Szintén a doktor úrra
tetszik várni? Hát persze, ki másra, hiszen itt mindenki őrá vár. Aranyos, drága ember a doktor úr! Mindig,
mindent meghallgat, türelmesen, én meg csak mondom, mondom a panaszomat.
Két éve járok már hozzá, addig
sosem volt nekem semmi bajom. Igaz, időm sem nagyon volt a betegeskedésre, mert
rengeteget dolgoztunk, felneveltünk három gyönyörű gyermeket. Aztán az uram
meghalt ötvennégy évesen.
A két nagylányom hamar
kirepült a házból, tanultak, férjhez mentek. Egyiket sem engedtük el üres
kézzel. Az egyik Pesten lakik, a másik Ausztriában. Mindig azt mondták, majd a kicsi itt marad
velem, de nem akart az falun élni, pedig bőven elfértünk volna a négy szobában.
Vettem aztán neki lakást Nyíregyházán,
abból a kis pénzből, amit még az urammal összerakosgattunk. Tudja, hogy van ez, hol az alma jön be, hol
meg az uborka, sosem lehet előre tudni. Gondoltam, ha nem lakik velem, legalább
itt lesz Nyíregyházán, a közelben, akkor nézem meg, amikor akarom. Mondtam neki, nem érdekes, mennyit fog
keresni, én még a rezsibe is besegítek a nyugdíjamból.
De hiába beszéltem. Azt
mondta, világot akar látni, meg a többiek is mennek. Aztán megismerkedett egy
fiúval, aki Angliában dolgozott, és elment vele. Én meg nem szólhatok semmit,
mert még csak az kell, hogy meg is haragudjon rám. Így is olyan egyedül vagyok,
mint az ujjam.
No, akkor kezdtem el
betegeskedni. A szívem rendetlenkedik, állandóan fulladok. Arra gondoltam, hogy
talán ezt a nagy csendet nem bírom cipelni. Mert most csend van, a tévét is
csak azért kapcsolom be, hogy halljak valami hangot. Tudja, mintha lenne a
házban valaki. Azt hiszem, kezdek megbolondulni, mert néha még válaszolok is
neki.
Amikor már nagyon nem bírom,
akkor eljövök a doktor úrhoz. Aranyos, drága ember. Mindig, mindent meghallgat,
én meg csak mondom, mondom a panaszomat. Egyébként jól vagyok.
Orémus
Kálmán
