Andor bácsi, a nyugalmazott középiskolai
tanár a Sóstavi Béla utcában lakott. Pontosabban, abban a részében, mely
megmaradt, ugyanis a régi épületek nagy részét már elbontották.
Az Andor bácsi háza is erősen düledezett már,
itt-ott a tető is beázott, de őt ez egyáltalán nem zavarta, úgy gondolta, neki,
erre a kis időre, jól van ez már, úgy ahogy van. Őt ugyanis egyetlen dolog
érdekelte, a helytörténeti kutatás, és mióta nyugdíjba ment, ki is használt
minden percet e szenvedélye kiélésére.
Csöndes kutatómunkával teltek az évek, ám egy
napon hivatalos levelet hozott a postás a helyi polgármesteri hivatalból, mely
teljesen felforgatta az életét. A levélben az állt, hogy a Sóstavi Béla utcában
kívánják felépíteni az Országos Közhangulatjavító Intézetet, mely tekintettel az
össznépi pesszimizmusra, létkérdés a nemzet számára. Ezért aztán, a tanár úr
nyilván megérti, hogy házát ki akarják sajátítani, természetesen, választhat
egy hasonló komfortfokozatú ingatlant valahol a
városban, avagy kifizetik neki annak az árát.
A hír alapjaiban rengette meg Andor bácsi
amúgy rendíthetetlennek tartott derűjét, neki ugyanis esze ágában nem volt
elköltözni innen. Mármint, erre a kis időre. Ezért aztán már másnapra
meghallgatást kért a polgármester úrtól.
A hivatal folyosóján egy tömzsi, kerek képű
fiatalember jött vele szembe, aki már messziről vigyorgott.
-- Nem ismer meg, tanár úr? – kiáltotta messziről.
– Én vagyok az, Józsika!
Most már valami rémlett. Igen, persze,
Józsika. Hiszen neki minden oka megvan az örömre, mert kegyelemből engedte át
annak idején a harmadik osztályba. Voltak is emiatt később álmatlan éjszakái.
Most meg, mint kiderült, Józsika osztályvezető a hivatalnál. Ki hitte volna!
El is panaszolta nyomban Józsikának a
bánatát, mintegy jótett helyében elvárva, hogy adjon valami tanácsot.
-- Hát, sajnos ebben nem segíthetek – mondta az
a fejét vakargatva. – A polgármester úr nagy ember, makacs ember. hanem annyit
mondhatok, hogy roppant kényes a politikai korrektségre. Állandóan attól fél,
hogy valami politikai szélsőséggel hozzák őt kapcsolatba.
A nagy és makacs ember széles mosollyal
fogadta Andor bácsit, hosszasan taglalta, milyen nagy dolog ez, és milyen jól
járna ezzel személy szerint is.
-- Van itt egy kis probléma, polgármester úr –
mondta az öreg, miután végighallgatta.—Tudja ön ki volt ez a Sóstavi Béla?
-- Fogalmam sincs – sápadt el a polgármester.
-- No, ez az, hogy nem tudja senki – szólt az
öreg gondterhelt arccal. – És mi van, ha kommunista volt? Vagy egyenesen
fasiszta? Képzelje el, milyen politikai botrány lenne ebből, amikor majd
kiderül.
A polgármester úr erőst gondolkodóba esett és
azzal engedte el Andor bácsit, hogy erre azért még aludni kell egy párat.
Másnap a művelődési ház és a könyvtár egész állománya azt kutatta, hogy ki
lehetett ez a titokzatos névadó. Később már a hivatali dolgozók is bekapcsolódtak,
aztán az iskolások, majd vetélkedőt hirdettek Ki tud többet Sóstavi Béláról
címmel. Végül a vetélkedő elmaradt, mert senki nem tudott semmit, hiába
kutatták át a régi ügyiratokat, nyálazták át a történelemkönyveket, kérdezték
ki a város legöregebb lakóit.
Néhány hét múlva a polgármester úr bekérette
a hivatalba Andor bácsit.
-- Magának nagyon igaza volt tanár úr, nem
vállalhatunk fel ekkora politikai kockázatot – mondta, miközben hálás
pillantásokat vetett az öregre. – Bár hivatalos döntés még nincs, már most
elmondhatom, hogy a közhangulatjavító intézetet inkább a Mákvirág utcában építjük
fel.
Amint az öreg, fülig érő szájjal, kilépett a
hivatalból, ismét összeakadt Józsikával, akinek nyomban meg is köszönte a
jótanácsot.
-- Tanár úr, négyszemközt vagyunk, nekem most
már igazán megsúghatja, ki volt az a Sóstavi Béla.
-- Senki, édes fiam, senki. Ő egyszerűen nem
létezett.
-- Nem létezett? Akkor hogy neveztek el róla
utcát?
-- Tudod, édes fiam, az úgy történt, hogy
volt egyszer egy sós tó, s a partján lévő elnevezték Sóstavi utcának, meg volt
egy Béla utca is. Amikor a tavat feltöltötték és a két utca összeépült,
bő száz évvel ezelőtt talán valamelyik figyelmetlen hivatalnok elnevezte
Sóstavi Béla utcának. De aztán, köztünk maradjon!
