2015. december 29., kedd

Felemás hisztéria



Furcsa, felemás hisztéria kezd eluralkodni az emberiségen, legalábbis a fejlettebb (inkább csak gazdagabb) felén. Ha egy marslakó idetévedne, előbb a rengeteg háborút és szenvedést látná, aztán pedig roppant elcsodálkozna, hogy az emberek nem az igazán vérlázító disznóságok miatt kezdik el rázni az öklüket, hanem teljesen hétköznapi tettek, esetleg vélemények okán.
Olvasom, hogy az egyik neves színésznő az alig másféléves anyaszült meztelen gyermeke képét posztolta ki egy közösségi oldalra, amint a tengerparton áll, háttal a fotósnak, tehát még az arca sem látszik.  Kommentelők hada rontott neki, mondván, milyen felelőtlen, aki ilyen szégyentelen fotót közöl a gyermekéről, melyet akár beteg hajlamú ember is láthatnak. Az persze eszükben sem jutott, hogy elég elmenni egy strandra és tömegével láthatunk meztelen gyermekeket, amit mindenki a legnagyobb természetességgel vesz tudomásul. Sőt, bizony szörnyű ilyet elképzelni, de a szegényebb kisgyerekek két emberöltővel ezelőtt nyáron legtöbbször anyaszült meztelenül flangáltak. Aki nem hiszi, annak ajánlom figyelmébe Móricz Zsigmond Árvácska című regényét, illetve az ebből készült filmet.
A nyáron nálunk is, Amerikában is előfordult olyan eset, amikor egy anyukát hisztérikus vehemenciával támadtak a sajtóban és a közösségi oldalakon, amiért nyilvános helyen szoptatta meg gyermekét. Ez nemcsak azért érdekes, mert hetven-nyolcvan évvel ezelőtt ez még teljesen természetes volt, hiszen az anyák legtöbbször a földeken szoptatták meg a csecsemőket mindenki szeme láttára, hanem azért is, mert jobbára olyan emberek háborodnak fel a „gusztustalan” (?) látvány miatt, akik még egyszer sem kaptak hisztériás rohamot, ha valaki nyilvános helyen eldobta a szemetet vagy telehugyozta az aluljárót, azt meg kifejezetten üdvözítőnek tartják, hogy csaknem meztelen férfiak a lóbálni valójukat lóbálva vonulnak az utcákon a Meleg Büszkeség Napján. És merje valaki azt mondani, hogy ez gusztustalan.
Ezek után már meg sem lepődünk azon, hogy az őszinteség, a szólásszabadság és a vélemény-nyilvánítás felkent apostolai idegrohamot kapnak attól, ha egy közszereplő vagy pláne egy politikus olyan véleményt mond ki, mely nem egyezik az ő kényes ízlésükkel. Ki is találtak erre egy kifejezést: „politikailag inkorrekt”!
A recept nem új és nagyon egyszerű. Végy egy (vagy több) mindenre kapható újságírót, ragadd ki a mondatot a szövegből, magyarázd meg, hogy szerinted ezt egészen másról szól, mint amiről és az emberek ráharapnak, legtöbben úgy, hogy az eredetei mondatot, vagy pláne az egész beszédet el sem olvasták. Emlékezzünk vissza! 2006-ban Gyurcsány, az ország akkori miniszterelnöke, miután a munkáltatók tiltakoztak a tervezett adóemelések miatt indulatosan ezt kiáltotta: „El lehet innen menni!” Másnap már arról írt a sajtó egy része, hogy mindenkit el akar innen küldeni, akinek nem tetszik a politikája, ami nyilvánvalóan nem igaz.
Persze, voltak a dolognak előzményei. Kövér László 2002-ben elmondta az ominózus „köteles” beszédét, melynek lényege, hogy aki úgy gondolja, hogy a magyar nép csak ennyire képes, csak ennyire tehetséges, az akassza fel magát. Jött megint a sajtó, mely néhány nap után eljutott oda, hogy Kövér akasztani akar. Ma már tudjuk, hiszen Debreczeni József, aki közíróból lett a DK alelnökévé rég megírta, miként gyűlt össze annak idején a kampánystáb és tervezte meg, miként lehetne ebből a „köteles” beszédből kihozni a legnagyobb politikai hasznot. Szóval,vigyázat, meg vagyunk sz…, szóval, szívatva!
Most pedig ismét mondott egy „hisztérikeltően” csúnyát Kövér László. Ezt szólta: „„Azt szeretnénk, ha a lányaink az önmegvalósítás csúcsának azt tartanák, ha unokákat szülnének nekünk”.  Ki is tört mindjárt a parasztgyalázat, annak ellenére, hogy én nem sok korombeli lányos apával találkoztam még, aki ne örülne az unokáknak.
Ment aztán a sajtóban és a közösségi oldalakon is az adok-kapok, felsorakoztak el legszélsőségesebb vélemények pro és kontra. Ám megvallom, ennek a hisztériának én még örültem is. egyrészt, mert soha ilyen nyilvánosságot nem kapott ez a súlyos (talán legsúlyosabb) probléma, másrészt pedig azért, mert a sok fanatikus hajtépő mellett rengeteg józan vélemény is elhangzott. Például, hogy a kormány mért nem tesz többet a részmunkaidő elterjedése érdekében vagy, hogy, a törvényi tiltás ellenére, mért nem bünteti keményen a gyermekes, vagy gyermeket akaró nők munkahelyi diszkriminálását. Hiszen ott tartunk, hogy egy felvételi elbeszélgetésnél szemrebbenés nélkül megkérdezik a jelentkezőtől, ugye nem akar gyereket. Még az állami intézményeknél is.
Persze, itt is felül kellene kezdeni a rendcsinálást. Mert míg Lázár János miniszter úr azzal dicsekszik, hogy az ő minisztériumában napi 12 órát dolgoznak a kollégák, mert ez nem egy családbarát munkahely, addig elég nehéz lesz bármit is megváltoztatni.
Nagy szerencse, hogy a hisztériának vannak előnyei is.

Orémus Kálmán



2015. december 28., hétfő

Néha elég, ha hallgatunk

"Időzavarban nem lehet erős kapcsolatokat építeni. Egy kapcsolat értéke is lemérhető azon, hogy a partnerek mennyi időt szánnak egymásra az életükből, mennyit törődnek egymással. Néha az is elég, ha csak együtt vannak csöndben. Kosztolányi írja egyik versében egy vonaton utazó nemzetközi társaságról: "Csöndjeink nem érnek össze végül, mivelhogy én magyarul hallgatok, ők svédül." Nagyon okos. Ugyanis olyan hallgatás is van férfi és nő között, ami nem ér össze. Az nem számít időnek. Alapvetően lényeges, hogy együtt hallgatnak-e, vagy külön-külön." (Popper Péter pszichológus)

2015. december 24., csütörtök

Temető Horvátországban



A látszat csal, ez nem egy középkori erődítmény, hanem egy temető a horvátországi Starigradban. Mivel a tenger és a hegyek közzé szorult festői szépségű városkában nagyon kevés a hely, a hegyoldalban alakítanak ki teraszokat, melyeket feltöltenek földdel. Minden teraszon egyetlen sor fér el a sírokból.
A régi, már lezárt temető, csak néhány méterre található a tengertől. Tulajdonképpen egy régi templomból és az azt körülvevő kerítésből áll.  Annyira takarékoskodtak a hellyel, hogy még a templomon belül is temettek és a templomfalak azért maradtak meg, hogy ne kelljen megbolygatni a sírokat.












2015. december 16., szerda

A szólásszabadságról röviden

"Semmiben nem értek egyet önnel, de mindent megteszek azért, hogy elmondhassa a véleményét.”"(Voltaire)

2015. szeptember 25., péntek

Szakmai tapasztalat



Ülünk az orvosi rendelő várójában, két takarítónő, egy idősebb és egy egészen fiatal, szinte még kamasz ráérősen kotorgatja a port a hosszú folyosón. Amikor már kissé ritkul a tömeg, felszabadul néhány szék, ezt is elunják, megtámasztják a kezükben lévő partvist, leülnek ők is, látszik, hogy
inkább beszédbe elegyednének a betegekkel.
-- Én nem tudom, mi lehet ezzel a gyerekkel – panaszolja egy fiatalasszony a szomszédjának. – Megállapították, az orvosok, hogy tüdőgyulladása nincs, de csak köhög meg, köhög.
-- Refluxa lesz annak, nekem elhiheti – szólal meg az idősebb takarítónő. – Ez hétszentség!
Aztán egy öregúr szólal meg az ablak melletti széken.
 -- Én most nem azért vagyok itt – de szörnyű, hogy már hetek óta viszketek, meg viszketek. És senki sem tudja mitől – panaszolja keserves ábrázattal.
-- No, az meg akkor allergia lesz – adja megint a takarítónő a kéretlen tanácsot. – Jobban teszi, ha elmegy a gyógyszertárba és kér valamit allergia ellen.
-- Hát az én derékfájásomnak mi lehet az oka? – kérdi egy terebélyes öregasszony fellelkesedve.
-- Magának meg gerincsérve van, ez olyan biztos, mint, hogy itt ülök.
-- Gerincsérvem? Ezt még soha nem mondták – hitetlenkedik az asszonyság. – Pedig még tablettát is írt a doktor úr.
-- Milyen tablettát? – kérdi az önkéntes gyógyító. – Sárgát vagy fehéret?
-- Hát… fehéret – jön a bizonytalan válasz.
No látja, ez a baj. A sárgát kellett volna szedni.
A kis fiatal takarítónő tátott szájjal hallgatja ezt a sok okosságot.
-- No hallja, Bözsi néni, maga aztán mindenre tudja a választ – ad hangot ámulatának.
-- Hát hogyne tudnám. Harminc éve vagyok a szakmában – hangzik az elégedett válasz.
Aztán felállnak és kezükben a vödörrel meg a partvissal elismerő tekintetek tüzében sétálnak ki a folyosóról.

2015. szeptember 5., szombat

Napelemes parkolóóra

Ezek a horvátok még a napból is pénzt csinálnak. A képen: napelemes parkolóóra Starigrádban.


Ők kicsit egyenlőbbek



-- Furcsa népek ezek a németek – mondja minap az egyik ismerősöm. – Előbb azt mondja Merkel kancellár asszony, hogy minden szírt befogadnak, aztán kötelezővé kívánja tenni a többi ország számára ugyanezen migránsok befogadását. Milyen demokrácia van Európában, ha nem döntheti el egy ország, hogy kiket fogad be?
-- Ez azért van, mert Európa ugyan mindannyiunké, de leginkább a németeké-- mondtam neki.
A nyáron Horvátországban jártam. A festői szépségű üdülőfaluban, vagy inkább kisvárosban, ahol pár napot eltöltöttünk, mindenki az idegenforgalomból él. Másból nem is igen lehet, hiszen a kopár hegyeken mezőgazdaság szinte nincs is, a tengerben meg egyre kevesebb a hal.
A vendégek meg jönnek. Csehek, lengyelek, magyarok, szlovákok, de legfőképpen németek. Az utóbbiak nem csupán jönnek, a hegyoldali apartmanházak egy részét már fel is vásárolták. A helyiek, persze, örültek neki, elvégre így dől a lé.
Aztán egyszer csak elkezdek kevésbé örülni. Főleg, amikor a német tulajdonosok egymás után tűzték ki az általuk megvásárolt épületekre a német zászlót. Ez már nekik is sok volt. Magam láttam, amint a német házával szemben épülő apartmanra, melynek még csak a falai álltak, egy lepedőnyi horvát zászlót tűztek ki.
Persze, ez a németet valószínűleg nem zavarja. Ha esetleg a saját hazájában túl sok lenne a migráns, majd szedi magát és Horvátországba költözik. Vagy Magyarországra. Esetleg Görögországba. Elvégre, Európában mindenki egyenlő, csak a németek egy kicsit egyenlőbbek.
Csak halkan kérdezem, nem azt ígérték nekünk annak idején, hogy az EU majd megvédi a külső határokat?
Orémus Kálmán

2015. augusztus 28., péntek

Kincsemberek között



Schaffer Erzsébet  Káprázat az élet! Utak és ösvények című interjúkötetét olvasom. A Pulitzer-díjas szerzőnek még a 90-es évek eleje óta vagyok nagy rajongója, amikor először fedeztem fel mindig felkavaró írásait a Nők Lapjában. Ezt a kötetét így ajánlja: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik történetük. Pedig egyiküké sem az…”.
A könyvnek számtalan olyan részlete van, melyet olyan, de olyan szívesen idéztem volna, mintegy kedvcsinálónak. De hát, mégsem másolhatom ide a fél kötet. Aztán rátaláltam az alábbi kis történetre:

„Akkoriban sokat jártam a mezőségi Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már. Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós, ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk fel a buszra, ami kiderült, csak Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy Dácia, negyvenes román férfi vezette. Bólintott. Sári néni odaadta a kezében szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre, egymás mellé.  Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű ködbe ereszkedett az autó. Semmit sem lehetett látni. Se árkot, se útszélet, semmit. A vezető levette a világítást, csak a kis városi fénnyel próbálkozott. Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Pokoli félelem vett rajtam erőt. Éreztem, meg fogunk halni. Ki akartam szállni, de mozdulni sem mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed, mondta és fogta, nem eresztette el egészen Kolozsvárig. Szót se szóltunk. Amikor kiszálltunk, kérdeztem, te nem féltél, Sári néni. Hajolt épp a szatyráért, fölnézett rám, nevetett: -- Nem volt időm, imádkoztam…”

2015. augusztus 6., csütörtök

2015. július 22., szerda

A narancsos lecsókolbász esete



Néhány hónapja történt, hogy két ellenzéki aktivista letépte a hirdetőtáblákról a kormány által kihelyezett bevándorlás-ellenes plakátokat, aztán feljelentette magát a rendőrségen. A szerv eljárást indított, a bíróság szabálysértésnek minősítette az esetet, ám jött a Kúria és közölte, nem követtek el jogsértést, ők csupán így fejezték ki a véleményüket.
Azóta is azon töröm a fejem, hogy hol lehet a szabad vélemény-nyilvánítás határa. Meg lehetne-e engem büntetni, ha valamelyik hirdetőtábláról letépném a bevásárlóközpont narancsos lecsókolbászt reklámozó plakátját? Hiszen én ezzel csak azt akartam kifejezni, hogy a narancsos kolbász, úgy, ahogy van, szar.
Vagy mondjuk, lepisilhetem-e én törvényesen a szomszédom kerítését, amennyiben lilára festi azt és förtelmesen ronda. Hiszen ez csak egy véleménypisilés.
De menjünk tovább! Mi van akkor, ha a szomszéd felesége a fenekére tetováltatja a sarlót, a kalapácsot, meg egy teljes, rohamozó kozákhadosztály, aztán bikiniben mutogatja az önkényuralmi jelképeket. Ha minden ilyen esetben a fenekére sózok, akkor ez szexuális zaklatásnak minősül, vagy csupán határozottan nyilvánítottam véleményt?
Azt meg már nagyon halkan kérdezem, hogy amennyiben a férje egy nagy benga állat, és ezt követően ad nekem két büdös pofont, akkor ez garázdaságnak minősül-e. Mert mi van, ha azt mondja, hogy rühelli a pofámat és ő csak kinyilvánította a véleményét?
Orémus Kálmán