Karinthy Frigyes: Lecke

Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,

Ahogy hiszem, hiszen mutattad.
Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,

Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.
Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -

Mindössze ennyi volt a lecke,
Mindössze ennyi a titok,

De jaj neked, ha nem tudod.
Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész -

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.

Tudományos magyarázat

-- Képzeld, apa, az idén új történelemtanárunk van, aki rengeteg idegen szót használ -- mondja a gimnazista lány az apjának. -- El tudnád nekem magyarázni, hogy mi a különbség a "teoretice" és a "praktice" között?
Az apuka egy darabig gondolkodik majd így szól:
-- Hívd be anyádat!
-- Képzeljétek el, hogy megjelenik nálunk egy amerikai milliomos, és felajánlja, hogy kaptok fejenként kétmillió dollárt, ha lefeküsztök vele! -- szól a papa, miután bejött az anyuka. --  Mondjátok meg, de teljesen őszintén, hogy mit tennétek!
-- Hát..., nem is tudom, mert az nagyon sok pénz -- mondja az anyuka. -- Én talán lefeküdnék vele, persze, csak a család érdekében.
-- Hát, végül is, ebbel  a pénzből megalapozhatnám az egész jövőmet -- szólal meg a lány. -- meg aztán, ki tudja, talán még el is venne feleségül.
-- No, látjátok, teoretice most van a házban négymillió dollár -- vonja le a következtetést a papa. -- Praktice viszont csak két büdös kurva.

Hogyan válhat egy nő "NŐ"-vé?

Hogyan válhat egy lány "NŐ"-vé? Az alap igen egyszerű. Egy lány akkor válik nővé, ha kialakítja magában a női öntudatot. Ez azt jelenti, hogy úgy él a világban, hogy tudja magáról: "Friss, üde, harmatos, szép és kívánatos vagyok! Lehet csodálni!" - és nem nyit vitát. Sajnos sok lány belebonyolódik mindenféle centik-kilók-geometriai formák elemzésébe. Mintha attól függene, hogy ő gyönyörű nő-e, hogy megfelel-e az éppen aktuális nőideál paramétereinek.
Nagyon fontos megérteni, hogy nem attól vonzó egy nő, hogy kihez hasonlít vagy nem hasonlít és milyen általános ideálnak felel meg, hanem attól, hogy elhiszi magáról, hogy Ő egy varázslatos NŐ! (Varga Péter)

Régi szégyen

Már figyelte egy ideje. Előbb az a kis, füle mögé kunkorodó hajtincs lett gyanús, melyet már akkoriban is hiába próbált lesimítani, mindig önálló életre kelt. Nem akart a bőréhez hajolni, a bőréhez, mely ott pihegett a pajzán pelyhek takarásában, melyhez ő annyira szeretett volna hozzásimulni, de sohasem mert.

Aztán, ahogy a lány fordította az arcát, azonnal tudta: ő az. Nem az arcot ismerte meg, annak vonásait szétfújta az idő, mint fenséges homokdűnéket a sivatagi szél: innen elhordott valamit, oda lerakta, de mindig ugyanolyan szép maradt. Szóval, nem az arcát ismerte meg, hanem a szemét. Mert a tenger kékjét nem fújja szét a sivatag szele, ma is ott pattognak benne azok az apró szikrák, csillagok fénye játszik így a hullámok hátán.

Több, mint negyven éve készült erre a pillanatra. A pillanatra, hogy egyszer bocsánatot kérhessen, lerázza lelkéről az ő nagy szégyenét. A lány tánciskolába járt, akkoriban még divat volt az ilyesmi, s a táncvizsgát követő bálba ő is meghívatta magát valahogy, valakivel. A sarokból nézte dühösen és tehetetlenül, ahogy sorra körbetáncoltatják a lányt, egy-egy hevesebb forgásnál még meg is érintette a gyönyörű báli ruha. Ugyan hogy kérhette volna fel? A botlábával? Hogy lebőgjön, ott mindenki szeme előtt, vele együtt.

--Na, mi az, hát fel sem kérsz? – lépett oda hozzá váratlanul a lány. – Nem is akarsz megtáncoltatni?

Akkor is azok az apró csillagok táncoltak a tekintetében, ő meg ott állt, fegyvertelenül, sorsa végérvényesen elrendeltetett.

Megfogta a lány kezét, az meg határozott léptekkel vezette be a tömeg kellős közepébe. Kissé megkönnyebbült. Milyen jó lesz elbújni a többiek között, a vizslató tekintetek elől, így talán senki sem veszi észre, ha elvéti a lépést.

Megfogta a lány derekát, vagy inkább csak hozzáért az ujjbegyével, mert már így is izzadt a tenyere, s belesápadt a gondolatba, mi lesz, ha a papírvékony kelmén átüt az ő gusztustalan testnedve. Közben próbált a zenére, az ütemre figyelni, de ez nagyon nehéz volt, mert ha a lány szemébe nézett, azonnal elmerült abban a feneketlen tengerkékben.

Aztán megtörtént a baj. Amikor először lépett rá a lány lábára, az még csak egy halk szisszenéssel jelezte nemtetszését, amitől ő lebénult, s teljesen ütemtelenül kezdett topogni. Aminek egyenes következménye lett egy igazán kiadós lábtaposás.

-- Mit csinálsz! – förmedt rá dühösen partnere.

Ezt a szégyent már nem tudta elviselni, megfordult, s szinte futva menekült ki táncparkettről. Előtte szétnyílt a tömeg, majd újra összezárt, mintha jelezte volna, innen nincs visszaút.

Azóta őrzi magában az ő saját kis szégyeneit. Előbb csak a kisebbik sajgott, annak a gyámoltalan taposásnak a fájdalma. Később döbbent rá, hogy amit eztán tett, az még gyalázatosabb. Otthagyta a táncparketten, a bál kellős közepén, gyáván megfutamodott. Egy igazi férfi ilyet nem tesz.

Negyven éve cipelte már magában e kettős szégyent, úgy összenőtt már vele, mint egy rákos daganattal. Negyven éve rándul görcsbe a gyomra, amikor arra gondol, milyen lesújtó véleménye lehet róla a lánynak. Már azt is elképzelte, amint megőszülve is szépségesen üldögél az unokái között (biztosan többszörös nagymama már) és azt mondja nekik: „ A férfiak? No, azokkal jobb, ha vigyáztok! Engem is cserbenhagyott egy, sosem felejtem el.”

Most végre itt a pillanat! Mindent meg lehet magyarázni, bocsánatot lehet kérni, le lehet zárni ezt a nyílt sebet.

Odalép hozzá, az meg kíváncsian felemeli a tekintetét.

-- Szia! – szólal meg bizonytalanul. – Megismersz?

A másik elgondolkodik, látszik, hogy végigpásztázza emlékeit. Aztán felderül az arca.

-- Igen, persze, emlékszem rád… az iskolából. Nagyon aranyos fiú voltál. Úgy rémlik, tetszettem is neked.

-- Igen, de volt egy bál… Emlékszel? … Fontos lenne – próbál kétségbeesetten segíteni.

-- Nem, bálra nem emlékszem – mondja a nő szomorúan.  – De most már indul a vonatom. Örülök, hogy láttalak.

Még egyszer megvillannak azok a gyönyörű tengerkék szemek, aztán kilép a váróterem ajtaján. Ő meg ott áll, lesújtva, tehetetlenül. Teljesen egyedül mindkét szégyenével.

Egy másik túlvilág

A fiatal pár a mézeshetek alatt megbeszéli egymással, hogy abban az esetben, ha egyikük meghalna, a másik 30 nap múlva megpróbál kapcsolatba lépni vele a túlvilágon. Valóban, a fiatalembert elgázolja egy autó, és 30 nap múlva a fiatal özvegy elmegy egy szeánszra, hogy beszéljen vele.

Tényleg sikerül a szellemidézés, és a fiatalasszony megkérdezi a férjét, hogy meséljen a környezetéről.

- Ó, minden gyönyörű, az ég kék, gyönyörű növényzet, szép virágok, süt a nap....

A fiatalasszony kérdezi, hogy mit csinál egész nap?

- Reggel felkelünk, reggelizünk, azután szex van délig, akkor bekapunk valamit, és megint szex van vacsoráig, ami után megint szex van éjfélig.

A nő egy kicsit sértődötten kérdezi:

- Ilyen lenne a mennyország?

- Nem a mennyországban vagyok. Nyúl vagyok Arizonában.

Illyés Gyula: Ki a magyar? (1939.)

(Részlet)

Nem a hasonló test, hanem a hasonló lélek...

Mert egy nemzet egységét, az igazi fajtát úgysem az ilyen külsőség teszi. Hisz vannak és voltak magyarok, a legnagyobbak közt is, akiknek még nevük sem volt magyar. Képzeljük el, mit szólt volna Petőfi Sándor, ha valaki kétségbe vonja magyarságát, sőt magyar származását csak azért, mert apját Petrovicsnak hívták.

Magyar származású volt. Egy-egy népet nem a testi hasonlóság, hanem a közös múlt, a hasonló gond, az egy haza levegője egyesít s választ el egy más múltú és más jelenű néptől.

Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartsunk igazán magyarnak. Nem könnyű vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek kutatói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni.

Ami ennél is nehezebb, a lelket kell megvizsgálni.

Mit mond a lélek

Mert ha valamiből, megnyugtatóan a lelki magatartásból lehet megítélni, hogy ki milyen fajtához tartozik, vagy egyáltalán tartozik-e valahova. Hogy pedig egy nép micsoda fajta, az szintén a szellemben, a nép szellemében és szokásaiban mutatkozik meg. Van erre is ismertetőjel.

Minden egészséges nép fejlődik. Nő mint a fa, azzal a különbséggel, hogy a nép valóban az égig akar nőni; az igazi nemzet nem ismeri a halált, magát örök életűnek érzi. Ez a szép benne, ez a vigasztaló a halandó ember számára; ezért érdemes nemzetbe tartozni.

Nőnek a magyarok

A tudósok megállapításaiban van néha mosolyogtató is. Az például, hogy mi magyarok a honfoglalás óta ebben a hazában testileg is nőttünk négy-öt centimétert. Férfiak, asszonyok egyformán nőttek, mert a különbség köztük ma is pontosan annyi, mint Vereckénél volt: tizenegy centiméter.

De a döntő az, ahogy lélekben nőttünk. Nemzetté igazán ez a szellemi gyarapodás tett bennünket, lélekben magyarrá itt lettünk.

A fajta belülről

Hogy egy nemzet milyen fajta, az a viselkedésén ismerszik meg. A kutatás legizgatóbb feladata annak a magatartásnak a megvizsgálása volna, melyet egy-egy nép századokon át, szinte törvényszerűen mutat. Rejtelmes kimondani, de mégis úgy van, hogy vannak bátor és gyáva, udvarias és goromba nemzetek, vannak izgágák és türelmesek, akárcsak az emberek közt. Vannak szolgaiak és szabadságszeretők. Ezeket a tulajdonságokat észre lehet venni nemcsak a nagy történelmi pillanatokban, hanem abban is, hogy egy-egy nép hogyan énekel, udvarol, szeret, hogyan fogadja a halált. Ezek a tulajdonságok az évszázadokon való együttélés, a közös életkörülmények és környezet hatása alatt fejlődnek ki. Bizonyos, hogy a mi magyar tulajdonságaink már itt, Magyarországon lettek jellegzetesen magyarosak. Itt csiszolódtak ki. De ezen a téren is van örökségünk.

Szellemünk is két gyökérből táplálkozik: nyugatiból és keletiből. Mi magunk sem sejtjük, mi minden él még elevenen képzeletünkben, fülünkben, mozdulatainkban abból, amit egykor őseink az ázsiai pusztákon elsajátítottak.

Hallottad már?

Néhány éve vendégségben voltam egyik barátomnál. Vacsora után barátom - Szabolcsi Bence, a kitűnő zenekutató - zongorázott. Régi magyar népdalokat játszott, fülemnek ugyan itt-ott valami csekély változattal másképp, mint ahogy én tudtam. Így is örömmel hallgattam, halkan a szöveget is dúdolni kezdtem

Kalapom a Tiszán uszkál,
Subám zálog a bírónál...

- Nono - mondta barátom -, ennek másképp megy a szövege.

- Halljuk. Taníts meg rá.

- Egy kicsit nehéz lesz. Vagy hallottad már?

Puro tanyet voktenet gen
Sümet kelet möldeldes...

- A cseremiszek legalábbis így dalolják - tette hozzá barátom.

- Micsoda? Hát ismerik ők is ezt a nótát? Hogy került hozzájuk?

- Inkább azt kérdezd, hogy került hozzánk! Mi hoztuk onnan, őtőlük, mikor a honfoglalásra indultunk. Mikor még együtt éltünk velük és a többi rokonnéppel.

- És azóta megőriztük?

Barátom nem válaszolt. Tréfásan rám kacsintott, játszott tovább; ezt a dallamot:

Fehér László lovat lopott
A fekete halom alatt...

Szellemi gyökerek

- Ez is onnan való? - kérdeztem szinte ijedten. Ez volt kedvenc nótám, még gyerekkoromból ismertem. Barátom énekelni kezdte ennek a szövegét is:

Szőm hamar taj la parancuz
Szörgölden bece csabcsaldad...

- Ne tréfálj! Ez is cseremisz?

- Akarsz egy osztjákot, vagy mongolt? Egy nogajtatárt?

Iranbahün daniuszten
Szabájeli tikimüsztün...

- énekelte máris erre a dallamra, hogy

Be van Kenderes kerítve,
Apró szőlővel ültetve...

Kísértetjárás volt. De ő csak mosolygott, s fújta egymás után a dalokat, melyeket első hallásra szentül magyarnak gondoltam. Nem ocsúdtam fel. Odaléptem a zongorához.

- A dallam ugyanaz - mondtam -, de van hasonlóság az énekek szövege közt is?

- Az nem is fontos. Hisz ugyanarra az áriára néha-néha még ugyanabban a faluban is más-más verset énekelnek. De azért van, amelynek szövege is hasonlít a mienkhez. Épp egy cseremisz párosító ének. Nagy dolgok vannak itt elrejtve, öregem.

Kit fenyegetsz?

A nép szellemiségének ősi alapjai vannak elrejtve. Magatartásunk és természetünk ősi irányítói. Énekről volt szó, hadd mondok el még egy esetet. Még régebben egyszer Arcachon városában francia diák barátaimmal csaptunk afféle diákvigalmat, amikor a bornál is jobban az ifjúi szabadság és testvérkezés adja a jókedvet. Egy ideig együtt énekeltünk, aztán a hangulat emelkedésével ki-ki azt, ami épp eszébe jutott, én épp egy magyar dalt. Amikor az egyik francia hirtelen hozzám fordult

- Miért fogod a fejedet?

- A fejemet, én?

- Vagy a tarkódat. Még most is ott a kezed. Fáj?

Csak akkor vettem észre. Bal tenyerem valóban ott volt hátul a nyakam szirtjén.

- És a másik kezeddel miért mutogatsz folyton? Mit fenyegeted azt az ártatlan holdat?

Ez is igaz volt. Nóta közben magasra emelt mutatóujjam állandóan billegett, akár egy korholó tanítóé; magam is rácsodálkoztam. Megzavarodtam.

- Nálunk így szokás - feleltem -, hozzátartozik az énekhez, illetve az énekléshez.

- Másképp nem megy? Fenyegetni okvetlenül kell?

Nem ment másképpen. Megpróbáltam, hogy én is úgy énekeljek, mint ők, karba tett kézzel. Nem ízlett, becsületesen elkezdeni sem tudtam. Először azt hittem, csak én vagyok így. Magyarországra hazajövet az első nap elmentem az otthoni kocsmába. Megnyugodtam. Vasárnap volt, épp juhászok készülődtek vigasztalódni. A harmadik pohár után szinte parancsszóra emelkedtek az ujjak, s kezdték leckéztetni előbb a poharat, aztán a mestergerendát. Ebből tudtam, hogy ének következik. Az isten a megmondhatója, kit fenyegetnek a magyarok, mihelyt lelküket szabadjára engedik. A sorsot, valami baljóslatú felsőbb hatalmat?

Áldozat a föld istenének

Volt más ilyesmi is. Egyszer, ugyancsak Franciaországban, egy kiránduláson, mielőtt ittam, gépiesen egy kortyot a földre loccsantottam, ahogy apám szokta a korsóból, a mezőn. Hőpalackból limonádét loccsantottam a földre.

- Hát ez mire jó?

Erről tudtam, hogy mire való, jobban mondva, mire volt való hajdanában; még a pogány magyarok áldoztak így a föld istenének. Csak azon csodálkoztam, hogy a magyar természet mozdulatai ily kiirthatatlanul bujkálnak bennem, a karomban, az izmaimban.

Azután már figyelgettük egymást, magyar és francia pajtások. A franciák, ha valami bosszantó dolgon elgondolkoztak, kezük fejével állukat veregették-simogatták. A magyarok laposra vont szemmel mereven a távolba bámultak, mintha ellenséget vagy segítséget lestek volna, akár lovas őseik hajdan a sztyeppén. Ezt különben épp egy Dux nevű barátunkon figyeltük meg, akinek ereiben vér ugyan egy csepp sem volt magyar, de lelke magyar, illetve székely levegőben nőtt fel.

Hány ilyen rezzenetet figyeltünk meg. Párizsban éltünk, megálltunk a latin negyed legforgalmasabb sarkán, ahol minden második járókelő idegen. Végül már messziről, a járásról is megmegmondtuk, ki a magyar, vagyis ki töltötte ifjúságát, amikor a lélek kiformálódik, magyar földön; kit alakított az ottani nap, szél, búza és fájdalom olyanná, mint mi. Nem volt nehéz egymásra ismernünk.

Egymásra ismerünk

Minden nemzetnek vannak ilyen jellegzetes vonásai, szokásai, melyeket sohasem feled. Nyilván még az őskorban, a népek gyermekkorában tanulták meg. E szokások hasonlósága tán még a nyelvi emlékeknél is többet elárul egy-egy nép származásáról és rokonságáról. De megvilágítják a népek lelkületének mélyebb rétegeit is. Mindenki ismeri például a kacsalábon forgó kastélyról szóló mesét. De melyik mesemondó gondolná, hogy a titokzatos kacsaláb az ősmagyarok sátorának dúcát jelenti, amelyet a rokon osztjákok ma is úgy faragnak, hogy a dúc felül vadkacsát, lejjebb pedig hosszúra nyújtott kacsalábat ábrázol. És mivel eleink az égboltot sátornak képzelték, s a csillagokat lyukaknak rajta, a kacsalábon forgó vár az ősi magyar hitvilág tündéreinek honát idézi. És a vasorrú bába! A pogány magyarok az egyik bálvány orrát csinálhatták jó tartós vasból, hogy le ne törjön, amikor a húsáldozatot a szájához tették. A vogulok ma is így csinálják. Meséiben, babonáiban, szokásaiban így őrzi a nép szellemének eredetét.

Közös tulajdonságok

Őrzi ízlésében, meg étvágyában is. A gulyáshúst éppúgy keletről hoztuk, akár a bő gatyát, vagy a lassú, megfontolt beszédet. Vagy a lovak kedvelését, az aratási ünnepet, az "eladó" lányok valóban a vásárosok menetéhez hasonló elkocsikáztatását, az újszülöttek körülményes megvédését a szemveréstől. A halott mellé sok helyütt ma is odatesznek egy kis darab vasat, lehetőleg patkót; ennyi maradt meg abból, amidőn még lovát is vele temették.

Tömérdek ilyen szokás van. Ezek az apró szálak fűznek egységgé egy-egy népet, különböztetnek meg egy másiktól. E megfoghatatlan lelki kapcsolatok erejét tulajdonképpen csak akkor tapasztaljuk, amikor hiányoznak, amikor külföldre vagy más környezetbe kerülve, magunkat - az isten tudja, miért - állandóan idegennek érezzük. Mikor hazavágyódunk, ezek után vágyódunk; ezért fog el a melegség bennünket, ha idegenben magyarral találkozunk. Ilyenkor derül ki a testvériség. Mert ezeket a tulajdonságokat mindenki örökli, attól a néptől, amelyben nevelődött. Ha egy indián kisdedet egynapos korában egy kecskeméti tanyára hoznának, az is a magyar testvériséget örökölné.

Van nagyobb örökségünk is.

A legnagyobb örökség

Egy szóval leírhatnám. Előzően mégis olyan érzés bujkál bennem, mint mikor az ember már öt lépésről kalapot készül emelni egy kedves, látásból ismert ismerős előtt.

A szabadság ez a szó.

Ha megvizsgáljuk a magyar lelki tulajdonságait, valamennyi alján a szabadság szeretetét leljük. Ezt találjuk nemcsak erényeiben, hanem fogyatékosságaiban is. Ezért konok, hallgatag, elhúzódó, sőt egyenetlenkedő. Ezért bizalmatlan. A függetlenség, a különállás a legnagyobb kincse.

Nyilván más népnek is fontos ez. De nem sok nép van, amely szenvedéssel, vérrel annyi bizonyítékát adta szabadságszeretetének. E téren a különben megfontolt nemzet sohasem ismert alkut, belátást vagy érdeket. Fontosabb volt ez neki az életnél is. Fontos volt külön-külön a nép minden fiának is.

Aki a szabadságot szereti, az becsüli és szereti más szabadságát is. A magyarság már a honfoglalás korában ilyen türelmesen és testvériesen volt szabadságszerető. A szabad, veszélyes pusztákon szokott még hozzá? Ezer nagy és apró szokásban nyilvánul meg ez is. Megnyilvánul ott is, ahol legkönnyebben lehet egyik ember zsarnoka a másiknak: a szerelemben, a házasságban. Sok ősi szavunk van, amelyre büszkék lehetünk, de legnagyobb büszkeséggel a feleség szót mutathatjuk fel a világnak. Azt hirdeti ez a szó, hogy már abban az időben, midőn a világ legtöbb népénél az asszony még rabja vagy szolgálója vagy ágyasa volt csak a férfinak, a magyar férfi mellett örömben, bajban, de jogban is feles társként állt.

A szabadság népe

A szabadságot nem lehet kétféleképpen értelmezni. Egy nemzet sem követelhet magának a népek sorában több szabadságot, mint amennyit ő ad külön-külön minden fiának. A szabadság belülről épül kifelé, mint az almára a héj, a csigára a ház. Vannak népek, melyek jólétüket és szabadságukat nem belső szabadságuknak köszönhetik, hanem annak, hogy más népeket elnyomnak és kiuzsoráznak. Nem ilyen boldogulást kívánok én a magyarnak.

A magyarság ősi alaptulajdonságait azért jó megismernünk, mert e tulajdonságok révén tudtunk beilleszkedni oly tökéletesen Európába. A keleti származású magyarság szabadságszeretetével, türelmével, eredendő bölcsességével öntudatlanul már Ázsiában ugyanazokat az eszményeket követte, amelyeket a latin műveltségű Nyugat maga elé tűzött. Azért, mert lelkében a magyarság már ott rendkívülien művelt volt? Mert a műveltség egyforma eredményre jut, ha Rómában fejlődik ki, ha Kínában?

Így kell lennie.

A sík vidékhez szokott magyar szem éppúgy a világosságot, az értelmet, a szabad gondolkodást szereti, akár a derűs ég formálta latin.

A magyar fajtának ezek az igazi tulajdonságai.

Ezek szabják meg az útját.

A jövendő magyar

Az ember dolga a földön, hogy minél tökéletesebb, emberiesebb ember legyen, minél értelmesebb, jobb és becsületesebb. Hogy minél szabadabb legyen, anélkül hogy embertársainak szabadsághoz való jogát megsértené.

Ez a dolga a nemzeteknek is: az állandó tökéletesedés. Megőrizhetik, jó is, ha megőrzik egyéni sajátságaikat. Így nemes versenyben, egymást nem elfojtva, hanem ösztökélve közeledhetnek a célhoz, az emberiség nagy eszményének megvalósításához. Az első nemzet az lesz, amely először éri azt el.

A nemzetek még messze vannak a tökéletesedéstől. A magyarnak is sok tennivalója van, hogy magát kifelé és befelé egyaránt ilyen eszményien szabadnak mondhassa. Történelmünk szomorú volt, rengeteg előre nem látott szerencsétlenség hátráltatta fejlődésünket.

Fejlődünk. Az egyéni lelkületű magyarság ismeri a közös nagy célt; tudja, mire kell törekednie. Van akarata is hozzá. Nagyjaink ezt a törekvést, ezt az akaratot képviselték: ők a példaképek. Ők vizsgáztatnak magyarságból ma is.

A magyar az, aki bátran szembenéz a nép bajaival: a nemzet fejlődésének akadályaival. Aki a szabadságot ma is minden téren meg akarja valósítani. Aki a népnek műveltséget, egészséget, jólétet akar. Aki a földmívesnek földet, a munkásnak méltó hasznot, mindenkinek emberi bánásmódot kíván, egyéni érdeke ellenére is. Aki egy nyomorult, éhező vagy jogfosztott láttán saját magát is sértve érzi, emberi, magyari mivoltában. Mit mondjak még? A magyar az, akinek jellemzésére azt mondhatjuk el, amit a tökéletes emberről gondolunk. Örüljünk, hogy annyi kanyar után ilyen egyszerű megoldáshoz jutottunk, a kérdésre ilyen kereken megfelelhetünk. Ez a bizonyíték, hogy bár változatos területeken, de mindig egyenes irányban jöttünk.

Amit a magyar természetről elmondtunk, csak azért mondtuk el, hogy bizonyítékot szolgáltassunk: képesek vagyunk erre a fejlődésre. Ehhez elsősorban lelki tulajdonságok kellenek.

Magyar énelőttem az, aki nem bírja a homályt, sem a börtönben, sem a gondolatban. Magyar az, aki az értelmet szereti, aki szenvedélyét csak akkor engedi szabadon, midőn a szó már nem használ az igazság elfogadtatására. Minden nép közösség. Jó magyar az, aki emberi, jó tagja a magyar közösségnek.

Karinthy Trianonról

Holnapután lesz 92 esztendeje annak, hogy megszületett a trianoni békediktátum, a mohácsi vész mellett a magyar nemzet történelmének legnagyobb tragédiája. Ünnepelni nincs mit, de emlékezni kötelező. A fiatalok nagy része persze már nem is tudja, hogy mire emlékezünk, és akik sohasem éltek kisebbségben, azoknak többsége fel sem fogja, hogy mi történt. Ők már természetesnek veszik a jelenlegi állapotot, nem érezhetik a veszteség fájdalmát. Pedig családok szakadtak el egymástól, emberi életek törtek derékba, és a Kárpát-medence országai, akár bevallják, akár nem, mind a mai napig nyögik a gazdaság verőereinek szétszakítását.
Erről a veszteségről, a veszteség fájdalmáról Karinthy Frigyes írta az egyik legszebb verset.