2012. április 3., kedd

Tartozom egy vallomással


Én, kérem, tartozom egy vallomással. Itt az ideje, hogy beismerjem, ifjúkoromban rettenetes bűnöket követtem el, méghozzá rendszeresen, sőt, csaknem folytatólagosan.  Így hát ez nem egyszerű botlás, annál jóval több.
Őszintén szólva, én már csaknem megfeledkeztem az egészről, sem akkor, sem a későbbiekben nem tűntek ezek számomra igazán súlyos cselekedeteknek, de az utóbbi hetekben, az ismert politikai események hatására, alapjaiban változott meg a véleményem.
Nos, a tényállás már az óvodában elkezdődött.  Történt ugyanis, hogy egy tizennyolc éves, pályakezdő, szőke bombázó (ezt a kifejezést akkor persze még nem ismertem) óvó néni  került a csoportunkhoz, akibe én, az ötévesek ellentmondást nem tűrő férfiasságával, annak rendje és módja szerint beleszerettem. Állítólag, ki is jelentettem, hogy el fogom majd venni feleségül.
Meg kell mondanom, hogy az óvó néni igencsak visszafogottan viszonozta érzelmeimet. Akkoriban tízóraira egy pohár tejet, méghozzá forralt tejet kaptunk, amit én nagyon utáltam. Azt viszont észrevettem, hogy szívem hölgye kivételes bánásmódban részesítette azt a gyereket, aki elsőnek itta meg a tejet,: a verseny győztese a mesemondás ideje alatt végig az ölében ülhetett. És hát Karcsika verhetetlen volt! Még szerencse, hogy nem táplált gyöngédebb érzelmeket az óvó néni iránt, így némi győzködés és néhány ajándék csoki után beleegyezett, hogy mindig az én poharamat ürítse ki elsőnek, melyet aztán én büszkén felmutattam, és már kuporodhattam is jól megérdemelt bajnoki emelvényem csúcsára. Szóval, csaltam.
És a bűnök kavalkádja csak ezután vette kezdetét. Az általános iskolában hamar kiderült, hogy az én legjobb barátom utál fogalmazni, viszont kiválóan rajzol, nálam viszont éppen fordított a helyzet. A megoldás teljesen kézenfekvő volt: a csöndes, alkotásra termett délutánokon ültünk egymás mellett, ő megrajzolta az én rajzomat is, én viszont olyan irodalmi dolgozatot rittyentettem a nevében, hogy olykor még az is előfordult, a sajátomra négyest kaptam, az övére meg ötöst.
Az egyetemen tovább durvult a helyzet. Akkoriban még az úgynevezett „társadalomtudományi” tantárgyak keretében nagy vezérünk, Vlagyimir Iljics Lenin számos művét kellett elolvasnunk, lejegyzetelnünk. Én erre nem voltam hajlandó. Persze, nagyon szépen hangzana, hogy afféle csöndes ellenállóként harcoltam így a rendszer ellen, hogy az el nem olvasott Lenin-művekkel magam is belevertem néhány rajzszöget a haldokló kommunista világrend koporsójába, ám egyáltalán nem ez a helyzet. Megvallom, engem a nagy vezér művei egyszerűen nem érdekeltek, sajnáltam rájuk pazarolni az időt, már csak azért is, mert akkor még azt hittem, hogy csak a szocializmus kreálhat olyan embereket, akik mindenhez értenek. Azóta persze rájöttem a tévedésemre, arra, hogy aki politikailag elég képzett, taktikus és ragaszkodó az a rothadó kapitalizmusban is alkalmas mindenre, vezethet kampányt, iskolát, bármilyen bizottságot, gazdasági társaságot, vagy akár minisztériumot is.
No, szóval, az év végi szigorlaton be kellett mutatni a jó vastag füzetet, melybe belejegyzeteltük Lenin elvtárs műveit. A csoporttársnőim veszettül jegyzeteltek, ijedt tekintettel panaszolva, hogy nekik a tizenöt mélyenszántó alkotásból még egy-kettő hiányzik. Sírták ezt el ezt nekem, akinek még jegyzetfüzete sem volt.
Egy nappal a szigorlat előtt megkerestem egy felső évfolyamos barátomat, s elpanaszoltam kilátástalan helyzetemet, mire ő közölte, hogy neki megvan az összes Lenin-mű jegyzete, egy üveg borért vette,  annak idején, a saját szigorlata előtt. Nosza, szaladtam egy üveg borért, és azonnal magamévá tettem a jegyzeteket. Meg kell vallanom, hogy amikor a tanár úr nyilvános dicséretben részesített a többiek előtt, mintegy példaképül állítva eléjük, akkor volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de hamar elmúlt.
Szóval, megvallom: csaltam. Többször is. Most nem tudom, hogy csak a diplomámat veszik el így, harminc év után, vagy visszamenőleg kicsapnak az iskolából, sőt az óvodából is. Hogy mért kellett, vállalva a veszélyt, bevallanom a bűneimet ennyi év után?  Hát azért, mert -- még ugyan nem kért fel senki -- , ám ha esetleg engem választanának köztársasági elnökké, semmi kedvem majd utólag magyarázkodni. Biztos, ami biztos, én szóltam.