2015. augusztus 28., péntek

Kincsemberek között



Schaffer Erzsébet  Káprázat az élet! Utak és ösvények című interjúkötetét olvasom. A Pulitzer-díjas szerzőnek még a 90-es évek eleje óta vagyok nagy rajongója, amikor először fedeztem fel mindig felkavaró írásait a Nők Lapjában. Ezt a kötetét így ajánlja: „Kincsemberek között élünk. Ha elveszíted a kedved, ha reggel nem akarsz felkelni, gondolj rájuk. Sokszor mesének is beillik történetük. Pedig egyiküké sem az…”.
A könyvnek számtalan olyan részlete van, melyet olyan, de olyan szívesen idéztem volna, mintegy kedvcsinálónak. De hát, mégsem másolhatom ide a fél kötet. Aztán rátaláltam az alábbi kis történetre:

„Akkoriban sokat jártam a mezőségi Székre, Sári nénihez. Egy alkalommal Kolozsvárra igyekeztünk. Sári néni ma is viseletben jár, akkor már özvegyi feketében. Egyedül él, kis hízót tart, a kertjében mindent megtermel, a vetőmagjaiért tavasszal sorban állnak a kolozsvári piacon. Ott laknak a városban a gyerekei is, sok éve már. Mindenfélével felpakolva, hozzájuk indultunk. November eleje volt, nyúlós, ködös, zegernye idő. Kora délután szálltunk fel a buszra, ami kiderült, csak Szamosújvárig ment, onnan busz aznap már nem indult. Sári néni odaállt az országút mellé, néha föltette a kezét. Vártunk jó félórát, mikor megállt egy Dácia, negyvenes román férfi vezette. Bólintott. Sári néni odaadta a kezében szorongatott lejeket, s beültünk a hátsó ülésre, egymás mellé.  Alig értünk ki a városból, tejfehér, sűrű ködbe ereszkedett az autó. Semmit sem lehetett látni. Se árkot, se útszélet, semmit. A vezető levette a világítást, csak a kis városi fénnyel próbálkozott. Lassítani viszont nem lassított. Rohantunk bele a láthatatlanba. Pokoli félelem vett rajtam erőt. Éreztem, meg fogunk halni. Ki akartam szállni, de mozdulni sem mertem. Hátulról halálra váltan csak az útra meredtem. De út nem volt. Sári nénire néztem, hallgatott, s ott volt az arcán az a mosolyféle, ami soha nem hagyta el. Megfogtam a kezét, jó meleg volt. Ne te, milyen hideg a kezed, mondta és fogta, nem eresztette el egészen Kolozsvárig. Szót se szóltunk. Amikor kiszálltunk, kérdeztem, te nem féltél, Sári néni. Hajolt épp a szatyráért, fölnézett rám, nevetett: -- Nem volt időm, imádkoztam…”

2015. augusztus 6., csütörtök