2014. július 25., péntek

Az elaltatott kisautó



„Nagyon káros tévedésnek tartom, hogy az egyenlőséget sokan valami uniszex megoldásban keresik. Holott a valóságban annál könnyebben boldogul egy pár, minél világosabb köztük a szereposztás. Ennek a szereposztásnak nem kell feltétlenül hagyományosnak lennie, csak hadd lehessenek biztosak benne, hogy mit várnak tőlük, illetve hogy ők mit várhatnak a párjuktól.
Az agyunk berendezése olyan, hogy a férfiak döntő többsége inkább a műveleti, racionális, információkra épülő gondolkozást követi, a nők pedig intuitívabbak, a tényekből adódó élményt élik meg erősebben és mélyebben, ezért jobban is emlékeznek a történésekre. Orvosilag is kimutatható, hogy a férfiak két agyféltekéje között sokkal kevesebb híd van, mint a női agyban. A férfi könnyebben szigeteli a tennivalókat az érzelmi nehézségektől például, a nők fejében viszont sokkal gyorsabban lesz élmény az információból, ezért vagyunk általában érzékenyebbek is.
Nemrég olvastam, hogy egy svéd óvodában próbálnak nemileg semleges pedagógiát bevezetni. Az isten szerelmére, tessék vért venni egy kislánytól és egy kisfiútól, és fogják látni, mennyire más hormonkészlet van a vérükben. Egy pszichológus mesélte, hogy amikor kislányának karácsonyra kisautókat vett (feltéve magának azt a kérdést, „Vajon ez a babázósdi a lányoknál csak a környezet hatása?”), egy óra múlva azt vette észre, hogy kislánya lefektette, betakarta és elaltatta a kisautókat, ahogyan a babáit.”
(F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, tréner egyik legolvasottabb magyar pszichológiai szerző)

2014. július 24., csütörtök

Orémus Kálmán: Ököl és tenyér




Kicsinyke voltam és kevés,
ökölbe szorított verés
voltam mielőtt
elém sodort
a végzet.

Mint szűkös, kemény
csigaházból
dugtam ki fejem
a magányból,
s ökölbe szorult
kezemet
félve nyújtottam teneked.

Bátor voltál,
vagy csak kíváncsi?
Sosem fogom már
kitalálni,
óvtad öklöm nyitott
tenyérrel,
oldottad görcsét
szenvedéllyel,
s elhintetted a szelíd álmot,
ahol addig harag virágzott.

Kinyílt az ököl
és tenyér lett,
mely tenyereddel összeérhet,
aztán az ujjak is indultak,
ujjaidhoz hozzásimultak,
hozzásimultak, megeredtek,
többé  soha el nem
eresztlek.

2014. július 23., szerda

Igencsak aktuális


Kiss Judit Ágnes: Szó





Hazádból, hogyha még bírod,
Ne menj el, ó, magyar.
Hogy menekülj, lesz mindig ok,
És mindig, hogy maradj.

Itt áldozat, s vajon mi ott?
Bevándorló lehetsz,
Nem tudhatod, végül melyik
A súlyosabb kereszt.

Ez a föld régóta ugar,
Terméketlen, sivár,
De van még, ki zenét szerez,
És színházat csinál,

Szeret és harcol semmiért,
Mert másként nem tehet.
Hogy itt vagy, erőt ad nekik,
S ők itt vannak veled.

Lehet, hogy nem jön jobb soha,
Ki itt él, mélyrepül.
Megúszhatják a vétkesek,
S te bűnhődsz vétlenül,

Míg annyi jóval van tele
A másik serpenyő,
Ha baj van, ki ne mentené,
Ami még menthető?

De itt van szükség rád nagyon,
Sötétben lenni fény,
Hogy fölemeld, ki megrogyott,
És bátorítsd, ki fél.

Maradj, mert meg kell védeni,
Kinek nincs is hova,
Legyen szegény, hajléktalan,
Zsidó, meleg, roma,

Vagy bárki más, aki alól
Kihúzták a talajt.
Légy fül, ha semmit nem tehetsz,
Ki hallja még a jajt.

Ez frontvonal, ez harcmező,
S még így is otthonod,
Rád simul minden rég bejárt
Tered, kamaszkorod.

Taposhatnak röhögve mind
Az összes elveden,
De szétolvadnak a szavak
Az anyanyelveden.

Ne hidd, hogy semmi eszközöd,
Fegyver vagy te magad,
Mind különleges ügynök az,
Ki mégis itt marad.

Maradj tövisnek, bőr alatt,
Ha bírod még, magyar,
Légy viszkető seb, mit a kéz
Álmában is vakar.

Itt áldás is, másutt csak egy
Bevándorló lehetsz.
Ki mondja meg, végül melyik
A súlyosabb kereszt?

2014. július 22., kedd

Egy magyargyűlölő a kisebbségekről





Tomáš Garrigue Masaryk (1850-1937)  cseh filozófus, szociológus, egyetemi tanár, politikus, Csehszlovákia egyik alapítója és első elnöke volt, aki élete fő céljának a Monarchia szétverését tekintette, aki híres volt magyarellenességéről. Köztudott, hogy ő győzte meg Wilson amerikai elnököt Trianon szükségességéről. Visszaemlékezései A világforradalom címmel 1928-ban jelentek meg Prágában, az Orbis Kiadónál.
Az elfogultsággal aligha vádolható szerző művéből e az alábbi részletet azoknak ajánlom, akik még mindig kétségbe vonják minden nacionalizmus létjogosultságát, illetve megkérdőjelezik a kisebbségben élő magyarság jogát az anyanyelvi oktatáshoz, illetve az anyanyelv széleskörű használatához.



„A német kisebbségen kívül jelentéktelen lengyel nagyobb kisorosz (Szlovenszkón) de főképen magyar kisebbségeink vannak. Ezekre a számbelileg kisebb nemzetiségekre is áll a szabály,hogy nemzeti létüket biztosítani kell.

Minden kisebbségnek nép és középiskolákkal kell bírnia; az egyetemek, magasabb kultúrintézmények és ezeknek száma ma az egész művelt Európában határozott számítás után igazodik,a lakosság képzettsége és szükséglete szerint. Németországban magában három millió lakosra esik egy egyetem és hat millió lakosra egy technikai főiskola. Nálunk három millió németnek egy egyeteme és két technikai főiskolája van.

Politikai tekintetben a német kisebbség a legfontosabb. A többi kisebbség kérdésének a megoldását is megkönnyíti, ha a németeket megnyertük a köztársaság számára.

Ami pedig a hivatalos nyelvet illeti, nem egynyelvű államban a lakosság szükséglete és a közigazgatási előnyök az irányadók,– az állam van a lakosságért,nem a lakosság az államért. Államunk, mint össz- és egységes szervezet, és hadseregünk cseh (szlovák) nyelvűek lesznek: ez a demokrácia többségi elvéből természetesen folyik is. Az állam tehát csehszlovák. Az állam nemzeti jellegét azonban nem az államnyelv biztosítja; a nyelv nem meríti ki a nemzeti karaktert, államunk nemzeti karakterének a következetesen és nyomatékosan keresztülvitt összkulturális programon kell alapulnia.

A háború előtt részt vettem a hatóságok két és egynyelvűsége felett folyt vitában; az új viszonyok között a kétnyelvűséget tartom a legcélszerűbb megoldásnak; a hivatalnokok egynyelvűsége a kétnyelvű hivatalokban egyes vidékeknek átmeneti időre megfelelhet. Hogy ilyen egynyelvűség lehetséges lesz-e a jövőben is, azt a tapasztalat fogja megmutatni.

Minthogy nemzetileg kevert államban élünk és minthogy ilyen különleges helyzetünk van Európa közepén, a nyelvkérdés nemcsak politikai, de kulturális tekintetben is igen fontos nekünk.

Gyakorlatilag mindenekelőtt az államban beszélt nyelvek ismeretéről van szó. A kisebbségek érdekében áll az államnyelv ismeretét  elsajátítani; de ugyanígy érdekében áll a többségnek a kisebbségek, de különösen a nagy kisebbségek nyelvének ismerete; e szerint kell az iskolákban a nyelvtanítást szabályozni; itt is érvényes a közigazgatási, gazdasági és kulturális szükségletek szabálya. A német nyelv politikailag fontos nekünk, hivatalnokainknak jól kell tudniuk németül,annyira jól, hogy a tájszólásokat is megérthessék.

A német világnyelv, ezért hasznos kultúrtényező és művelődési eszköz.

A cseh és szlovák középiskolákban, valamint a népiskolák felsőbb osztályaiban tanítani kell a német nyelvet, ugyanígy a német iskolákban a cseh nyelvet. Szlovenszkón hasonló módon kell tanítani a szlovák és magyar nyelvet, ha talán kisebb mértékben is. Hogy a nyelvek kötelező tárgyak legyenek-e vagy sem, efölött majd a tapasztalatok és a gyakorlat alapján fognak dönteni…

A tökéletesített önrendelkezés és a kisebbségek aránylagos képviselete demokratikus államban a kisebbségi védelem helyes eszközének bizonyultak;  önrendelkezés és aránylagos képviselet a demokrácia követelményei.

Európa új rendje és az új államok alakulása által a nacionalizmus elvesztette negatív jellegét, az elnyomott népek önállóvá lettek. A pozitív nacionalizmus ellen, mely intenzív munkával dolgozik nemzetének emelésén, senkinek sem lehet kifogása. A nemzeteknek és az emberiségnek nem a hazaszeretet, de a sovinizmus az ellensége. A hazaszeretet nem jelenti azt, hogy más nemzeteket ne szeressünk.”


2014. július 17., csütörtök

Maszek történelem II.



Először a szavak maradtak...
Szülőfalum, Rát (ukránul Rativci ) község Ukrajnában van, Kárpátalján az Ungvári járásban, Ungvártól 12 km-re délre. Igazából a munkácsi kórházban születte, ezt követően pedig Munkácson, a nagyszüleimnél töltöttem életem első hónapját, azon egyszerű oknál fogva, hogy épp azon a napon bontották le a régi házunkat, amikor én a világra jöttem.

Ennek ellenére én Rátot tartom a szülőfalumnak, hiszen itt éltem le életem első tizenöt évét, itt formálódtam azzá, aki lettem, egy olyan közösségben, melynek tagjai, vagy legalábbis a többségük, egyszerű parasztember volt, mégis rengeteget tanultam tőlük, ha nem mást, hát emberséget. Ezért aztán, bár egyre ritkábban járok vissza, folyamatosan figyelemmel kísérem a sorsát, mai napig tartom a kapcsolatot néhány egykori földimmel.

Így aztán, szinte a szemem előtt játszódott le az a szomorú, bár valószínűleg elkerülhetetlen folyamat, melynek során egy színmagyar településből, vegyes lakosságú, bár magyar többségét még megőrző faluvá vált, melynek ma már a vezetője sem magyar.

Rát tulajdonképpen két falu, Kisrát és Nagyrát összeolvadásából, összeépüléséből jött létre. 1910-ben Kisrátnak 599 lakosa volt, melyből magyar 597, ebből 155 római katolikus, 81 görög katolikus, 353 református, Nagyrát 606 lakosából pedig 592 magyar, 8 pedig német, amiből 282 római katolikus, 256 görög katolikus és 37 református. Mint látható, a faluban egyetlen ukrán, de még ruszin sem élt és ezek az arányok nagyjából meg is maradtak a második világháború végéig.

A háború után lassú, de visszafordíthatatlan változások történtek. Nagyapám elmondása szerint, a szovjet katonaság elvonulása után érkező szovjet hivatalnokok, pártmunkások, NKDV-sek még csak átutazóban tértek be a faluba. Jöttek kolhozt szervezni, a férfiak nagy részét elhurcolták a lágerbe, politikai előadásokat tartottak. A falu megrettenve, de bizonyos passzív ellenállással tekintett rájuk. Ők egy idő után elmentek, de néhány szavuk már az elején itt maradt (például ocseregy-sor, bánká-befőttes üveg, bulocska-zsömle).

(Szintén nagyapám mesélte, akik 1928-ban református kántortanítóként került a faluba, hogy közvetlenül a háború után egyszer látta, amint nagy sor áll a községháza előtt.
-- Hát te mit csinálsz itt, János? – szólította meg egykori tanítványát, aki a sor végén állt.
-- Nem látja, tanító úr? Itt állok, az ocseregyben – felelte az.
-- Ej, ej – csóválta rosszallóan a fejét nagyapám –, elfelejtettél magyarul? Nem ocseregy, hanem sor.
-- Tanító úr, ilyen magyarul nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban!)

Persze, az az igazság, hogy a hatalom eleinte megpróbálta a helyi, többé-kevésbé megbízható régi kommunistákkal elvégeztetni a szovjetizálás népszerűtlen feladatát. Így lett például az ungvári járás első párttitkára egy Varga nevű, nagygejőci származású öreg kommunista, akinek az volta baja, hogy túl komolyan vette az elveit. Így aztán az első túlkapások után be is vitte a pártkönyvét a pártbizottságra, mondván, ő nem ilyen rendszert akart. Hogy aztán mi lett a sorsa, azt nem tudom. Az iskolaigazgató is egy olyan ember lett az első időkben, akinek szláv neve volt és a háború után jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen szlovák.
A negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében egymást váltották a hatalom által a falu szemmel tartása és a kommunista eszmék terjesztése végett kinevezett komisszárok, párttitkárok. Akkor már létezett a szovhoz (állami gazdaság), s mivel ezt többnyire magyarok vezették, mindenképpen kellett melléjük egy megbízható orosz vagy ukrán. Ők azonban nem telepedtek le a faluban.

Az egyikre még jól emlékszem. Egy hatalmas termetű, pocakos ember volt, nyugdíjas orosz katonatiszt, a felesége meg oroszt tanított az iskolában, mindketten Ungvárról jártak ki. persze, egy sót sem tudtak magyarul. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nyár folyamán két-három alkalommal a falu apraja-nagyja kivonult (ebben többnyire a gazdaság teherautói voltak segítségére) a nyolc kilométerre lévő Latorca partjára, akkor ez volt a strandolás. Egyszer csak hatalmas visítozásra lettünk figyelmesek, a ráti lányok és asszonyok szemüket eltakarva, sikítozva futottak el a partról. Amikor közelebb mentünk, döbbenten láttuk, hogy a párttitkár elvtárt anyaszólt meztelenül áll a combközépig érő vízben, becses jószága a a hullámokba lóg és hangosan méltatlankodik. Szerinte ugyanis a magyarok nagyon szégyenlősek, az teljesen természetes, hogy egy orosz férfi így fürdőzik.

Aztán ők is eltűntek az áthelyezések útvesztőiben. A falu első állandó ukrán, illetve ruszin lakosai nem is a faluban laktak. A ráti vasútállomás mellé telepítettek be két azzal a szokásos jelszóval, hogy helyben nincsenek szakemberek, ám az állomás és környéke közigazgatásilag Szürte községhez tartozik, bár ez a falu még legalább egy kilométerre fekszik. Ezek az emberek aztán letelepedtek, de szinte egyáltalán nem kapcsolódtak be a falu életébe.

Meg kell még itt említenem a Males nevű felcsert, aki egy nagyon népszerű ember volt a faluban, ma is előttem van, amint ócska biciklijén az utcákat járja. Mondjuk, mindent el is követtet, hogy befogadják, megtanult magyarul,  mindenkin megpróbált segíteni, mindenkivel barátságos volt, bár az állandó lakása neki sem a faluban volt egy ideig.

Én még jól emlékszem az első ukránra, pontosabban ruszinra, aki Ráton családostól, állandó jelleggel letelepedett. Ez valamikor a hatvanas évek közepén történt. Úgy hívták az illetőt, hogy Vaszil Zsgánics. Abban időben Illár Ambrus volt a helyi gazdaság vezetője és „odafönn” már igencsak szúrta az illetékesek szemét, hogy itt mindenki magyar. Szigorú tervgazdálkodás folyt, márpedig a légből kapott, hasraütős terveket elég nehéz volt teljesíteni a közösben.

Akkor azt találták ki, hogy ide kell küldeni egy kiváló szakembert, egy élmunkást, aki majd átadja a tapasztalatait a helyi, „elmaradott” kádereknek. Nem tudom, mennyire kellett őt győzködni, de a faluba költözött és munkába állt a helyi gazgazdaságban, mint traktoros. A falu hamar befogadta, hamarosan az egész családja megtanult magyarul ellentétben azoknak a többségével, akik most költöznek be, a gyerekeivel szinte naponta játszottunk együtt.

Hogy mi volt a kiváló munkahelyi teljesítményének a titka? Természetesen, a papír, mely mindent elbír. Édesapám nyaranta számvivő volt az aratóknál, már előre kiadták a parancsot, hogy a munkaversenyt Vaszilnak kell megnyernie. Nem sokkal később egy Sztegura nevű sofőrt helyeztek a gazdaságba, hasonló indoklással.

Ettől kezdve aztán megindult a beáramlás, a két beköltöző család jól érezte magát, jöttek a rokonok, ismerősök előbb csak látogatóba, aztán már másként is. Valamikor  70-es években a gejőci út mellett új utcát nyitottak a kertek mögött, telkeket alakítottak ki, ott már zömmel a betelepültek építkeztek. A kisráti temetővel szemben lévő kacsaúsztatót, melynek jegén gyermekkoromba annyit játszottunk betemették, egy többemeletes házat építettek rá szolgálati lakásokkal a betelepülő szakembereknek.

Ma a hivatalos adatok szerint a község 1470 lakosának még mindig 80 százaléka magyar. Ha végigmegyünk a falunk és megnézzük, hogy kik laknak az egyes házakban erős kétely ébred az emberben.