Randevúztam
a KGB-vel
Aki átélte a Szovjetunióban
a régi „szép” időket, az bizonyára arra is emlékszik, hogy milyen félelemmel
ejtettük ki annak idején, kizárólag a legszűkebb körben és suttogva, az egykori
állambiztonsági (fiatalabbak kedvéért: politikai) rendőrség, a KGB nevét. Mint
valami sötét, gonosz szellem telepedett rá ez a szervezet a hétköznapokra, mert
tudtuk, hogy mindenütt ott van, ám a legritkább esetben lehetett látni.
Egyszer aztán tiszteletét
tette nálam is, pontosabban, inkább meghívott randira. Talán 1980-ban lehetett,
s negyedikes magyar szakos ungvári egyetemistaként egy iskolában töltöttük a
pedagógiai gyakorlatunkat, amikor szünetben az iskola igazgatója közölte,
telefonon kerestek az ungvári Komszomol (a szovjet KISZ, azaz kommunista
ifjúsági szövetség) irodájából, s üzenték, másnap ekkor és ekkor menjek be.
El nem tudtam képzelni, mit
akarnak tőlem, az egyetemnek önálló szervezete volt, életemben nem találkoztam
velük, nem ismertem ott senki. A Komszomol-iroda a városi tanács épületében
működött, és belépésem után értetlenségem csak fokozódott, mivel közölték, ők
ugyan nem üzentek nekem semmit.
Már-már valami ízetlen
tréfára gondoltam, ám az épületből kilépve, a lépcsőn nevemen szólított egy télisapkás,
harmincas férfi. Őszintén szólva, meghökkentem, amikor azt javasolta, hogy
sétáljunk egyet, mi másra gondolhattam volna, mint hogy valami intim ajánlatot
akar tenni nekem, bár korábban nem, szerencsére, férfiak még sohasem üldöztek a
szerelmükkel.
Aztán megnyugtatott, hogy ő
a KGB-tól jött, pontosabban, egyáltalán nem nyugtatott meg, mert ekkor kezdtem
el beijedni. Következett ugyanis az „udvarlás”. Hogy én milyen sokoldalú
fiatalember vagyok, sok közösségben megfordulok, és milyen jó lenne, ha
tájékoztatnám őt, hogy ott mit tapasztaltam, miről beszélnek. Ekkor jöttem rá,
hogy nekem tulajdonképpen a legjobb barátaimat kellene feljelenteni, s hevesen
tiltakoztam, mondván, én a tanulás és a tanítás mellett nem érek rá semmi
másra.
Közben ballagtunk az óváros
utcáin. Akik szembe jöttek, váltig azt hihették, hogy két régi ismerős andalog
itt, kedélyesen beszélgetve, én viszont csak a vigyort láttam az arcán, a
ragadozó elégedett vigyorát, amint lecsap áldozatára. A csábítás folytatódott.
Elmondta, hogy ők rengeteget tudnának nekem segíteni. Jövőre például
lediplomázok, és egyáltalán nem mindegy, hová vesznek fel dolgozni. A
„szervezetnek”, így mondta ő, nagy hatalma van, higgyem el, bármit el tudnak
intézni.
Persze, én el is hittem.
Hallottam már a szervezetről egyet, s mást. Bármit és bárkit. Ekkor, honnan,
honnan nem, támadt egy ötletem, elhatároztam, hogy a rendszer saját
demagógiáját fordítom a rendszer ellen.
-- Segítség? Mért kellene
nekem segítség az elhelyezkedéshez? A mi rendszerünkben nincs munkanélküliség.
Azt meg, hogy hová vesznek fel, majd eldöntik odafönn az elvtársak, hiszen ők
tudják, hol van rám szüksége a hazának!
Ekkor egy szemvillanás alatt
eltűnt az arcáról a bárgyú vigyor, a feje pulykavörös lett a méregtől. Amint az
várható volt, következett a fenyegetőzés. Elmondta, hogy tudnak ők másképp is
beszélni. Csak egy telefonjukba kerül, és sohasem végzem el az egyetemet, sőt,
ha kirúgnak, akkor azonnal elvisznek katonának. Akkor pedig olyan helyre
kerülök, hogy azt életem végéig megemlegetem!
Megvallom őszintén, akkor
egy zabszem nem ment volna a fenekembe. Már láttam magamat valahol tundrában,
amint csákánnyal püfölöm a fagyos földet valami építkezésen. Igazság szerint,
meg sem tudtam szólalni.
Lehet, hogy ez volt a
szerencsém, mert ő sem tudott mit kezdeni velem. kezembe nyomott egy cetlit a
telefonszámával, mondván, ha meggondolom magam, hívjam fel, és közölte, hogy
még találkozunk, aztán elrohant. Persze, lelkemre kötötte, hogy erről a
beszélgetésről soha senkinek egy szót sem. Én meg ott álltam a hóesésben, és
csak akkor vettem észre, hogy zavaromban leléptem a járdáról, bele a tócsába és
a cipőmbe bokáig befolyt a víz.
A tiltás ellenére vagy talán
épp ezért, úgy éreztem, valakinek el kell mondanom megkísértésem történetét.
Alig tettem néhány lépést, amikor az utca másik oldalán felfedeztem egy jóbarátomat,
s azon nyomban elhadartam neki megfélemlítésem történetét. Elégedetten eregette
meg a vállamat, tudta, hogy ilyesmit akárkinek nem mesél el az ember. Aztán
elmondta, hogy én még jól is jártam, őt néhány évvel ezelőtt, krimibe illő
körülmények között, egy lefüggönyözött fekete kocsiba rángatták be, s órákon át
köröztek vele a városban, mondván, addig nem szállhat ki, míg be nem áll a
Szervezetbe.
Az ügynököm, még egyszer
keresett telefonon a kollégiumban, de a hangja már kevésbé volt határozott,
látszott, hogy belenyugodott a döntésembe. Valóban szerencsém volt, hiszen,
mint később megtudtam, nem mindenkivel bántak ilyen finoman. Az egyetemet is
elvégeztem, igaz, amikor Magyarországra akartam utazni rokonlátogatásra,
megtagadták az útlevet. Hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz, azt nem tudom.
Viszont a beszervezési
kísérlet után néhány hónappal, egy szintén magyar szakos, bár fiatalabb lánnyal
sétáltunk át az Ung folyó hídján, amikor szembejött velünk az a bizonyos
illető. Én, persze, úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, ő is elfordította
a fejét, de a lány váratlanul ráköszönt.
-- Hát ez ki volt- kérdeztem
tőle.
-- Hát… hát…, csak
összetévesztettem valakivel – hebegte zavartan.
Később azt hallottam, hogy
minden egyetemi csoportban, függetlenül annak létszámától, legalább egy beépített ember
működött.
Orémus Kálmán
