2012. január 10., kedd

A fekete kalap

Még mindig itt van a fekete kalapod az asztalon. Nagyon illett hozzád. Fekete eleganciája nem eltakarta, hanem inkább kiemelte kurucos, hetyke mosolyodat, meg azt a kérlelhetetlen konokságot is, mellyel a tisztességhez viszonyultál. Nem hiába mondták rád: „vastagnyakú kálvinista”. El kellene már rakni, de nem megy. Tegnap megpróbáltam. Két ujjal, óvatosan nyúltam alá, de nem mozdult. Aztán jól megmarkoltam, de még így is iszonyú nehéz volt. Feladta. Talán…, talán majd egyszer.
Mégiscsak jobban hangzik, mint a „Soha”. Pedig ez az igazság. Hogy soha senkivel nem tudok már úgy beszélni a régmúlt időkről és emberekről, mint veled. Emlékszel? Halászni mentünk a barátaiddal, talán nyolc-tízéves lehettem. Utána gyilkosan csípős halászlét főztetek. Ott ültem köztetek az asztalnál, kanalaztam rendületlenül, bár a könnyeim a tányérba csorogtak. Meg akartam mutatni, hogy én nem vagyok gyöngébb,, hogy közétek tartozom. S amikor a többiek elismerően veregették a vállamat, éreztem, büszke vagy rám.
Azt hiszem, ha egy gyerek szeretetben és tisztességben nő fel, mindig a szüleihez igazodik, a lelke mélyén nekik akar megfelelni. Még akkor is, ha másként akar élni, mert hozzájuk képest másként. Ők jelentik azokat a koordinátákat, amihez viszonyítani lehet. És ebben a hozzájuk képest másmilyen életben is azokba a korlátokba kapaszkodik, melyeket tőlük kapott. Azokba a korlátokba, melyeket kamaszként rettenetes dühvel akart összetörni.
Hányszor, de hányszor fog még eszembe jutni, ha fontos döntést hozok, hogy vajon te mit szólnál hozzá? Hányszor fogom még elmondani a gyermekeimnek: „Nagyapátok ezt úgy csinálta…”. Talán még meg is unják. Ám még ha megunják, akkor is tovább élsz bennem, s bennük kitörölhetetlenül. Egyszer, még kisiskolás voltam, álarcosbált rendeztek. Én is beöltöztem, János vitéz voltam, teljesen elmaszkírozott arccal, fejemen csákóval, oldalamon karddal. Biztos voltam abban, hogy nem ismer fel senki. Az egyik zsűritag azonban nyomban rájött, hogy ki van az álarc alatt. Amikor kérdezték tőle, hogy miből jött rá, azt válaszolta: „Mert éppen úgy jár, ahogy az apja.”
Rád gyakran, veled sohasem fogok már emlékezni. Pedig milyen jó volt! Amikor elköltöztünk a faluból a városba tizenöt éves voltam. Hangosan zokogtam. Sohasem kérdeztem tőled, hogy te sírtál-e, de szerintem igen, hiszen negyvenegy éves voltál és minden oda kötött. Az életed nagyobbik felét ott töltötted, de azt mondtad, menni kell, mert a család érdeke ezt diktálja.  Később megértettem: nem ahhoz kell bátorság, hogy azt tegyük, amit szeretnénk, vagy amit jólesik.
Csaknem negyven év telt el azóta, de bennünk, benned és bennem, tovább éltek a régi szomszédok és barátok, még azok is, akiket már rég kikísértek a faluvégi temetőbe. Ez volt a mi egyik közös titkunk, hiszen, amikor emlékeztünk, sokszor csak ketten, olykor anyuval együtt hárman tudtuk, hogy kiről van szó.
Tudom, van, akinek a szemében fölösleges időpocsékolás az ilyen múltbanézés. Sokáig magam sem tudtam megfejteni az értelmét, pedig alig vártam ezeket a pillanatokat. Ma már úgy hiszem, a lelkünk mélyén van egy láda, melybe az életünk során bedobáljuk a színes emlékkacatokat. Van ebben mindenféle haszontalan dolog: szerelmek, barátságok, mosolyok, kedves pillanatok és mókás történetek. Szóval, minden, ami az élet gidres-gödrös országútján végigrohanva képes lenne lelassítani minket.
 Aztán eljön az idő, amikor már nem sietünk sehová, hanem inkább lassítanánk az időt. Ekkor rájövünk, hogy mi volt a fölösleges. Eldobáljuk a talmi kincseket, a rangot, a vagyont, a hatalmat és a dicsőséget. Nem marad csak a szeretet, meg az a bizonyos láda. Az előbbi azért, hogy még ne akarjunk elmenni, a sok színes emlékkacat pedig azért, hogy legyen mibe kapaszkodni a nagy zuhanás közben. Mert semmi mást nem vihetünk magunkkal, csak azt, ami a ládában van.
Neked volt mibe kapaszkodnod. Mosolyogtál és visszamosolyogtál, az, ahogy szeretted az embereket és a világot meleg bölcsője volt az éltető emlékezésnek. Köszönöm, hogy ezeket a kapaszkodókat megosztottad velem is! Köszönöm, hogy megtanítottál szeretve, vagy ha ez nem megy, legalább mosolyogva elviselni az embereket és a világot.
Apu, és köszönöm, hogy itt hagytad nekem a fekete kalapot. Most még nehéz, de remélem, egyszer felnövök a feladathoz. Ígérem, a kapaszkodásra való emlékekből hagyok az unkáidnak is.