Hótalan tél

 A fák állva halnak meg

Télelő a Nyírségben

A zseniális borkóstoló

Egy borkereskedés hirdetést adott fel a borkóstolói állás betöltésére. Csak egy elhanyagolt, alkesz kinézetű ember jelentkezett interjúra. Az igazgató csak azon törte a fejét, hogyan rázhatná le. Kezébe adott egy pohár bort. Az ember megkóstolta:
- Ez egy Muscat, 3 éves, északi lejtésű dombról, acéltartályban érlelve. Még éppen elfogadható.
- Helyes! - mondta az igazgató, és nyújtotta következő poharat.
- Ez egy 8 éves Cabernet, délnyugati lejtésű dombról, tölgyfa hordóban érlelve 8 fokra. Nem rossz, de még 3 évig kéne tovább érlelni!
- Talált! - Harmadik pohár:
- Ez egy Pinot Blanc pezsgő, magas rangú, exkluzív - nyilvánította ki a csavargó.
Az igazgató nem tudta, mit tegyen. Segélykérően a titkárnőjére pillantott. Az kiment a szobából majd visszajött egy teli borospohárral. A jelölt megkóstolta.
- Ez egy szőke, 26 éves, 3 hónapos terhes vizelete, és ha nem kapom meg az állást, megnevezem az apát is.

A többi üres jelszó

"Az igazságot, a békét és a megértést mindig csak azok keresik a földön, akiket legyőztek és eltapostak....

Nem érdekel senkit az igazság. Sem az emberi jogok. Mindenkit csak a maga igazsága és a maga jogai érdekelnek. A többi, az mind csak üres jelszó." (Wass Albert)

Akinek a pápa a sofőrje

A pápa elhatározza, hogy inkognitóban bemegy Rómába. Beül a sötétített ablakú limuzinba, és megmondja a sofőrnek, hogy irány a város! A sofőr azonban baromira be van rezelve, mert még sosem vitte a pápát egyedül, mindig testőrök sorfala kísérte, és nagyon izgul, nehogy valami történjen, ezért csigalassúsággal vánszorognak.

A pápa rászól, hogy hajtson gyorsabban, de a sofőr 40-nél nem hajlandó gyorsabban menni. A papa megelégeli, és azt mondja:

- Cseréljünk helyet, majd én megmutatom, hogy kell vezetni!

Megtörténik a csere, a pápa padlóig nyomja a gázt. Persze egyből kiszúrja őket egy rendőrautó, és leinti őket. Kipattan az egyik rendőr, odalép a vezető felőli ablakhoz, amelyik hangtalanul letekeredik. A rendőr meglátja a pápát, azután falfehéren elnézést rebeg, és visszarohan a rendőrautóhoz. A társa dühösen kérdi:

- Mi van, miért nem büntetted meg, hülye vagy?

- Te, én nem mertem, olyan fontos személyiség ült abban a kocsiban...

- Csak nem a polgármester? Hát pedig arra igazán ráférne, elég mostohán bánik velünk!

- Nem, nem, sokkal fontosabb személy...

- Csak nem valamelyik korrupt miniszter?

- Nem, nem, fontosabb...

- A miniszterelnök?

- Nem, nem...

- Hát akkor ki a franc, nyögd már ki végre!

- Azt nem tudom, de maga a pápa a sofőrje...

Itt születik meg a társkapcsolat

Lehet, hogy fura elmélet, de én azt vallom, hogy minden reggel kapunk egy esélyt, hogy az életünk, a munkánk, a kapcsolatunk fullos legyen. De ehhez két ember kell. Mindkettőnek bele kell tennie a kalapba azt, amije van. Mindent! És elmondják egymásnak a dolgokat. Megosztják a lehető legkisebb gondolatukat, érzéseiket. Problémáikat is. nem várják meg, amíg az nagy lesz. Amíg rájuk zúdul, mint egy lavina. Itt születik meg a társkapcsolat. Két önálló ember sohasem lesz ebben jó, mert háborúzni fognak, harcolni, mert kell lennie köztük valakinek, aki győz! Az egyénnek meg kell halnia, hogy megszülethessen a MI! (Csernus Imre)

Az EU ajándék lova

Ahogy látom, bajban vagyunk. Nagy bajban. Az EU vezetése, az amerikai kormányzattal karöltve, totális pénzügyi és verbális támadást indított ellenünk. Elképzelhető-e ennél erősebb, nagyobb gazdasági súllyal bíró ellenség? Aligha. Sokan nem is értik, hogy mért pont Magyarország, pontosabban az Orbán-kormány szálka a szemükben.  Mért pont Magyarországon félti az emberi jogokat az az Amerikai Egyesült Államok, mely a guantanamói fogolytáborban válogatott kínzásoknak tette ki foglyait, minden bírósági eljárás nélkül, vagy nyilvánvalóan koholt vádak alapján lerohanta Irakot? Mért pont a magyar demokráciáért aggódnak a francia politikusok, amikor a Franciaországban élő mintegy ötven nemzetiségből egyetlen egyet sem ismernek el, szerintük a baszk, a breton, a korzikai és a többiek mind-mind franciák és kuss. És végül, de nem utolsó sorban, mért tart ki a jelenlegi magyar kormány mellett még mindig a választópolgárok jelentős része, illetve mért növekszik az országban az EU-szkepticizmus?

Nyilvánvaló, hogy itt már rég nem Magyarországról van szó. Az EU vezetése, és bizonyos pénzügyi körök példát akarnak statuálni. Nem is igazán titkolt álmuk ugyanis egy Európai Egyesült Államok létrehozása, ahol a tagországok a tartományok szintjére süllyednek, és bár formálisan sok kérdésben megmaradna a hatáskörük, Brüsszelben döntenék el, hogy mire költik a pénzüket. Márpedig, tudjuk, hogy pénz nélkül mit lehet csinálni.

Hogy milyen régóta készült az EU vezetése ennek a föderális államnak a létrehozására, arra számos bizonyítékot találunk. Mario Montit, akit az EU nemrég ültetett az olasz miniszterelnöki székbe José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke már 2010-ben  megbízta egy jelentés elkészítésével, amely az egységes piac jövőjével foglalkozik, és annak kiteljesítését szolgáló intézkedésekre tesz javaslatot.  Ugyanebben az évben alapító tagja lett a Spinelli-csoportnak, mely az Európai Unió föderalizációjának kíván új lendületet adni. Ezt a folyamatot gyorsította fel a gazdasági válság, ezt ugyanis Franciaország, és főleg Németország, persze a megfelelő pénzügyi körökkel egyetemben ürügyül használja fel arra, hogy gyakorlatilag korlátlan hatalmat kapjon Európában.

Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon mi a baj ezzel a tervezett pénzügyi unióval. Vajon nem ez jelenti-e a megoldást Európa bajaira. Nos, Európa gazdasági bajait a közgazdászok egy része már legalább egy évtizede előre jelezte, de többségük nem az egységes pénzügyi rendszer hiányában kereste a bajok forrását, hanem abban, hogy a kontinens gazdasága versenyképtelenné vált. Ennek oka egyrészt a lakosság elöregedése, másrészt a rendkívül magas bérek, melyek miatt a gazdasági szereplők sorra telepítették át e termelésüket Kínába, Tajvan, Brazíliába, vagy más országokba. Épp a napokban látott napvilágot a hír, mely szerint Brazília az egy főre eső termelés tekintetében megelőzte Angliát. Márpedig, ahol nincs termelés, ott előbb-utóbb elfogynak a tartalékok, csökkennek az adóbevételek, és elkerülhetetlen az eladósodás. Kivéve, persze, ha a kormányok megszorításokkal kísérelnék meg csökkenteni a jövedelmeket, de ez általában felér egy politikai öngyilkossággal.

Kell- e erre nagyobb bizonyíték, mint hogy a Standard and Poor's épp a napokban minősített le kilenc európai országot, köztünk az éllovas Franciaországot. A döntés nagy felháborodást váltott ki, de arról jóval kevesebbet szólt a média, hogy mi a leminősítés magyarázata. Idézem: „ A Standard & Poor's véleménye szerint a politikai döntéshozók által a válságról felállított diagnózis "csak részben ismeri fel a válság eredetét ... (a döntéshozók) a belső költségvetési helyzetek orvoslására próbálnak koncentrálni, jóllehet mi úgy gondoljuk, hogy a helyes diagnózisban nagyobb súlyt kellett volna kapnia a növekvő külső fizetési egyensúlyhiányoknak és annak, hogy ezeket jórészt a valutaunión belüli versenyképességi divergencia okozta". Magyarul, az európai döntéshozók úgy műtenek, hogy nem ismerik a diagnózist.

És még egy, korántsem lényegtelen adalék. A világ tíz, államcsőd  által leginkább veszélyeztetett országából öt az EU tagja, és eladósodásuk a csatlakozás idején, vagy azt követően vette kezdetét. A görögöknél és az olaszoknál az EU és az IMF megbuktatta a kormányt, saját emberét ültette a miniszterelnöki székbe, aki vállalta az kegyetlen megszorítások végrehajtását. És mi történt? Mindkét gazdaság meredeken zuhan, az államadósság tovább növekszik. Ami előre látható volt, hiszen, amennyiben nincs pénzük az embereknek, akkor nem vásárolnak, sorra mennek csődbe a vállalkozások és csökken az állam adóbevétele.

Felmerül, persze, a kérdés, hogy miért éppen Magyarország a támadások célpontja. Egyrészt elég kicsi és szegény ahhoz, hogy a totális győzelem reményével lehessen ellene felvenni a versenyt. Másrészt, a magyar kormány számos olyan döntést hozott az utóbbi időben, mely számottevően sért a külföldi pénzügyi körök érdekeit. Elég csak a bankadóra gondolni, mely azóta több kormánynak  is elnyerte tetszését, az áruházláncokat arra kötelezte a kormány, hogy elsősorban magyar termékeket forgalmazzanak, a magyar állam több ezer hektár olyan földet vásárolt meg, melyre zsebszerződések formájában már rátették kezüket a külföldiek, és akkor még nem is beszéltünk a végtörlesztésről. Mindemellett a magyar miniszterelnök nem volt hajlandó aláírni a szigorú közös költségvetésről szóló szerződést, arra hivatkozott, hogy erről csak a parlament dönthet. Itt már rég nem csak Magyarországról van szó. Mi van,l ha a többi kis ország is felteszi a kérdést, vajon mi az ára ennek az EU megmentésének.

Ne gondoljuk azonban, hogy ezzel az uniós megállapodással csak nálunk vannak problémák, egyre több kis ország érzi, hogy ezzel tulajdonképpen hurokba teszik a fejüket. Csehországban is áll a bál, az államelnök kijelentette, hogy soha nem fog aláírni egy ilyen megállapodást, mire a külügyminiszter (jegyezzük meg azt a nevet: Karel Schwarzenberg) követelte annak azonnali aláírását. A miniszterelnök előbb kompromisszumos javaslattal állt elő, mondván, tartsanak az ügyben népszavazást. Erről a külügyér hallani sem akar, lemondással fenyegetőzik.  A miniszterelnöknek egyelőre nincs végleges álláspontja, szerinte minden attól függ, mi kerül be végül a szerződésbe. "Természetesen az is elképzelhető, hogy a feltételek elfogadhatatlanok lesznek számunkra, s ezért nem csatlakozunk a szerződéshez" - mondta egy lapnak. Ezt a mondatot többször is elolvastam, mert nem akartam hinni a szememnek. Ebből ugyanis kiderül, hogy a tagországok miniszterelnökeinek zöme egy olyan megállapodás aláírására tett egyértelmű ígéretet, amelynek még nem készült el a szövege. Azaz, fogalmuk sincs, hogy mi mellett kötelezték el magukat. És én még azon csodálkoztam, hogy a választópolgárokat senki nem tájékoztatja, mivel jár számukra ez a közös költségvetés!

Kétségtelen tény, hogy a dühödt támadásokhoz számottevően hozzájárult Orbán Viktor és más kormánytagok kihívó, provokatív kommunikációja. Teljesen fölösleges volt gazdasági szabadságharcot hirdetni, hiszen ekkora túlerővel szemben felelőtlenség nyílt rohamot vezényelni. Mint ahogy fölösleges volt elkergetni az IMF-et is. Amint az egyik államtitkár fogalmazott: „ A galamb szelídségével és a kígyó ravaszságával kell kezelni ezeket a dolgokat.”  Az is lényeges, hogy egy ilyen szabadságharchoz az okos ember szövetségeseket keres, valamint kidolgoz egy taktikát, és minél kevesebb támadási felületet ad. Ilyen körülmények között felelőtlen lépés volt egy jóbarát feleségének a kinevezése a bíróság élére, mint ahogy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentését  és a médiatörvény elfogadását sem kellett volna forszírozni, amikor ilyen súlyos a játszma tétje.

Ami a magyarok euroszkepticizmusát illeti, nem értem, hogy ezen mért csodálkoznak bizonyos körökben. A csatlakozás előtt itt mindenki a Kánaánt várta, mert ezt ígérték nekünk. nem véletlen, hogy az ország adósságállománya 2002-től rohamosan nőtt, hiszen a csatlakozási népszavazás előtt meg kellett győzni az embereket: minden nagyon jó és szép lesz. Ha hitelből, akkor hitelből. A magyar lakosság azonban ebből semmit nem tapasztalt. Az elszegényedés, a megszorítások végigkísérték az elmúlt hét-nyolc évet. Nem beszéltem még olya mezőgazdasági termelővel, aki szerint nem a csatlakozás óta vált lehetetlenné a helyzete. Azok a cégek, akiket annyira vártunk annak idején Magyarországra (a tőke szabad áramlása), meg sem álltak Kínáig, Tajvanig. Az uniós pályázati pénzek nagy részét teljesen fölösleges fejlesztésekre kellett elkölteni, például akadálymentesíteni azt az iskolát, ahová emberemlékezet óta nem járt egyetlen mozgássérült sem. Mellesleg, a csatlakozás előtt gondosan becsaptak minket. Nem csak azt felejtették el elmondani, hogy ilyen mértékben sérül az önállóságunk, hanem azt is, hogy százezrek vesztik majd el a munkahelyüket, egyrészt a magyar vállalkozások versenyképtelensége, másrészt és főleg pedig épp az EU által követelt megszorítások miatt.

Mert a hitelt kaptuk számolatlanul. Pontosabban, ők adták és számolták, mi kaptuk és nem számoltuk. Az indiánoktól Amerikát üveggyöngyökért és tüzesvízért vették meg, nálunk a hitel játszotta ugyanezt a szerepet. De ne menjünk ilyen messzire, hiszen régi, jól bevált fortély ez. A mondák szerint honfoglaló őseink is egy gyönyörű felszerszámozott lovat küldtek a morva, illetve a bolgár fejedelemnek ajándékba, aztán közölték velük, hogy ezzel megvették a Kárpát-medencét. Nos, ezt az ajándék lovat most úgy hívják, hitel.

Az unió vezetői ezt nem látják, miként azt is, hogy jelenlegi  politikájukat a magyar állampolgárok jelentős része aligha fogja megszeretni, hiszen ez a fajta támadássorozat, a belügyekbe való ilyen mértékű beavatkozás sok olyan embernél is kiverte a biztosítékot, aki nem szimpatizált a jelenlegi kormánnyal. Sőt, félő, hogy ez a fajta diktatórikus  magatartás egyre több magyar polgárt taszít a szélsőséges EU-ellenesség felé.

Ahogy én látom, nagy bajban vagyunk. Igazából két rossz között választhatunk. Félek, ha nem engedünk az EU-nak, akkor teljesen tökre teszik a forintot, s vele minket. Ám legalább ennyire félek a másik meg megoldástól. Ha beállunk a sorba, akkor drága pénzért felszállunk egy süllyedő hajóra, ahol még mentőcsónak is csak akkor jut nekünk, ha a többség megszavazza. Mert most eddig lehetett kiabálni, hogy „Gyurcsány, takarodj!”, most lehet kiabálni: „Orbán, takarodj!”, vajon meghallja-e valaki, ha ezt kiabáljuk: „ Barroso, takarodj!”?

Az eset már most is számos tanulsággal szolgál.  Örökre le kell számolnunk egy olyan illúzióval, hogy az EU egy baráti közösség, ahol tiszteletben tartják egymás véleményét. Tudomásul kell vennünk, hogy ezt a szervezetet is kőkemény gazdasági és politikai érdekek mozgatják. Néhány évvel ezelőtt nagyobb társaságban beszélgettünk egy vidékfejlesztésben igencsak jártas, mellesleg szocialista országgyűlési képviselővel, megkérdeztük tőle, mért van az, hogy miközben az EU óriási pénzeket ad autópálya-építésre, úgyszólván semmivel nem támogatja a belterületi utak építését, pedig sok olyan település van, ahol csak térdig érő sárban jutnak el az emberek a házukhoz. Mire ő azt válaszolta, hogy az EU üzleti alapon dönt az egyes pályázati keretekről és saját exportőreinek az a fontos, hogy az árut minél gyorsabban el tudják juttatni rendeltetési helyére. A többi szempont másodlagos. Ehhez már az egyik polgármeszet tette hozzá, hogy az autópályákat általában külföldi cégek építik, a kis belterületi utakkal viszont ezek nem foglalkoznak, számukra ez nem tétel.

Emlékszem, amikor Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, első útja Angliába vezetett. A repülőtéren kitüntető szeretettel fogadta a konzervatív miniszterelnök Margarett Thatcher, vagy más néven a Vaslady.  Még a konzervív sajtó is támadta, amiért ennyire kedvesen fogadott egy kommunista vezetőt, mire ő azt válaszolta: „Angliának nincsenek örök ellensége és örök barátai, csak örök érdekei vannak.” Ő legalább őszinte volt.

Felfoghatom úgy az életet...

"Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen." (Al Ghaoui Hesna)

A fekete kalap

Még mindig itt van a fekete kalapod az asztalon. Nagyon illett hozzád. Fekete eleganciája nem eltakarta, hanem inkább kiemelte kurucos, hetyke mosolyodat, meg azt a kérlelhetetlen konokságot is, mellyel a tisztességhez viszonyultál. Nem hiába mondták rád: „vastagnyakú kálvinista”. El kellene már rakni, de nem megy. Tegnap megpróbáltam. Két ujjal, óvatosan nyúltam alá, de nem mozdult. Aztán jól megmarkoltam, de még így is iszonyú nehéz volt. Feladta. Talán…, talán majd egyszer.

Mégiscsak jobban hangzik, mint a „Soha”. Pedig ez az igazság. Hogy soha senkivel nem tudok már úgy beszélni a régmúlt időkről és emberekről, mint veled. Emlékszel? Halászni mentünk a barátaiddal, talán nyolc-tízéves lehettem. Utána gyilkosan csípős halászlét főztetek. Ott ültem köztetek az asztalnál, kanalaztam rendületlenül, bár a könnyeim a tányérba csorogtak. Meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok gyöngébb,, hogy közétek tartozom. S amikor a többiek elismerően veregették a vállamat, éreztem, büszke vagy rám.

Azt hiszem, ha egy gyerek szeretetben és tisztességben nő fel, mindig a szüleihez igazodik, a lelke mélyén nekik akar megfelelni. Még akkor is, ha másként akar élni, mert hozzájuk képest másként. Ők jelentik azokat a koordinátákat, amihez viszonyítani lehet. És ebben a hozzájuk képest másmilyen életben is azokba a korlátokba kapaszkodik, melyeket tőlük kapott. Azokba a korlátokba, melyeket kamaszként rettenetes dühvel akart összetörni.

Hányszor, de hányszor fog még eszembe jutni, ha fontos döntést hozok, hogy vajon te mit szólnál hozzá? Hányszor fogom még elmondani a gyermekeimnek: „Nagyapátok ezt úgy csinálta…”. Talán még meg is unják. Ám még ha megunják, akkor is tovább élsz bennem, s bennük kitörölhetetlenül. Egyszer, még kisiskolás voltam, álarcosbált rendeztek. Én is beöltöztem, János vitéz voltam, teljesen elmaszkírozott arccal, fejemen csákóval, oldalamon karddal. Biztos voltam abban, hogy nem ismer fel senki. Az egyik zsűritag azonban nyomban rájött, hogy ki van az álarc alatt. Amikor kérdezték tőle, hogy miből jött rá, azt válaszolta: „Mert éppen úgy jár, ahogy az apja.”

Rád gyakran, veled sohasem fogok már emlékezni. Pedig milyen jó volt! Amikor elköltöztünk a faluból a városba tizenöt éves voltam. Hangosan zokogtam. Sohasem kérdeztem tőled, hogy te sírtál-e, de szerintem igen, hiszen negyvenegy éves voltál és minden oda kötött. Az életed nagyobbik felét ott töltötted, de azt mondtad, menni kell, mert a család érdeke ezt diktálja.  Később megértettem: nem ahhoz kell bátorság, hogy azt tegyük, amit szeretnénk, vagy amit jólesik.

Csaknem negyven év telt el azóta, de bennünk, benned és bennem, tovább éltek a régi szomszédok és barátok, még azok is, akiket már rég kikísértek a faluvégi temetőbe. Ez volt a mi egyik közös titkunk, hiszen, amikor emlékeztünk, sokszor csak ketten, olykor anyuval együtt hárman tudtuk, hogy kiről van szó.

Tudom, van, akinek a szemében fölösleges időpocsékolás az ilyen múltbanézés. Sokáig magam sem tudtam megfejteni az értelmét, pedig alig vártam ezeket a pillanatokat. Ma már úgy hiszem, a lelkünk mélyén van egy láda, melybe az életünk során bedobáljuk a színes emlékkacatokat. Van ebben mindenféle haszontalan dolog: szerelmek, barátságok, mosolyok, kedves pillanatok és mókás történetek. Szóval, minden, ami az élet gidres-gödrös országútján végigrohanva képes lenne lelassítani minket.

 Aztán eljön az idő, amikor már nem sietünk sehová, hanem inkább lassítanánk az időt. Ekkor rájövünk, hogy mi volt a fölösleges. Eldobáljuk a talmi kincseket, a rangot, a vagyont, a hatalmat és a dicsőséget. Nem marad csak a szeretet, meg az a bizonyos láda. Az előbbi azért, hogy még ne akarjunk elmenni, a sok színes emlékkacat pedig azért, hogy legyen mibe kapaszkodni a nagy zuhanás közben. Mert semmi mást nem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a ládában van.

Neked volt mibe kapaszkodnod. Mosolyogtál és visszamosolyogtál, az, ahogy szeretted az embereket és a világot meleg bölcsője volt az éltető emlékezésnek. Köszönöm, hogy ezeket a kapaszkodókat megosztottad velem is! Köszönöm, hogy megtanítottál szeretve, vagy ha ez nem megy, legalább mosolyogva elviselni az embereket és a világot.

Apu, és köszönöm, hogy itt hagytad nekem a fekete kalapot. Most még nehéz, de remélem, egyszer felnövök a feladathoz. Ígérem, a kapaszkodásra való emlékekből hagyok az unkáidnak is.

A Tisza forrásvidékén

Balra fent: Nem véletlenül nevezik a folyónak ezt az ágát Fekete-Tiszának
Jobbra fent: A Tisza itt már csak két méter széles
Balra lent: Kis lak áll a kis Tisza mentében
Jobbra lent: A Tisza forrása
Palkó István felvételei

Megszoktuk a vereséget

"A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak." (Ottlik Géza)

Nem a halál a rettenetes

"De mindig úgy érzi az ember, hogy őt semmilyen baj nem érheti, a golyók elrepülnek mellette, a betegség elkerüli. Az öregkori halál meg olyan távol van, hogy gondolni se érdemes rá. A halandóság tudatában nem lehet élni. El kell feledkezni róla, és ha efféle gondolatok mégis megkörnyékezik az embert, el kell űzni, el kell fojtani őket, máskülönben meggyökereznek az agyában, növekedésnek indulnak, és gyilkos spóráik megmérgezik az életét annak, aki megadja magát nekik. Nem szabad arra gondolni, hogy te is meg fogsz halni. Abba bele lehet tébolyodni. A tébolytól csak egyvalami menti meg az embert - a bizonyosság hiánya. A halálraítélt élete, aki tudja, hogy egy év múlva kivégzik, az olyan halálos beteg élete, akinek az orvosok megmondták, mennyi ideje van hátra, a hétköznapi ember életétől csak egyvalamiben különbözik: az előbbiek pontosan vagy körülbelül tudják, hogy mikor halnak meg, a hétköznapi ember viszont mentes ettől a tudástól, és ezért érzi úgy, hogy örökké élhet, noha akár másnap egy katasztrófában az életét vesztheti. Nem a halál a rettenetes. Hanem várni a halált." (Dmitry Glukhovsky)