2012. január 15., vasárnap

Az EU ajándék lova

Ahogy látom, bajban vagyunk. Nagy bajban. Az EU vezetése, az amerikai kormányzattal karöltve, totális pénzügyi és verbális támadást indított ellenünk. Elképzelhető-e ennél erősebb, nagyobb gazdasági súllyal bíró ellenség? Aligha. Sokan nem is értik, hogy mért pont Magyarország, pontosabban az Orbán-kormány szálka a szemükben.  Mért pont Magyarországon félti az emberi jogokat az az Amerikai Egyesült Államok, mely a guantanamói fogolytáborban válogatott kínzásoknak tette ki foglyait, minden bírósági eljárás nélkül, vagy nyilvánvalóan koholt vádak alapján lerohanta Irakot? Mért pont a magyar demokráciáért aggódnak a francia politikusok, amikor a Franciaországban élő mintegy ötven nemzetiségből egyetlen egyet sem ismernek el, szerintük a baszk, a breton, a korzikai és a többiek mind-mind franciák és kuss. És végül, de nem utolsó sorban, mért tart ki a jelenlegi magyar kormány mellett még mindig a választópolgárok jelentős része, illetve mért növekszik az országban az EU-szkepticizmus?
Nyilvánvaló, hogy itt már rég nem Magyarországról van szó. Az EU vezetése, és bizonyos pénzügyi körök példát akarnak statuálni. Nem is igazán titkolt álmuk ugyanis egy Európai Egyesült Államok létrehozása, ahol a tagországok a tartományok szintjére süllyednek, és bár formálisan sok kérdésben megmaradna a hatáskörük, Brüsszelben döntenék el, hogy mire költik a pénzüket. Márpedig, tudjuk, hogy pénz nélkül mit lehet csinálni.
Hogy milyen régóta készült az EU vezetése ennek a föderális államnak a létrehozására, arra számos bizonyítékot találunk. Mario Montit, akit az EU nemrég ültetett az olasz miniszterelnöki székbe José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke már 2010-ben  megbízta egy jelentés elkészítésével, amely az egységes piac jövőjével foglalkozik, és annak kiteljesítését szolgáló intézkedésekre tesz javaslatot.  Ugyanebben az évben alapító tagja lett a Spinelli-csoportnak, mely az Európai Unió föderalizációjának kíván új lendületet adni. Ezt a folyamatot gyorsította fel a gazdasági válság, ezt ugyanis Franciaország, és főleg Németország, persze a megfelelő pénzügyi körökkel egyetemben ürügyül használja fel arra, hogy gyakorlatilag korlátlan hatalmat kapjon Európában.
Feltehetnénk a kérdést, hogy vajon mi a baj ezzel a tervezett pénzügyi unióval. Vajon nem ez jelenti-e a megoldást Európa bajaira. Nos, Európa gazdasági bajait a közgazdászok egy része már legalább egy évtizede előre jelezte, de többségük nem az egységes pénzügyi rendszer hiányában kereste a bajok forrását, hanem abban, hogy a kontinens gazdasága versenyképtelenné vált. Ennek oka egyrészt a lakosság elöregedése, másrészt a rendkívül magas bérek, melyek miatt a gazdasági szereplők sorra telepítették át e termelésüket Kínába, Tajvan, Brazíliába, vagy más országokba. Épp a napokban látott napvilágot a hír, mely szerint Brazília az egy főre eső termelés tekintetében megelőzte Angliát. Márpedig, ahol nincs termelés, ott előbb-utóbb elfogynak a tartalékok, csökkennek az adóbevételek, és elkerülhetetlen az eladósodás. Kivéve, persze, ha a kormányok megszorításokkal kísérelnék meg csökkenteni a jövedelmeket, de ez általában felér egy politikai öngyilkossággal.
Kell- e erre nagyobb bizonyíték, mint hogy a Standard and Poor's épp a napokban minősített le kilenc európai országot, köztünk az éllovas Franciaországot. A döntés nagy felháborodást váltott ki, de arról jóval kevesebbet szólt a média, hogy mi a leminősítés magyarázata. Idézem: „ A Standard & Poor's véleménye szerint a politikai döntéshozók által a válságról felállított diagnózis "csak részben ismeri fel a válság eredetét ... (a döntéshozók) a belső költségvetési helyzetek orvoslására próbálnak koncentrálni, jóllehet mi úgy gondoljuk, hogy a helyes diagnózisban nagyobb súlyt kellett volna kapnia a növekvő külső fizetési egyensúlyhiányoknak és annak, hogy ezeket jórészt a valutaunión belüli versenyképességi divergencia okozta". Magyarul, az európai döntéshozók úgy műtenek, hogy nem ismerik a diagnózist.
És még egy, korántsem lényegtelen adalék. A világ tíz, államcsőd  által leginkább veszélyeztetett országából öt az EU tagja, és eladósodásuk a csatlakozás idején, vagy azt követően vette kezdetét. A görögöknél és az olaszoknál az EU és az IMF megbuktatta a kormányt, saját emberét ültette a miniszterelnöki székbe, aki vállalta az kegyetlen megszorítások végrehajtását. És mi történt? Mindkét gazdaság meredeken zuhan, az államadósság tovább növekszik. Ami előre látható volt, hiszen, amennyiben nincs pénzük az embereknek, akkor nem vásárolnak, sorra mennek csődbe a vállalkozások és csökken az állam adóbevétele.
Felmerül, persze, a kérdés, hogy miért éppen Magyarország a támadások célpontja. Egyrészt elég kicsi és szegény ahhoz, hogy a totális győzelem reményével lehessen ellene felvenni a versenyt. Másrészt, a magyar kormány számos olyan döntést hozott az utóbbi időben, mely számottevően sért a külföldi pénzügyi körök érdekeit. Elég csak a bankadóra gondolni, mely azóta több kormánynak  is elnyerte tetszését, az áruházláncokat arra kötelezte a kormány, hogy elsősorban magyar termékeket forgalmazzanak, a magyar állam több ezer hektár olyan földet vásárolt meg, melyre zsebszerződések formájában már rátették kezüket a külföldiek, és akkor még nem is beszéltünk a végtörlesztésről. Mindemellett a magyar miniszterelnök nem volt hajlandó aláírni a szigorú közös költségvetésről szóló szerződést, arra hivatkozott, hogy erről csak a parlament dönthet. Itt már rég nem csak Magyarországról van szó. Mi van,l ha a többi kis ország is felteszi a kérdést, vajon mi az ára ennek az EU megmentésének.
Ne gondoljuk azonban, hogy ezzel az uniós megállapodással csak nálunk vannak problémák, egyre több kis ország érzi, hogy ezzel tulajdonképpen hurokba teszik a fejüket. Csehországban is áll a bál, az államelnök kijelentette, hogy soha nem fog aláírni egy ilyen megállapodást, mire a külügyminiszter (jegyezzük meg azt a nevet: Karel Schwarzenberg) követelte annak azonnali aláírását. A miniszterelnök előbb kompromisszumos javaslattal állt elő, mondván, tartsanak az ügyben népszavazást. Erről a külügyér hallani sem akar, lemondással fenyegetőzik.  A miniszterelnöknek egyelőre nincs végleges álláspontja, szerinte minden attól függ, mi kerül be végül a szerződésbe. "Természetesen az is elképzelhető, hogy a feltételek elfogadhatatlanok lesznek számunkra, s ezért nem csatlakozunk a szerződéshez" - mondta egy lapnak. Ezt a mondatot többször is elolvastam, mert nem akartam hinni a szememnek. Ebből ugyanis kiderül, hogy a tagországok miniszterelnökeinek zöme egy olyan megállapodás aláírására tett egyértelmű ígéretet, amelynek még nem készült el a szövege. Azaz, fogalmuk sincs, hogy mi mellett kötelezték el magukat. És én még azon csodálkoztam, hogy a választópolgárokat senki nem tájékoztatja, mivel jár számukra ez a közös költségvetés!
Kétségtelen tény, hogy a dühödt támadásokhoz számottevően hozzájárult Orbán Viktor és más kormánytagok kihívó, provokatív kommunikációja. Teljesen fölösleges volt gazdasági szabadságharcot hirdetni, hiszen ekkora túlerővel szemben felelőtlenség nyílt rohamot vezényelni. Mint ahogy fölösleges volt elkergetni az IMF-et is. Amint az egyik államtitkár fogalmazott: „ A galamb szelídségével és a kígyó ravaszságával kell kezelni ezeket a dolgokat.”  Az is lényeges, hogy egy ilyen szabadságharchoz az okos ember szövetségeseket keres, valamint kidolgoz egy taktikát, és minél kevesebb támadási felületet ad. Ilyen körülmények között felelőtlen lépés volt egy jóbarát feleségének a kinevezése a bíróság élére, mint ahogy a bírák nyugdíjkorhatárának csökkentését  és a médiatörvény elfogadását sem kellett volna forszírozni, amikor ilyen súlyos a játszma tétje.
Ami a magyarok euroszkepticizmusát illeti, nem értem, hogy ezen mért csodálkoznak bizonyos körökben. A csatlakozás előtt itt mindenki a Kánaánt várta, mert ezt ígérték nekünk. nem véletlen, hogy az ország adósságállománya 2002-től rohamosan nőtt, hiszen a csatlakozási népszavazás előtt meg kellett győzni az embereket: minden nagyon jó és szép lesz. Ha hitelből, akkor hitelből. A magyar lakosság azonban ebből semmit nem tapasztalt. Az elszegényedés, a megszorítások végigkísérték az elmúlt hét-nyolc évet. Nem beszéltem még olya mezőgazdasági termelővel, aki szerint nem a csatlakozás óta vált lehetetlenné a helyzete. Azok a cégek, akiket annyira vártunk annak idején Magyarországra (a tőke szabad áramlása), meg sem álltak Kínáig, Tajvanig. Az uniós pályázati pénzek nagy részét teljesen fölösleges fejlesztésekre kellett elkölteni, például akadálymentesíteni azt az iskolát, ahová emberemlékezet óta nem járt egyetlen mozgássérült sem. Mellesleg, a csatlakozás előtt gondosan becsaptak minket. Nem csak azt felejtették el elmondani, hogy ilyen mértékben sérül az önállóságunk, hanem azt is, hogy százezrek vesztik majd el a munkahelyüket, egyrészt a magyar vállalkozások versenyképtelensége, másrészt és főleg pedig épp az EU által követelt megszorítások miatt.
Mert a hitelt kaptuk számolatlanul. Pontosabban, ők adták és számolták, mi kaptuk és nem számoltuk. Az indiánoktól Amerikát üveggyöngyökért és tüzesvízért vették meg, nálunk a hitel játszotta ugyanezt a szerepet. De ne menjünk ilyen messzire, hiszen régi, jól bevált fortély ez. A mondák szerint honfoglaló őseink is egy gyönyörű felszerszámozott lovat küldtek a morva, illetve a bolgár fejedelemnek ajándékba, aztán közölték velük, hogy ezzel megvették a Kárpát-medencét. Nos, ezt az ajándék lovat most úgy hívják, hitel.
Az unió vezetői ezt nem látják, miként azt is, hogy jelenlegi  politikájukat a magyar állampolgárok jelentős része aligha fogja megszeretni, hiszen ez a fajta támadássorozat, a belügyekbe való ilyen mértékű beavatkozás sok olyan embernél is kiverte a biztosítékot, aki nem szimpatizált a jelenlegi kormánnyal. Sőt, félő, hogy ez a fajta diktatórikus  magatartás egyre több magyar polgárt taszít a szélsőséges EU-ellenesség felé.
Ahogy én látom, nagy bajban vagyunk. Igazából két rossz között választhatunk. Félek, ha nem engedünk az EU-nak, akkor teljesen tökre teszik a forintot, s vele minket. Ám legalább ennyire félek a másik meg megoldástól. Ha beállunk a sorba, akkor drága pénzért felszállunk egy süllyedő hajóra, ahol még mentőcsónak is csak akkor jut nekünk, ha a többség megszavazza. Mert most eddig lehetett kiabálni, hogy „Gyurcsány, takarodj!”, most lehet kiabálni: „Orbán, takarodj!”, vajon meghallja-e valaki, ha ezt kiabáljuk: „ Barroso, takarodj!”?
Az eset már most is számos tanulsággal szolgál.  Örökre le kell számolnunk egy olyan illúzióval, hogy az EU egy baráti közösség, ahol tiszteletben tartják egymás véleményét. Tudomásul kell vennünk, hogy ezt a szervezetet is kőkemény gazdasági és politikai érdekek mozgatják. Néhány évvel ezelőtt nagyobb társaságban beszélgettünk egy vidékfejlesztésben igencsak jártas, mellesleg szocialista országgyűlési képviselővel, megkérdeztük tőle, mért van az, hogy miközben az EU óriási pénzeket ad autópálya-építésre, úgyszólván semmivel nem támogatja a belterületi utak építését, pedig sok olyan település van, ahol csak térdig érő sárban jutnak el az emberek a házukhoz. Mire ő azt válaszolta, hogy az EU üzleti alapon dönt az egyes pályázati keretekről és saját exportőreinek az a fontos, hogy az árut minél gyorsabban el tudják juttatni rendeltetési helyére. A többi szempont másodlagos. Ehhez már az egyik polgármeszet tette hozzá, hogy az autópályákat általában külföldi cégek építik, a kis belterületi utakkal viszont ezek nem foglalkoznak, számukra ez nem tétel.
Emlékszem, amikor Mihail Gorbacsov lett a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, első útja Angliába vezetett. A repülőtéren kitüntető szeretettel fogadta a konzervatív miniszterelnök Margarett Thatcher, vagy más néven a Vaslady.  Még a konzervív sajtó is támadta, amiért ennyire kedvesen fogadott egy kommunista vezetőt, mire ő azt válaszolta: „Angliának nincsenek örök ellensége és örök barátai, csak örök érdekei vannak.” Ő legalább őszinte volt.