Nagyon fiatal volt az
újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll,
mintha türelmetlenségében a levegőben írna.
– Hát halljuk –
mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról
írni. A mentők vitték el a sebesültet?
– Csak bekötözték –
mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.
– Talán nem is riport
lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért
tört ki a verekedés?
Bogya, mialatt
fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a
gödörbe.
– Valakinek – mondta
– elkezdett nem tetszeni a közös kassza.
– Mi a közös kassza?
– Hogy egyformán
osztjuk el a bért.
– Ez nem is helyes –
mondta az újságíró.
– Nekünk helyes –
mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.
– Hogyhogy? –
csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?
– Hát majdnem –
mondta Bogya.
– És nincs, aki
gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?
– Van olyan.
– Például ki?
Bogya lenézett a
gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.
– Nem lehet azt úgy
megmondani – mondta.
– És azt se lehet
megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az
viszont rosszul jár, szerintem.
Bogya lenézett az
újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A
homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:
– Nem az erő a
fontos.
– Hanem mi?
– Az, hogy egyformán
van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb
munkát. Akin nem, az elmehet.
– Olyan is volt?
– Egy.
– Técsői?
– Igen.
– Hogy hívták?
– Már nem emlékszem.
– Maga semmire sem
emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?
Bogya homloka
boltjára felszaladt egy ránc.
– Arra igen.
– És azt ki kezdte? –
kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?
Bogya megint a
gödörbe nézett.
– Minek azt fölírni?
– Ahelyett hogy
örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.
– Annak örülök –
mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos
ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és
egyformán osztjuk el a részt...
Az újságíró
közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna
a levegőbe.
– Ezt már hallottam –
mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?
– De mi – mondta
Bogya.
– Nem maguk hívták a
mentőket?
– De mi.
– És nem maguk tették
a feljelentést az őrsön?
– De mi – mondta
Bogya.
– És hová lett az a
pasas?
– Átment egy másik
brigádba – mondta Bogya.
– Akkor hát miért nem
mondja meg a nevét?
– Mert visszajött –
mondta Bogya.
– Visszajött? –
bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.
– Innen nem nagyon
jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a
kötés.
Az újságíró
felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta
a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól
látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.
