2012. szeptember 22., szombat

Hogyan készüljünk fel a gyereknevelésre ( 12 pont)



 A szülői hivatásra való felkészülés nem  kizárólag könyvek olvasásából és a gyerekszoba feldíszítéséből áll. A  következő tizenkét egyszerű teszt segít a majdani szülőknek, hogy  kellőképpen felkészülhessenek a szülőségre, hogy pontosan megtapasztalják,  milyen dolog anyának, apának lenni.
1. Az anyaságra való felkészülésként  vegyél pongyolát, és akassz a hasad elé egy nagy babzsákot! Hagyd ott kilenc  hónapig! Amikor a kilenc hónap letelt, vedd ki a bab 10 %át.
2. Az  apaságra való felkészülésként menj le a legközelebbi háztartási boltba,  öntsd a pénztárcád tartalmát a pultra, és mondd a pénztárosnak, hogy  szolgálja ki magát! Azután menj a szupermarketbe és intézd el, hogy a  fizetésedet közvetlenül nekik utalják át! Menj haza! Vedd elő az újságot és  most, utoljára olvasd el!
3. Mielőtt vállalkozol a gyerekre, találj egy  házaspárt, akik már szülők és fedd meg őket nevelési elveik,  türelmetlenségük, alacsony tűrésszintjük miatt, és hogy hogyan engedhették  meg gyerekeik ilyen mértékű elkanászodását. Adj tanácsokat, hogyan  javíthatnának gyermekeik alvási szokásain, WC-használatán, étkezésnél  tanúsított magatartásán és általános viselkedésén! Élvezd ki a helyzetet: ez  a legutolsó alkalom, hogy minden kérdésre tudni fogod a választ!
4. Hogy  átérezd az elkövetkezendő éjszakákat, sétálj a szobában fel- s alá délután 5  órától este 10-ig, válladon egy 4-6 kilós nedves csomaggal! 10 órakor tedd  le a csomagot, állítsd be az ébresztőórát éjfélre, és menj aludni! 12-kor  kelj fel, és sétálj megint a csomaggal egy órán át! Állítsd be a vekkert  3-ra! 3-kor kelj fel és énekelj a sötétben halkan 4-ig! Állítsd át a vekkert  5-re! Kelj fel! Csinálj reggelit! Csináld ezt öt éven keresztül! Közben nézz  ki boldognak!
 5. Képes vagy elviselni a rendetlenséget, amit a gyerekek  csinálnak? Hogy ezt megtudd, kenj csokoládékrémet a kanapéra és lekvárt a függönyökre! Dugj egy halat a HiFi-torony mögé, és hagyd ott egész nyáron át! Dugd az ujjaidat a virágágyásba és tisztítsd meg a frissen festett falon! A foltokat fesd át zsírkrétával! Na, hogy tetszik?
6. A  kisgyermekek öltöztetése nem olyan könnyű, mint amilyennek látszik! Végy egy  polipot és egy hálós szatyrot! Rakd a polipot a szatyorba úgy, hogy egyik  karja se lógjon ki sehol! Rendelkezésedre álló idő: egész reggel!
7.  Óvoda. Végy egy tojástartó dobozt: egy ollóval és egy doboz festékkel  csinálj belőle krokodilt! Végy egy tekercs WC-papírt: ragasztószalag és némi  celofán segítségével csinálj belőle karácsonyfát! Végül végy egy  tejesdobozt, egy ping-pong labdát és egy üres pilótakekszes dobozt: készítsd  el az Eiffel-torony pontos mását! Gratulálunk, a helyed biztosítottnak  látszik az óvodai csoportban!
8. Felejtsd el a sportautókat, vegyél egy  kisbuszt! Ne is gondolj arra, hogy otthagyhatod a ház előtt fényesen,  csillogóan! A családi autók nem így néznek ki! Vegyél egy csokoládé  jégkrémet és tedd a kesztyűtartóba! Felejtsd ott! Végy egy tízforintost és  dugd be a magnóba! Vegyél egy nagy doboz csokisparányt és öntsd a hátsó ülésre! A fűnyíróval néhányszor menj neki a kocsi oldalának! Most már tökéletes!
9. Készülj fel a sétára! Várj a WC előtt egy fél órát! Menj  ki a bejárati ajtón! Gyere vissza! Menj ki! Gyere vissza! Menj le az utcára!  Gyere vissza! Menj le megint! Sétálj az utcán egészen lassan öt percig! Vizsgálj meg útközben minden eldobott cigarettacsikket, rágógumit, használt papírzsebkendőt és döglött bogarat! Ugyanazon az úton gyere  vissza! Ordíts olyan hangosan, ahogy csak bírsz, amíg minden szomszéd ki nem  jön és rád nem mered! Add fel, menj haza! Most már alkalmas vagy arra, hogy  sétálni vigyél egy kisgyereket!
10. Mindent ismételj meg legalább ötször!  Menj le a szupermarketbe! Vigyél magaddal valamit, ami jól modellez egy  óvodás gyereket! Egy felnőtt kecske remekül megfelel a célnak. Ha több  gyereket szeretnél, vigyél több kecskét! Vásárold meg a heti zöldséget  anélkül, hogy a kecskéket látótávolságon kívülre engednéd! Fizess ki  mindent, amit a kecskék megesznek vagy tönkretesznek! Amíg ezt nem tudod  könnyen megcsinálni, ne is ábrándozz a gyerekekről!
11. Etetés: Vájd ki  egy dinnye belsejét! Csinálj rá egy kis lyukat! Akaszd a mennyezetre, és  lendítsd meg! Végy egy tányér spenótot és egy kanállal próbáld meg a  spenótot a lengedező dinnyébe kanalazni, miközben berregsz, mint egy  repülőgép! Csináld, amíg a spenót fele el nem fogy! A maradékot öntsd  magadra, de úgy, hogy a padlóra is jusson belőle bőven! Most már alkalmas  vagy egy egyéves gyermek etetésére!
12. Végül: Tanulj meg minden nevet a  Power Rangers-ből,a Sesam street-ből és a Tapsi hapsiból! Ha a munkahelyeden  azon kapod magad, hogy gyermekdalokat énekelgetsz magadban, végre alkalmas vagy teljesíteni a szülői hivatást! Hát rajta!"

2012. szeptember 20., csütörtök

A végzet tenyerén

video

2012. szeptember 18., kedd

Kocsmai nyelvoktatás



-- Tök a tromf! – kurjant nagyot az öreg Kukri a falusi kocsma hátsó sarkában eldugott asztalnál, mintegy jelezve minden élő és kevésbé élő halandónak, elkezdődött a kártyaparti, itt most komoly koncentrációt igénylő szellemi tevékenység folyik, senki ne merje megzavarni.
Pedig fölösleges az aggodalom. Kora délutánra jár az idő, s ilyenkor még télen is csak kevesen múlatják itt az időt, azok is inkább munkában, korban megfáradt emberek, akik jobb szeretik a csöndet, mint az esti dajdajozást.
Meg aztán, Terka néni, a kocsmáros mellett amúgy sem nagyon lehet helytelenkedni. Mert Terka nénit az jó isten is kocsmárosnak teremtette, ha volt ilyen szándéka. Márpedig, minden bizonnyal volt, mert ilyen tökéletes alkotásra, csak úgy, véletlenül, még ő sem lenne képes.
Először is, Terka néni úgy bírta a piát, hogy bármelyik férfit képes volt az asztal alá inni. Bírta, de nem szerette, így nyugodtan rá lehetett bízni az árukészletet. Emellett, nagyobb rendet tudott tartani, mint egy szakasz rendőr. Hírlik, hogy fiatalabb korában rendszeresen helyre tette a férjét. Ami igaz lehet, mert ha valami lovagias összekülönbözés akarta kezdetét venni a kocsmában, úgy kipenderítette a szereplőket, hogy azok még a másvilágon is megemlítették. Aztán, persze, kialakult a megfelelő tekintély, és már csak megmutatta hatalmas lapáttenyerét, és nyomban lehiggadtak a kedélyek.
Az ő közelében még az öreg Kendereczki sem mer nyúlkálni, aki mindig az ajtó mellett ül, és még az utcán sem tud úgy elmenni, hogy meg ne ölelgesse a fehérszemélyeket. Egyszer, akkor is jó homályos volt már a tekintete, tévedésből Tarka néni felé markolászott, de az akkorát csapott a kezére, hogy eltörött az ujja.
Szóval, hátul verik a blattot, elől fújják a füstöt, ahogy mindennap, talán ezer éve már, amikor nyílik az ajtó, előbb egy kis fény szökken be rajta a téli, szürke külvilágból, s nyomában egy kipirult arcú, szép kis szőke lány, csillogó szemmel, fülig érő szájjal.
-- Terka néném, Terka néném! – kiáltja izgatottan, s már szalad is a pult mögé, mert hírei bizalmasak. – Terka néném, hazajött!
-- Ki jött haza? – kérdezi értetlenül.
-- Hát, a Jóska! Hazaengedték szabadságra! Ma hajnalban érkezett.
Most már az asszonynak is virul a tekintete.
-- Hála a jó istennek! Egy éve vitték el abba a büdös nagy szovjet hadseregbe, azóta nem láttuk!
-- Terka néném, gondolja, hogy be fog jönni a kocsmába?
-- Hogy bejön-e? Hiszen a keresztfiam! Meg aztán, hová is mehetne máshová itt a faluban?
Megint csönd lesz, de ez már nem az a csönd. Feszültséggel terhes dohányfüst lengi be a falakat, megül a vállakon, az arcokon, még a kártyalapokon is.
Egyszer csak felpattan az ajtó. Előbb meg sem ismerik a katonaruhás, szép szál legényt, aki hetykén áll meg a kocsma közepén, a nyitva maradt ajtón beszökő szürke téli fényben. Aztán felemelkednek, ugrana mindenki kezet fogni, megölelni.
-- Zdrávsztvujtye! – veti oda foghegyről a fiú, s az örvendők egy pillanatra megtorpannak, az ölelésre emelt karok megállnak a levegőben.
-- Isten hozott! – mondja kicsit kényszeredett mosollyal Terka néni.
Amaz nem ért a szóból.
-- Zdrávsztvujtye! – köszön még egyszer oroszul, önérzetesen kihúzva magát, jelezve, ő már kiemelkedett, kikupálódott, csak oroszul tud, csupán félig-meddig tartozik ide.
-- Mit adhatok? – kérdezi Terka néni, de a hangja úgy kong, mintha mélységes mély kútból jönne.
-- Dájtye pozsálosztá  -- kezdené amaz megint oroszul, de itt már elszakad a cérna.
-- Hát te mit képzelsz! Oroszul akarsz velem beszélni? Nekem játszod itt az eszed, aki a térdemen lovagoltattalak! Hogy nem sül ki a szemed! – kiált fel az asszony elszürkült arccal, aztán kiugrik a pult mögül, hatalmas markával megragadja a katonazubbony gallérját és Jóska már repül is kifelé a nyitott ajtón, nagyot huppan a térdig érő hóban.
--Terka néném! Ne bántson! Hiszen tudok én magyarul! – fogja könyörgőre, miután kiköp némi sáros havat, mely a landolás során került a szájába.
-- No, mindjárt gondoltam! – vigyorog elégedetten Terka néni. – Mindig is sejtettem, hogy én vagyok a legjobb nyelvtanár, hiszen egy szempillantás alatt megtanítottalak beszélni.
Jóska egy darabig még üldögél, aztán besomfordál a kocsmába.
-- Gyere, igyál valamit erre a nagy ijedtségre! A vendégem vagy – mondja neki Terka néni.
Újra csönd van, a vendégek a pohár fölött emésztik a történteket.
-- Ha megnyerte, hadd vigye! – kiált fel valaki a hátsó sarokban.

2012. szeptember 16., vasárnap

Konzervált nekrológ



-- Ugye, maga olyan íróféle?
-- Hát…, annak szoktam magamat mondani.
-- Micsoda szerencse, kérem! Tudja, milyen régen várok erre a pillanatra?
-- Valóban? Állok szolgálatára.
-- Vállal ön írást megbízásra?
-- Megbízásra?
-- Igen, persze, nem várom ingyen, sőt…
-- Mégis, mire lenne szüksége? Vers, novella, esetleg dráma? Regényt nem vállalok, az nagyon macerás.
-- Ugyan, sokkal egyszerűbb feladatról van szó      . Nekem egy nekrológra lenne szükségem.
-- Nekrológra? Kiről kellene nekrológot írnom?
-- Természetesen, rólam.        
-- Önről? De hiszen ön még él!
-- Hála a jó istennek!
-- Megkérdezhetem, mért akarja már most megíratni a saját nekrológját? És mért épp velem? Hiszen nem is ismerem.
-- Tudja, manapság olyan gyakran látni: valaki meghal, aztán megjelennek róla mindenféle visszaemlékezések és méltatások, melyeknek a fele hazugság, a másik fele meg elfogult túlzás, és az ember már nem tud tiltakozni, vitatkozni, helyreigazítást kérni. Pedig az elhunytat is megilleti a szabad vélemény-nyilvánítás joga. Afféle konzervált nekrológra gondoltam, melyet halálom után csak elő kell venni. És erre a feladatra ön épp azért felel meg, mert nem ismer, nem gyűlöl és nem szeret, jó esetben egy bekezdés vagyok magának a lexikonban.
-- Hát…., ha jól megfizeti… Végül is belevághatunk, de  szükségem lenne némi támpontra. Mi a foglalkozása?
-- Egyetemei tanár vagyok és oktató. Kidolgoztam egy teljesen új hipotézist. Kaptam díjakat, számtalan értekezésem jelent meg a tudományos folyóiratokban.
-- Ez igazán tiszteletre méltó. Ám ön igazán jó bőrben van, elélhet még akár húsz-huszonöt évet is. Ne haragudjon, de előfordulhat, hogy alapjaiban cáfolják meg a korszakalkotó hipotézisét, és akkor nem lenne tanácsos a nekrológjában emlegetni. A díjakat is megfontolnám.
-- Bizony, láttunk már erre példát. Hogy ez nekem eszembe sem jutott! Írjon inkább arról, hogy kiváló tanár voltam, ifjú nemzedékek egész generációi kerültek ki a kezem alól.
-- Ezt mondják ők is?
-- Kik?
-- Hát az ön tanítványai?
-- Fogalmam sincs.
-- Na, látja. Ezt mi nem tudjuk objektíven megítélni. Lehet, hogy egyeseknek épp ön vette el a kedvét ettől a pályától. Lehet, hogy az ön legkiválóbb tanítványai egyre türelmetlenebbül várják az ön nyugdíjba vonulását, mert szeretnének a helyére lépni. Nem biztos, hogy bennük ilyen szép emlékek maradtak meg.
-- Valóban. Milyen szerencse, hogy találkoztam egy ilyen szakemberrel!
-- Vállalt valamilyen közéleti szerepet? Esetleg azt emelhetnénk ki!
-- Hát persze! Aktív tagja vagyok az egyik pártnak, de ezt inkább nem emelném ki a nekrológban, nem szeretném, ha politikai szempontok alapján minősítenének. Viszont önkormányzati képviselőként nagy részem volt az új kórház felépítésében.
-- Ez az a kórház, melynek építésével kapcsolatban korrupció-gyanút emlegetnek?
-- Az. De nekem ehhez semmi közöm!
-- Én elhiszem, de ki fog már erre évtizedek múlva emlékezni?  Lesznek, akik azt mondják majd: „Jó nagyot kaszálhatott az öreg, hogy még halála után is ilyen szívesen emlegeti azt a kórházépítést.” Mi lenne, ha inkább arról írnánk, hogy ön milyen kiváló férj volt?
-- Na, azt inkább ne. Nem élünk jól a feleségemmel, sokat veszekszünk. Azt hiszem, nem illünk össze, ő imádja a csillogást, az utazásokat, én meg a kémcsöveim és a könyveim között érzem magam a legjobban. Őszintén szólva, sokáig azt gyanítottam, hogy van valakije.
-- Gyermekei vannak? Akkor megemlékezhetnénk önről, mint apáról. A gyermekek őszinték.
-- Igen, van egy lányom….. Talán tízéves lehetett, amikor írt egy iskolai fogalmazást Az én apukám címmel. Annyira szép volt, hogy eltettem. A mai napig megvan. Ilyeneket írt benne: „Az én apukám este mesél nekem, télen meg elvisz szánkózni. Mindenkinek ilyen apukát kívánok.” Meg ilyet: „Azért dolgozik olyan sokat, hogy megkönnyítse az emberek életét. Én is ilyen szeretnék majd lenni.”
-- Látja, ennél szebben én sem tudnám megírni.
-- Most…,most jöttem rá, hogy az én nekrológom már réges-régen megvan! Hogy nem kell írni semmit.
-- Hát persze. És még a pénze is megmarad.
-- Nem, a pénzem nem marad meg. Természetesen, azt kifizetem magának. Megérdemli.

2012. szeptember 15., szombat

A boldogság oka

"Boldog embertől boldogsága okát tudakolni olyasmi, mintha az ember kilencven esztendős aggastyántól akarná hallani a hosszú élet titkát. Nem tudja. Mégis, ha sarokba szorítanak, valahogy ilyesmit mondanék: "A barátság és a szerelem állandó jelenléte és a hatalomvágy, a kapaszkodás és a pénzszerzés ingerének állandó távolléte már maga is boldogság. Jelentős segítséget ad a boldogsághoz a fontos, vagy fontosnak képzelt tevékenység. Mindegy, akár testi vagy szellemi aktivitásról van szó. Nehéz depressziót érezni, ha az ember kertjében rózsafákat ültet vagy éppen verset ír. És mindez akkor is aktivitást jelent, ha passzív formában jelentkezik - vagyis, ha az ember zenét hallgat, könyvet olvas, figyeli a természetet, festményekben gyönyörködik. Akármerre indulok, egy-egy nagy lépést teszek mérföldes, mesebeli csizmában a boldogság felé." (Faludy György)

2012. szeptember 13., csütörtök

Utolsó beszélgetésem Váradi-Sternberg Jánossal (II.)



(Folytatás)
Húsz évvel ezelőtt, 1992-ben hunyt el Váradi-Sternberg János történészprofesszor, aki a szovjet korszakban szinte egyedüliként kutatta Kárpátalja történetét, méghozzá kiemelkedő tudományos színvonalon. Az alábbiakban a talán utolsó vele készült interjú olvasható, mely 1993-ban jelent meg, és nem csupán egy nagyszerű ember ismerhető meg belőle, hanem a kor is. Itt mondok köszönetet Petykó Ágnesnek, az írás szerzőjének, aki volt szíves hozzájárulni a közléshez. 
-- Különben bizonyára kapott már ilyen leckét azelőtt is.
-- Az egyetemen, 1949-ben, amikor Navragyin professzor már nem volt ott, más lett a dékán. Emlékszem, amikor mentem hozzá vizsgázni, minden alap nélkül beírta a 3-ast. Követeltem, hogy még egyszer vizsgáztasson le, végül is beírta nekem az 5-öst. Elkezdődött a kozmopoliták üldözése. Taubert, a híres filmrendezőt, aki nálunk tanított a művészeti szakon, börtönbe vetették, a halálba kergették. 1952-ben, amikor elkezdődött az orvosper, volt olyan zsidó származású kollégám, aki ordított, hogy fehér köpenyben kell ezeket az orvosokat felakasztani! Ordított… Mit lehetett erre mondani? A napokban kijelentette valaki, hogy az antiszemitizmus veszélyes, de a nyílt antiszemitizmus nem annyira veszélyes, mint az, amely hivatalosan a népek barátságáról beszél, azt állítja, hogy nincs semmiféle nemzetiségi kérdés. Nos, az sokkal veszélyesebb, mert telefonon bizony leadták, hogy ezt az embert nem szabad felvenni, vagy nem szabad engedni fejlődni.
Engem 51-ben fiktíven elbocsátottak, mint laboránst. Szombaton, munkanapon hamarabb mentem el, mert egy faluban magyar nyelvű előadást akartam tartani. Szükségem volt a pénzre, hogy el tujam tartani a családomat, mert nyomorúságban éltem. Ezt megtudták a jóakaróim, elmentek a TIT-be, kiderítették, hogy mikor tartottam előadásokat. Akkor felhívtak a káderosztályra, ahol egy sötét alak volt a főnök. Letegezett és azt mondta, írd meg a felmondólevelet, mert ha nem, akkor törvényszék elé állítunk, mint munkakerülőt. Mondom: ide figyelj, te engem ne ijesztgess, én ezt nem írom meg. Nem is bocsátottak el.
Felnyílt már akkor a szemem a népek „barátságáról”, internacionalizmusról és a kommunista utópiáról. Később, 1967 után mindenképpen rá akartak venni, hogy írja az izraeli agresszorok ellen, az izraeli fasiszták ellen, meg mit tudom én, hogy nevezték őket. Különben azzal vádoltak, hogy én magyar burzsoá nacionalista vagyok, mondom, hogy hát nézzék meg az én személyazonosságimban, oda be van írva, hogy én zsidó származású vagyok, hogy lehetek én magyar burzsoá nacionalista? Azt mondják, hát maga nem érti, hogy a nacionalizmusnak minden faja szövetséget köt. pl. a cionisták szövetséget kötnek a magyar burzsoá nacionalistákkal, és itt, Kárpátalján sok ilyen magyar zsidó burzsoá nacionalista van. Rá akartak venni, többször – milyen nyomást gyakoroltak rám! – hogy ilyen kollektív leveleket aláírjak.
Végül megjelent a kollektív levél, de az én nevem ott nem szerepelt. Majdnem odáig fajult a dolog, hogy kezdtek figyelni, mikor jövök az  órára és mikor távozok. Olyan nyomás alatt voltam, hogy elmentem Balla Lacihoz, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjéhez és mondtam neki, valamit kell, hogy írjak, mert ezek nem hagynak engem békén, és másnap hoztam neki egy cikket – 50 éves az izraeli kommunista párt. És ezzel letudtam mindent.
Egyszer próbára tettek a diákok, még 67 előtt, hogy hát magyarázzam el nekik, hogy is alakult a helyzet Izrael és az arabok között. Én objektíven el is magyaráztam, hogy az arabok nem akarják elismerni azt az államot, el akarják pusztítani, és hát, sajnos, még ma is ez jár az eszükben. Bizonyára bejelentett az a bizonyos besúgó, akik a csoportban volt --, mert minden csoportban volt egy besúgó --, de hát többször is feljelentettek. istenem – még egy feljelentés! Viszont a diákok azután nagyon becsültek és tiszteltek, hogy nem féltem, nem voltam gyáva.
67 után kénytelen voltam átadni ezt az előadássorozatot egy fiatalabb tanítványomnak. Tudtam, hogy nem mondhatom meg a színtiszta igazságot. Bár nekem az volt a szerencsém, hogy nem voltam párttag, mert ha az lettem volna, akkor kényszerítenek. Nem gondoltam, hogy megérjük ezeket a napokat, amikor szabadok lehetünk valóban. Bár nehéz az élet, de higgyék el, hogy a szellemi szabadság sokkal fontosabb, mint az anyagi jólét. Sok nehézséggel küszködünk most, de legalább megmondhatjuk az igazat.
-- A történelem tárgyszerűségén mennyit ront az óvatosság?
-- A tudományt általában nem lehet politikai szempontból és ideologizálva előadni.
-- Pedig így kellett, ez volt a mi életünk.
-- Kandidátusi disszertációmhoz találtam egy Marx-idézetet Rákócziról. Marx mutatott rá, hogy Rákóczi nem volt annyira lekötelezve a franciák iránt, mint ahogy feltételezték. Arra törekedett, hogy önálló politikát folytasson, de ez olyan megjegyzésszerű dolog volt. Természetesen, lenin-idézetet is kerestem, de ő Rákócziról nem írt soha. Találtam viszont a 18. századi orosz történelemből valamit a befejező részhez. Ezzel aktualizáltam, hogy a szovjet nép és a magyar nép együtt halad és ennek megvannak a történelmi gyökerei.
7 évig dolgoztam ezen, ami megint egy komoly iskola volt. Ha ezt nem csinálom meg, a kandidátusi disszertáció nélkül, a doktorátusom nélkül ma egy nulla vagyok. Mert az embernek komoly alapja kell, hogy legyen. Most már meg tudok írni egy cikket egy hét alatt, amivel kezdő történészként esetleg hónapokig kellett volna foglalkozni. Most már benne vagyok és ez olyan dolog, mint a kábítószer, az alkohol vagy a dohányzás. Nem tudom abbahagyni, mert a tapasztalat már megvan, és szerintem bűn lenne ezt nem gyümölcsöztetni, átadni a fiataloknak.
-- Épp a diákjairól akartam kérdezni. Volt nálunk, Kárpátalján egy olyan tendencia, hogy történésznek az ment, aki már nem volt jó matematikusnak, filológusnak sem és még el tudott téblábolni a történelem szakon. Volt egyáltalán érdeklődés a szemükben?
-- Az érdeklődést azért sem találtam, mert butították őket a párttörténelemmel, meg a tudományos kommunizmussal. Furcsán néztek rám, hogy nem a szovjet történelemmel, nem a munkásmozgalom történetével foglalkozom. A magyar diákok között akadtak olyanok, akiket igenis érdekelt, és nekik adtam témákat Magyarország történetéből. Közben tanítani kezdtem a magyar történelmet az 50-es évek végén, ebből aztán bajom keletkezett, mert az egyik professzornak, aki a tanároknál afelől érdeklődött, hogy a történelem szakon nincs-e magyar burzsoá nacionalista jelenség, azt válaszolták, hogy igenis van ilyen, a világtörténelmi tanszéken, és ennek hordozója Sternberg.
-- Hányszor forrt fel a vére, ha valamit olvasott és tudta, hogy ez szemenszedett hazugság?
-- A napokban találkoztam egyik tanítványommal, aki később a múzeumban dolgozott. Azt mondta: emlékszik rá, 15-20 évvel ezelőtt megkérdeztem magától, hogy maga olvassa-e a pártdokumentumokat, és kijelentette, hogy erre nem fecsérli az idejét. Hát valóban nem töltöttem vele az időmet. Nekem is volt azonban egy csoportom, amelynek én voltam a politikai „felvilágosítója”, az újságokat elolvastattam a diákokkal. Igyekeztem felnyitni a szemüket bizonyos eseményekre. A diákok nem szerették ezeket a dolgokat. Megesett viszont olyan dolog is, hogy hirtelen nem tudtam, melyik ötéves tervnél tartunk. Kellemetlen helyzetbe kerültem, de,  hát nem érdekelt.
Próbáltak rávenni bizonyos dolgokra, emlékszem például, hogy Kovács Vilmosnak, meg S. Benedek Andrásnak objektív tanulmánya jelent meg az itteni magyar irodalomról a Tiszatájban. Akkor kellett volna megjelennie az első könyvemnek a Kárpáti Kiadóban, és felhívott a kiadó vezetője, mondta, hogy olvassam el ezt a cikket, ideadja nekem. Mondom, idefigyeljen, én olvastam ezt. Szívesen megírom a véleményemet, de előre megmondom, a véleményem pozitív lesz.  Találhatnék bizonyos hiányosságokat, de ha magát az én véleményem kielégíti, én erről a cikkről egy pozitív véleményt írok. És szeretném, ha meg is jelenne. Azt válaszolta, hogy ezt a cikket bírálni kell, ebben a cikkben nacionalizmus van. Gondolták, azért, hogy megjelenőben van a könyvem, én képes leszek ilyen dolgokra, de hát ilyenre soha nem vállalkoztam.
Kovács Vilit nagyra becsültem és mindenképpen támogattam. Emlékszem, amikor halálos betegen áttelepült Magyarországra, megkért a felesége és Vilmos is, hogy kísérjem ki őt a mentőkocsival. Emlékszem,a Tisza-híd közepéig elkísértem őket. Ezt soha nem felejtem el, mert hát én tudtam, ki a Kovács Vilmos. Nehéz természetű ember volt, de nagy tehetségű, becsületes.
Sok mindent átéltem, de mindig találkoztam igaz emberekkel. Olyanokkal, akik a népek barátságáról nem csak prédikáltak, hanem valóban azt élték meg. Különösen a kárpátaljai ruszin-ukránok között volt sok, akikkel szót értettem és mellém álltak. A magyarok közül Fodor István professzort jól ismertem az egyetemről, aztán a Kárpáti Kiadó magyar osztályával tartottam a kapcsolatot. Most már nem azon csodálkozom, hogy folyton fúrtak engem, hanem azon, hogy mégsem tudtak megfúrni. Hová utaztam volna? Mikor elbocsátottak, az orosz, illetve ukrán kollégáim kérdezték, mikor utazom el? Mert hát ők jöttek – és mentek. Én Kárpátaljára kezdettől úgy tekintettem, mint a hazámra, mint a második hazámra. És innen hová mehettem volna?
-- Ebben biztosan közrejátszott az, hogy a Szovjetunióban ez volt az egyetlen zug, ahol magyarok éltek, úgy, ahogy Nagyváradon.
-- Igen, ezért is akartam idejönni, hogy értékesítsem magyar tudásomat, a magyar történelem iránti érdeklődésemet. Én eljegyeztem magam az itteni magyarsággal, azonosultam érdekeikkel, hisz ez az anyanyelvem, ezen a nyelven gondolkodom, ezen a nyelven álmodok, ezen a nyelven tanított meg édesanyám az ábécére, a betűvetésre. Az első olvasmányélményeim Petőfi, Arany János és Kis József versei voltak. Édesanyám ültette az én lelkembe a magyar kultúra, a magyar nép, az anyanyelv szeretetét. Ez kiirthatatlan! Én mindig az extrémizmus ellen voltam, ma is az ellen vagyok, azon vagyok, hogy Kárpátalja nemzetiségei békében éljenek egymással.

Petykó Ágnes
1991. október