vállalják, mint ezt a másik magányt, egyedül önmagukkal."
(Márai Sándor)

Az őzeket lelövik, ugye?



Az eset, a híradások szerint Szombathelyen történt, de bárhol történhetett volna e kicsiny hazában, hiszen temető mindenütt van, őz is akad, a hivatal meg úgy működik, ahogy, a maga átláthatatlan, sajátos logikája szerint.

Szóval, az történt, hogy a városi temetőben éjszakánként rendszeresen látogatást tettek az őzek, de nem ám kegyeleti okokból, hanem, hogy lelegeljék a sírokra ültetett virágokat. A hozzátartozók ezt, természetesen, nem hagyták szó nélkül. 

Kiderült, hogy az őzek egy rozoga kerítésen át jutnak be a temetőbe. És itt jön a negyvenmillió forintos kérdés: milyen intézkedést hozott az ügyben az önkormányzat? No, nem! Aki esetleg azt a választ adta volna, hogy megcsinálták a kerítést, az már ki is esett a versenyből. Erről ugyanis szó sincs.

Először is, felkérték a helyi puskásokat, hogy záros határidőn belül lőjék ki a temetőbe látogató őzeket. Éjszakánként tehát be ne tévedjen valaki a temetőbe, mert könnyen puskavégre kaphatják. Emellett az önkormányzat azt is vizsgálja, hogy kit terhel a felelősség a kerítés állapotáért.

Már látom is lelki szemeim előtt az egész folyamatot. Ahogy az nálunk jó szokás, létrehoznak egy eseti bizottságot a felelősség megállapítása végett. Ez nem olyan egyszerű, ugyanis patikamérlegen kell kimérni, hogy valamennyi politikai erő megfelelő arányban képviselteti-e magát, az alkudozással akár néhány hónap is eltelhet.

Két eset van, vagy megtalálják a felelőst, vagy, a kusza tulajdoni viszonyok miatt, ez nem sikerül. Az első esetben két dolog jöhet szóba, az egyik, hogy a felelős maga az önkormányzat, a másik, hogy valamely magánszemély vagy vállalkozás. Az első esetben az önkormányzat felszólítja magát a kerítés rendbe hozására. Ekkor kiderül, hogy a költségvetésben erre a célra nem különítettek el pénzt, meg kell várni a következő testületi ülést, hogy a munkálatok elvégzésére forrásokat biztosítsanak.

Ahogy ez már lenni szokott, a frakciók jól összevesznek azon, hogy honnan vegyenek el pénzt erre a nemes célra, ám később már a vita nem is a pénzről szól, hanem arról, hogy önkormányzaton belül ki a felelős a kerítés ledőléséért, az ellenzék követeli a bűnösök megdorgálását. Végül kompromisszumos megoldás születik, az idén a kerítéshez hozzá sem nyúlnak, majd a jövő évi költségvetésbe betervezik a szükséges forrásokat. Természetesen, akkor már senki sem foglalkozik majd a kerítéssel, minek rá pénzt költeni, hiszen az őzeket rég kilőtték.

Bonyolultabb a helyzet, ha magánszemély vagy vállalkozás tehető felelőssé a kerítésért. Neki küldenek egy felszólítást, s talán még büntetést is, hogy javítsa meg a kerítést. Ő, valószínűleg, kétségbe vonja ennek jogosságát, s mivel nem tudnak megegyezni, bírósághoz fordulnak. A bíróság aztán két-három éven belül döntést hoz az ügyben, de lehet, hogy a vállalkozás addig csődbe megy és minden marad a régiben.

Ugye, az őzeket lelövik. De jöhetnek még rókák, szarvasok, meg újabb őzek is, mert úgy szaporodnak, mint a nyulak. Tudom, le lehet lőni azokat is. 

Azért bennem még mindig motoszkál egy kérdés: nem lehetne valahogy megcsinálni azt a kerítést?
Orémus Kálmán

2013. május 19., vasárnap

Mért nem volt a kommunizmusnak Nürnbergje?



Az alábbi írás a lengyel Interia lapban jelent meg, szerzője Andzej Nowak történész, publicista, a krakkói Jagelló Egyetem és a Lengyel Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének munkatársa. A cikket az Inoszmi.ru orosz nyelvű sajtófigyelő portál alapján közlöm. 

A nácikat elítélték a nürnbergi perben, a kommunizmust viszont, mely az emberiség történelmének legbűnösebb rendszere, mindmáig megúszta a felelősségre vonást.  Ki a felelős ezért? A Szovjetunió? Amerika? Vagy a nyugat-európai sajtószervek és egyetemek, melyekben teljesen eluralkodott a baloldali ideológia?
Tony Judt, a nemrég elhunyt amerikai történész és briliáns koponya utolsó könyvében azt írja, hogy a XX. század az individum évszázada. Úgy alakult, hogy ez egyben a legnagyobb, tömeges bűncselekmények korszaka is, melyek közül a legkegyetlenebb tömeggyilkosságokat egy új, jobb világ megteremtése – a kommunizmus  felépítése érdekében követték el. És mindig voltak olyan individumok, akik mentségeket találtak ezekre a szörnyű bűnökre, mindig meg tudtak magyarázni minden kioltott életet.
A kísérlet, hogy meghonosítsák a kommunista ideológiát legkevesebb százmillió emberéletbe került. Képzeljük el, hogy egyszerre csak eltűnne a térképről Franciaország, Anglia, vagy az USA egész keleti partvidéke Bostontól New-Yorkig és Miamiig: ez épp százmillió ember. Ám a kommunizmus áldozatai nem ott pusztultak el, hanem olyan kevésbé érdekes helyeken, mint Katyn és Kolima, Kuba, Kína és Vietnám. De kit érdekelnek ők a nagyvilági politikai-individuális elit köreiben Nyugat-Európában, vagy éppen az említett keleti partvidéken?

Mért nem ítélték el a kommunizmust?
Először is azért, mert elterjedt az a nézet, hogy a kommunizmus nem vereséget szenvedett, hanem önként megosztozott a hatalmon és a jogokon korábbi rabjaival és szerződést (kompromisszumot) kötött a  Nyugattal. Ez a koncepció mindazok politikai érdekeinek megfelelt, akik meg akarták őrizni a státuskót: az USA vezetésének éppúgy, mint a különböző egyéb kerekasztalok részvevőinek.
Másodszor: a kommunista ideológia az utóbbi években diadalutat járt be a Nyugat oktatási-nevelési és médiastruktúráiban.  A nyugat-európai és amerikai egyetemek és a legbefolyásosabb sajtóorgánumok szerkesztőségeiben az „ősbaloldaliak” kerültek kulcspozíciókba, leporolva Marx (ha nem inkább Sztálin és Mao) mellszobrát. A 90-es évek eleje óta rendszeres látogatója vagyok a nyugat-európai nagyvárosok könyvesboltjainak és mindig szétnézek a filozófiai könyveket tartalmazó polcokon.  Kisebb szünet után, közvetlenül az 1990-es éveket követően, ezeken a polcokon eluralkodott a marxizmus. Most már külön polcokat jelölnek ki az ilyen kiadványok számára, választékuk jóval bőségesebb, mint a többi filozófiai részlegé. Louis Althussertől Slavoj Zizekig: mindenütt marxista motívumok láthatók.

Az áldozatok „nem divatosak”
Ennek a bölcsességnek legfőbb szószólója mostanában a francia Alain Badiou, aki Mao elkötelezett híve. Úgyszintén nagy népszerűségnek örvend az angol kommunista történész Eric Hobsbawm, aki részletesen kifejti, mért igazolhatóak azok a bűncselekmények, melyeket a „gyönyörű eszme” nevében követtek el. Viszonylag új csillaga ennek az irányzatnak Terry Eagleton, aki a legdurvább marxizmust a kereszténységgel igyekszik kombinálni.
Központi helyet foglal el ezekben a művekben a kapitalizmus, és főleg Amerika, a liberalizmus, a vallás, valamint a „szörnyűséges nyárspolgárság” kritikája.
A kommunizmus áldozatai – ez egyáltalán nem „divatos” téma a befolyásos körökben. 2004-ben, amikor Sandra Kalniete   lett kulturális miniszter a Lipcsei Könyvvásár megnyitó ünnepségén meg merészelt emlékezni a kommunizmus áldozatairól, hatalmas botrány tört ki. Hogy venné ez ki magát: Portugáliában éppen zajlott a kommunista pártok világkonferenciája, melyre száz országból érkeztek delegációk, Európa meg hirtelen elkezdi bírálni Marx és Lenin örökségét? Megemlékezni valami éhen halt „orosz muzsikokról”, valahol agyonlőtt „reakciós” lengyel tisztekről, a haladás nevében keresztre feszített papokról? Na, ez az igazi fasizmus!

A kommunizmust nem választották demokratikusan
A kommunizmus egy régi ideológia, melynek elmélete már Platón Állam című művében is leírásra került 24 évszázaddal ezelőtt. Érett formáját azonban csak a XIX. század közepén Marx Károlynak köszönhetően nyerte el. A kommunizmus és a régi világ halálának prófétája azt remélte, hogy sikerül megteremteni az új embert, tökéletesíteni az emberi természetet, és ez a nagy reménység képezte az erőszak igazolásának alapját.
Az első tapasztalatokat a Párizsi Kommün szolgáltatta, mely, mielőtt még vérbe fojtották volna, érkezett kivégezni az ellenfeleit. Az új embert még nem sikerült megteremteni, de sok „régit” öltek meg, köztük papokat (köztük Párizs püspökét). Az emlékezetben azonban nem ezek a kivégzések maradtak meg, hanem a kommün ellen irányuló, kétségkívül több áldozatot követelő cselekmények. És megszületett egy gyönyörű legenda.
A kommunista utópia megvalósításának következő kísérlete sokkal hatalmasabb méretekben folyt. Ennek helyszíne Oroszország. Mint kivétel nélkül a későbbiekben is mindig a kommunizmus itt sem demokratikus választások útján győzött, hanem ideológia kisebbségben lévő, de jól szervezett és határozott híveinek erőszakos térnyerése révén.

Szimbolikus emlékmű Káinnak
Ne felejtsük el: a kommunizmust és a demokráciát, a kommunizmust és a szabadságot csupán egyetlen kérdés kapcsolja össze, melyet lenin a forradalom vezére így fogalmazott meg: ki kit? És ez a kommunizmus lényege: harc nem valakinek az életéért, hanem valakinek a haláláért. Főként a haláláért. Kommunizmus vagy demokrácia. Kommunizmus vagy szabadság.
A forradalom győzelme érdekében Lenin Oroszországban létrehozta az első totális politikai rendőrséget (VCSK), melynek az élére egy hónappal a petrográdi fordulat után Feliksz Dzserzdinszkijt nevezte ki. Ha valaki meg szeretné tudni, hogyan működött ez az intézmény, akkor azt javaslom, hogy nézze meg Alekszandr Rogozskin A csekista című filmjét (1992). Ez a film nagyon szemléletesen mutatja be a halálnak eme futószalagját. A szervezet  (ekkor már NKDV elnevezéssel) munkatársai csupán 1937-ben és 38-ban 670 ezer „ellenséget” lőttek agyon. Ám az agyonlövetés még nem volt elég.  A kommunizmusnak egy újabb lépésre volt szüksége: 1918-ban Lev Trockij, forradalmi ügyekben Lenin jobbkeze, utasítást adott a koncentrációs lágerek létrehozására. Az első ilyen tábort Kazany közelében Szvijazsszkban nyitották meg. Trockij parancsba adta, hogy a tábor közepén állítsák fel Káin emlékművét – mint olyan emberét, aki fellázadt isten ellen.
És valóban, a GULAG – ez a legérzékletesebb emlékműve az ember isten ellen, pontosabban annak ötödik parancsolata elleni lázadásnak: ne ölj. A kommunizmus védelmező mindig azt emlegetik, hogy az első koncentrációs táborok már korábban megjelentek, az angolok hozták ezeket létre a búrok elleni háború idején Dél-Afrikában. Ez valóban így van, de ne hallgassuk el a tényeket, a brit táborok arra szolgáltak, hogy a háború idejére izolálják a polgári lakosságot a partizánoktól, a harcok befejezése után ezeket felszámolták. A betegségek és az éhezés miatt mintegy 27 ezren vesztették itt életüket. Ez bűncselekmény volt, de nem előre megfontolt szándékkal.
A Tanácsok Országában a táborok hetven éven keresztül működtek. Ezekben, amint azt Robert Conquest történész kimutatta legalább 42 millió ember vesztette életét. Ha az angol táborokban történteket bűnténynek neveztük, akkor hogyan minősíthetjük azokat a táborokat, melyeket a kommunizmus építésének nevében hoztak létre?
Emellett ezek a módszerek ”továbbterjedtek” Kínában (több tízmillió áldozat), Vietnámban, Kubában, Koreában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban… Valamennyi áldozatnak volt kereszt- és vezetékneve, valamennyien voltak valakik. Példaként említhetnénk a XX. század nagy orosz költőjét, Oszip Mandelstamot (1938-ban pusztították el a GULAG-on), vagy az egyik legnagyobb ukrán költőt Vaszil Sztuszt (1985-ben hunyt el a GULAG-on, amikor a Szovjetuniót már Gorbacsov vezette).

A puskatus és a kommunizmusban való kételkedés
Voltak még más nagyszabású „kísérletek” is annak érdekében, hogy az egész társadalom modernizálása érdekében megteremtsék az új embert: az egyház likvidálása, a falvak „kuláktalanítása” és kollektivizálása, az ukrán nacionalista („Holodomor” hadművelet) és a lengyel nacionalisták (az NKDV lengyel hadművelete 1937-ben, 111091 áldozat). Minden egyes ilyen „kísérlet” következtében százezrek vagy éppen milliók vesztették életüket.
Később, annak következtében, hogy a világ proletárjainak hazája szilárdíthassa pozícióit szövetséget kötöttek Hitlerrel. A vörös csillag a horogkereszttel, a III. Internacionálé vörös zászlaja a Harmadik Birodalom barna szimbólumával. A Ribbentrop- Molotov paktum Lengyelország felosztásáról, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország megtámadásáról szólt. Megint következtek a tömeges száműzetések, kivégzések, és végül, mint egy szimbólumaként a szovjethatalomnak – a katyni mészárlás.
Aztán véget ért a barátság Hitlerrel, elkezdődött a háború, mely fél Európát kiirtotta. Varsóban, Prágában, Budapesten, Szófiában és  Bukarestben győzedelmeskedett a kommunizmus. Ám nem azért, mert Európának ez a része erre vágyott, hanem mert erőszakkal kényszerítették rájuk a szovjet rendszert.  Nekik nem kellett ez a „gyönyörű eszme”. Amint azt a költő Czesław Miłosz írta, szovjet puskatusokkal kellett kiverni az emberek fejéből az „elidegenedést” ( azaz, hogy  nem hittek a kommunizmus felsőbbrendűségében a szabadság és korábbi identitásukkal szemben).

Éhező csőcselék Kelet- Európából
A fent említett elnyomó szovjet erőszak által támogatást nyertek, hatalomra kerülhettek  a meghódított országok jelentéktelen kommunista pártjai. A Vörös Moszkvára, a Vörös Hadseregre, valamint az NKVD hadosztályaira támaszkodva (Lengyelországban például 1947-ig két ilyen is volt) megerősödtek olyan képződmények, mint a Lengyel Munkáspárt (PPR), majd a Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR). Saját elnyomó apparátusuk védelmezte őket, saját „csekistáik” voltak, koncentrációs táborokat létesítettek a saját „ellenségeik” számára, kivégezték, vagy az utcán megölték őket  -- 1956-ban, 1970-ben,  1982-ben és 83-ban. Ezek a pártok erősek lettek és megnőtt a taglétszámuk.
Emberek milliói, akik valamilyen kulcspozíciót töltöttek be ebben a hatalmi struktúrában, abban voltak érdekeltek, hogy a kommunizmust ne ítéljék el, hiszen ez nem csupán csodálatos közérzetükre mért volna csapást, hanem az NKVD-ben, a Szovjetunió Kommunista Pártjában, az apparátusban különféle szerepeket vállaló nagypapáikhoz és nagymamáikhoz fűződő kapcsolatukra is. A leigázott országokban túlságosan erős hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak.
Következésképpen, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmus elvesztette a Nyugattal vívott globális versenyt, a nyugati országok olyan politikai vezetői, mint George Bush vagy François Mitterand meg akartak előzni mindenfajta, „az éhenkórász kelet európai csőcselékkel” kapcsolatos problémát és felelősségre vonást. 




A kommunizmus és az elit reményei
Inkább ne essen szét ilyen gyorsan a Szovjet Szövetség, jelentette ki Bush kijevi látogatása során 1991-ben. A „vörös” Moszkva legalább egy megbízható partner a nemzetközi kapcsolatokban és az üzleti életben (mint ahogy ez teljesen nyilvánvaló volt  Brezsnyev és a német szociáldemokrata kancellár Helmut Schmidt gázipari együttműködésének ismeretében).
A legcinikusabb „reálpolitika” és az üzleti haszon reményében szemet hunytak a kommunizmus bűnei fölött. Nyugat-Európa és Amerika intellektuális elitjét csupán saját ideológiai unszimpátiája vezérelte, és abban reménykedett, hogy a kommunizmus igen is alternatívája lehet annak a világnak, melyet ez az elit le akart rombolni.
Az a tény, hogy ez az alternatíva a gyakorlatban már megvalósult, csak fokozta büszkeségüket. A kommunizmus azért gyönyörű, magyarázza  Hobsbawm, mert már rég nem csupán teória, megvalósult a gyakorlatban is.  Az hogy ez a gyakorlat milliók életébe került – annál rosszabb a „gyönyörű kísérlet” áldozatai számára.







2013. május 13., hétfő

Drága Egyetlenem!



Bár érzelmeim irányodban mit sem változtak, hosszas vívódás után döntöttem úgy, tollat ragadok, s válaszolok sürgető megkereséseidre.
Igen, tudom, hogy nem érdemellek meg, már csak azért sem, mert mindig te kezdeményezel, érzelmeid éltető cseppjeivel, mit cseppjeivel: zuhatagával, te, csak te élesztet újra, olykor kornyadozni látszó viszonyunkat. Mindig is így volt, te vagy a ragaszkodóbb, te vagy az, aki azonnal felhívod figyelmemet kötelességeimre, amikor én, gyarló és eléggé el nem ítélhető módon egy-egy pillanatra megfeledkeznék rólad.
Te már csak ilyen vagy. Mindig többet akarsz,  már-már követelőzöl, olykor fenyegetsz, túláradó szereted pillanatok alatt elsöpri az én tétova szabadságvágyamat.
Megvallom, olykor fáraszt engem ez az állandó figyelem, törődés, a fenyegetésről nem is beszélve. De megértelek. Nem tehetsz róla, te ilyen vagy. Istenem, de régen is volt, amikor először jelentkeztem be nálad! Már akkor tudtam, életem végéig kitartasz mellettem, de sohasem tudlak meghódítani.
Drága Egyetlenem! Ettől még én szeretlek. Ahogy a költő írta: semmiért egészen. Amikor meglátom diszkrét kézírásodat a borítékon, mindig hevesebben kezd verni a szívem, mondhatni a torkomban, remegő kézzel tépem fel a  papírost, de vigyázva, nehogy véletlenül  kárt tegyek gyöngybetűidben.
 Átfutnak előttem az elmúlt hetek, hónapok történései, végiggondolom, hogy vajon milyen bűnt követtem el, milyen jeles napról feledkeztem meg. Mert jeles napokat nagyon komolyan veszed, isten őrizz, hogy megfeledkezzek róluk. Na, nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon boldog vagyok veled, bár ez a feledékenység nagyon sokba kerül nekem. Egészen pontosan: rámegy a gatyám.
Aztán rájövők, hogy nem követtem el semmit, nem feledkeztem meg semmiről. És mégis szétárad testemben az izgalom, hiszen sohasem lehet tudni, nem akadtak e meg szigorú szemeid valamilyen állampolgári gyarlóságomon.
Hidd el, nincs rajtad kívül senkim, hogy is lehetne, hiszen te betöltöd az egész életemet, mely számodra nyitott könyv, nem titkolhatok előtted semmit. Tudom, tudom, még tartozom neked egy vallomással. Már most biztosíthatlak, hogy időben meg fogod kapni.
Csak egyetlen kérésem lenne. Tudom, hogy itt te szoktál kérni, de talán most az egyszer, kivételesen… Szeretném megkérdezni, hogy minek nevezzelek. Hívhatnálak esetleg Navinak? Esetleg, lehetnél Navó vagy Navus is. Tudod, ezt a Nemzeti Adó-és Vámhivatalt annyira nehéz becézni.

Orémus Kálmán