A
Tündérlaki lányok hárman voltak. Kettő közülük tisztességes volt, a harmadik
nem. A két tisztességest Mariskának és Jolánnak hívták, az egy nem
tisztességest Putyinak. Ez nem is volt színésznő, csak afféle show-girl,
magyarul látványossági kisasszony, és erkölcstelen életet élt. Ugyanis volt
egyetlenegy nagyon gazdag barátja. Az eltartotta, nagy lakást rendezett be
neki, pénzzel és ékszerekkel tömte, és agyba-főbe ruházta.
Mariska
és Jolán Putyinál laktak, tőle kaptak ruhát, kalapot, ékszert, pénzt, mert
Putyi jó testvér volt, és nagyra becsülte húgaiban azt, hogy tisztességesek.
Mariska és Jolán is büszke volt arra, hogy ők tisztességes lányok, semmit sem
kell cserébe adniuk a lakásért, a selyemharisnyákért, a tollas kalapért meg a
lakkcipőért.
Mariskának
azon kívül külön oka is volt arra, hogy büszkélkedjen. Tanítónőnek készült,
oklevele a zsebében volt már, éppen csak a kinevezést várta. De az késett, noha
a báró – a Putyi bárója – maga is leereszkedett néhány fővárosi bizottsági
taghoz, tanácsnokhoz, sőt a polgármesterhez is.
Ezzel
szemben Jolán álmodozó lány volt, férjhez akart menni. Tisztességesen,
becsületesen, úgy, ahogy más rendes polgárlány, háromszobás lakásban, saját
kezűleg főzni és a mindenessel veszekedni. Ah, ah és harmadszor is ah, ezért
rajongott, ennek az álomnak élt. Türelmetlenül várta a megváltó férfit, a
megváltó férjet.
És
vártak. Együtt vártak mind a hárman. Mariska kinevezést, Jolán férjet, Putyi
pedig azt, hogy két húgának az álma teljesedjen.
Egy
szép napon Mariska ragyogó arccal jött haza.
–
Barátom – mondta Putyinak -, azt hiszem, most mégiscsak kineveznek. Az az úr,
akitől a kinevezés függ, megüzente nekem, hogy ma délután látogassam meg.
–
No, valahára! – mondta Putyi.
–
A te szerencséd legalább úton van már – mondta Jolán. És sóhajtva tette hozzá:
–
De hol késik az enyém?
Ezen
egy kicsit elméláztak.
–
Már látom – szólt Putyi -, hogy nekem kell a dolgokba beleavatkoznom. Magadtól
sohasem mégy férjhez. Sokkal gyámoltalanabb vagy. Én adlak férjhez.
–
Ha te akarnád…neked minden sikerül – mondta Jolán boldogan.
Putyi
meghatottan nézett rá.
–
Butaság volt, hogy előbb nem gondoltunk rá. A magadfajta szegény leány hiába
vár a mesebeli hercegre. A pénz beszél. A leventék nem mernek hozzád közeledni,
mert azt hiszik, hogy egy garasod sincs. De a leventék tévednek. Ebben a
pillanatban elhatároztam, hogy húszezer korona hozományt adok neked.
Jolán
a boldogságtól nem bírt megszólalni.
–
Húszezer korona!… – mondta nagy sokára.
Mariska
elérzékenyedett:
–
Te vagy a legjobb testvér!
–
Igen – mondta Putyi maga is meghatottan -, akármit mondtok, jó lány vagyok. Ez
a húszezer korona minden pénzem. Odaadom neked.
Mariska
még az előadás kezdete előtt visszajött attól a bizonyos úrtól, akitől a
kinevezés függött. Az arca sötét volt.
–
Baj van? – kérdezte Putyi aggódón.
–
Körülbelül – mondta Mariska.
–
Mi történt?
–
Csekélység…A dolog rendben volna, nyomban kineveznének, de a bácsi erősen
hangsúlyozta, hogy nem teszi meg ingyen.
–
Pénzt akar?
–
Ugyan! Hanem úgy látszik, megtetszettem neki, és…
–
Úgy?
Putyi
elgondolkozott. Jolán is. Mariska hallgatott.
–
Mit mondtál neki? – kérdezte egy kis szünet után Putyi.
–
Hát mit mondtam volna neki? – pattant föl sértődötten Mariska. – Nem képzeled,
hogy szóba állok ilyen emberrel. Ismered az elveimet, és…
Putyi
megijedt:
–
Kérlek, kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy tisztességes lány vagy…De hát
mégis…hogyan végződött a dolog?
–
Elmentem. Faképnél hagytam. Megmondtam neki, hogy akár sose nevezzen ki. Inkább
meghalok, semhogy a becsület útjáról letérjek.
Jolán
helyeselte:
–
Jól mondtad!
–
Kitűnően – hagyta helyben Putyi is. – És ő…ő? Mit szólt?
–
Azt mondta, hogy ez nevetséges, gondoljam meg a dolgot, végre is a jövőmről van
szó, ő pedig segíteni szeretne rajtam. Azt mondta, jöjjek el holnap újra…Azt
feleltem, hogy többé nem teszem be a lábamat a szobájába, és sírva fakadtam.
Útközben azonban meggondoltam a dolgot, mégiscsak kár ezt a kitűnő alkalmat
elszalasztani…Igaz?
–
Hogyne! – mondta Jolán.
–
Persze! – mondta Putyi.
–
Az jutott eszembe, hogy esetleg volna egy megoldás…
–
Miféle megoldás? – kérdezte Putyi.
–
Az, hogy valaki elmegy ehhez az emberhez, és megmagyarázza neki, hogy ilyesmit
tőlem nem lehet követelni. Ha valaki a szívéhez beszélne, hogy viselkedjen
egyszer gavallérosan, és ne zsaroljon…
–
Jó, jó, de ki menjen el? – kérdezte Jolán.
–
Putyi…Neki neve is van, tud beszélni is, imponálni is… – mondta Mariska egy
kicsit bizonytalanul.
Putyi
elsápadt:
–
Én menjek el?
Mariska
nekibátorodott:
–
Miért ne? Nem olyan nagy áldozat…Meghozhatod a testvéredért. Fogadni mernék,
egy szavadba kerül csak, és a kinevezésem megvan.
Putyi
Jolánra nézett, mintha tőle várná a tiltakozó szót. De Jolán azt mondta:
–
Te olyan jó lány vagy, Putyi…Rólam gondoskodtál már. Szegény Mariskáért is kell
tenned valamit…
–
És..és…ha az az úr nekem sem teszi meg ingyen…? – mondta Putyi keservesen.
A
két lány összemosolygott, azután egyszerre mondta: Ugyan Putyi!
Mariska
kinevezése meghozta Jolán szerencséjét is. Egy fővárosi tanító, Mariska egyik
kollegája kezdett hozzájuk járni. Beleszeretett Jolánba. Jolán nem idegenkedett
az ifjútól, akinek szerelme rohamosan fokozódott, amikor megtudta, hogy
húszezer koronával áll szemközt. Mariska biztatta:
–
Kérje meg a húgom kezét Putyitól.
–
Hogyan?…Tőle kell?…
–
Igen. Ő a család feje. Tőle kapja Jolán a húszezer korona hozományt.
A
tanító egy kissé elzöldült:
–
Igen?
–
Igen. Miért?
–
Mert…mert ez egy kicsit kellemetlen. Ne értsen félre, én nagyra becsülöm az ön
tisztelt nénjét, Putyi kisasszonyt…de…de…én roppant érzékeny lélek vagyok…
Mariska
hűvösen végigmérte:
–
Badar beszéd!…Jolán jóravaló lány, maga jóravaló ember, ketten együtt boldogok
lesznek. Másról nem lehet szó, kár minden pillanatért, amellyel boldogságukat
elodázza…
A
tanító dadogott valamit. Azután belátta, hogy józanság és boldogulás talpköve.
Fölvette dicsőségesen uralkodó királyunkról, I. Ferenc Józsefről elnevezett
kabátját, és megkérte Jolán kezét.
Putyi
csaknem sírt a boldogságtól. Az édesanya szeretetével adta rájuk áldását.
A
jegyesek nagyon boldogok voltak. A tanító mindennap kitűnő uzsonnát kapott, és
utána a báró szivarjait és cigarettáit szívta. Azonban – ahogy maga is mondta –
roppant érzékeny lélek volt.
–
Nem szeretem ezeket a dolgokat – mondta akárhányszor Jolánnak. – Ha volna mód
arra, hogy visszautasítsam a hozományt, megtenném…
Jolán
fölháborodott:
–
Őrültség! Ennyi pénzt visszautasítani!…
–
De mégis…mégis…Tudod, a nénéd nagyon kitűnő lány, de mégis, első a tisztesség.
–
Az kétségtelen – mondta Jolán erős meggyőződéssel.
–
És ha egyszer férj és feleség leszünk…
–
Akkor?
–
Ne vedd rossz néven, szívecském, de nem fogunk vele érintkezni…
–
Ahogy parancsolod, drágám – mondta Jolán engedelmesen. Boldogan nézett
vőlegényére.
A
Tündérlaki lányok – ahogy mondottam már – hárman voltak. Kettő közülük
tisztességes volt, a harmadik nem.
