2012. november 10., szombat

Mocsok nélkül



Megvallom, nem vagyok elragadtatva az USA-tól. Hosszú lenne felsorolni, mi mindent nem szeretek benne, hogy mi mindenben nem tekinthető példaképnek, még akkor sem, ha ezt hiszi magáról. Komikusnak, sőt károsnak tartom hagyományainktól idegen, jórészt üzleti érdekből életre hívott hagyományainak majmolását is, a Halloween-től a Valentin-napig.
Mondom ezt annak ellenére, hogy lenne mit tanulnunk tőlük. Például a politikai kultúrát, politikai ellenfeleink tiszteletét. Magyar szemlélő számára teljes mértékben érthetetlen, mért tartotta ezt a választási kampányt az ország közvéleménye minden idők legdurvább választási kampányának, hiszen az ellenfelek maximum ilyeneket mondtak egymásról: „elfordul a valóságtól”, „szocializmust akar építeni”, „tönkre teszi a gazdaságot”, stb. Sehol egy mocskolódást, személyeskedés, anyázás. Mintha nem is lett volna kampány.
A java azonban a választások után következett. Első beszédében Obama, az újraválasztott elnök közölte: „ A lehető legrövidebb időn belül szeretnék elbeszélgetni Mitt Romney úrral az ország helyzetéről, illetve az előttünk álló legfontosabb feladatokról. Bár eddig ádáz harcot vívtunk, ennek csak az volt az oka, hogy mindketten (!) forrón szeretjük hazánkat.”
Nem sokkal korábban a fent említett ellenfél nyilvánosan ismerte el vereségét, gratulált a győztesnek, majd hangsúlyozta, hogy a továbbiakban kész segíteni az elnök munkáját az ország előtt álló problémák megoldásában.
Nem tudom, feltűnt e valami. Feltűnt e valami a választópolgároknak, de még inkább a politikusoknak, vagy ahogy nagy-nagy jóindulattal emlegetni szokták: a politikai elitnek.  Feltűnt-e, hogy a vesztes még csak célzást sem tett arra: a győztes elcsalta a választásokat. Netán megvásárolta a szavazatokat. Mert ez fel sem merült.
Mint ahogy egyik sem nevezte a másikat hazaárulónak, tolvajnak, fasisztának vagy antiszemitának, nem hánytorgatta fel, hogy ki volt az apja  és nagyapja, egyáltalán nem volt semmi személyeskedés, mocskolódásról nem is szólva. Pontosan úgy viselkedtek, ahogy egy politikai elitnek viselkednie kell.
Pedig, magyar szemmel nézve, minden lehetőség adott lett volna egy igazi, véresszájú, kelet-európai kampány levezényléséhez. Tudvalévő, például, hogy a pénzvilág zöme Romneyt támogatta, s egy „magyar Obama” alighanem kijátszotta volna a kártyát, mondván, a gazdagok oldalára állt a szegényekkel szemben. Az igazi Obama mégsem tette.
Hogy mért nem? Nyilván mások a politikai hagyományok is, de ezeket a hagyományokat mindig logikus érvek támasztják alá. Egy igazi politikus ugyanis nem csak arra gondol, hogy miként lehet megszerezni, vagy megőrizni a hatalmat, hanem arra is, hogy mi lesz utána. A mocskolódásért hosszú távon mindig nagy árat kell fizetni. Nem csupán azért, mert együtt, az adott országban kell élni a választások után is, hanem, mert soha nem lehet tudni, vajon nem a korábbi ellenféllel kell-e esetleg összefogni, netán koalíciót kötni az ország érdekében.
Ha meg hosszú évekig kölcsönösen bűnözőnek nevezzük egymást, akkor a választópolgárok ezt előbb-utóbb el is hiszik. Rólunk is, róluk is. És akkor már azt sem hiszik el nekünk, ha nagyon jót akarunk.
Amerikában ezt tudják, nálunk nem. Ott az elit tényleg elit, nálunk nem. Pedig csak úgy juthat valamire az ország, ha vezetik, s vezetni csak azt lehet, aki felnéz a vezetőire. Nem lehetne ebből a politikai kultúrából egy keveset importálni? Akár a Valentin-nap, vagy a Dallas helyet.