2013. szeptember 24., kedd

Merünk-e kísérletezni?



„A kisgyerek számára a kudarc még természetes része az életnek: elesik és újra feláll, gyakorol, amíg meg nem tanul átfordulni, kúszni, mászni, járni. Számára ez nem kudarc, hanem a tanulás természetes része, gyakorlás. Az azonban, hogy később hogyan viseli, ha valami nem sikerül, hogy kudarcként éli-e meg, azon múlik, tőlünk mit lát. Dühöngünk, ha valami nem megy? Káromkodunk? Egy halk cifra odamondás után magunkba fojtjuk? Rámondjuk, hogy "mert nekem soha nem sikerül semmi"? Fogat összeszorítva erőltetjük? Elvárjuk, hogy elsőre menjen? Lebeszéljük-e egy-egy ötletéről, mert "úgyse menne"? Mi, szülők, merünk-e kísérletezni az élet dolgaiban? A konyhában? A munkában? A kapcsolatainkban? Merünk-e elesésből újra felállni? Merünk-e tanulni? Hagyjuk-e, hogy a gyermekünk így tegyen?”
Vida Ágnes pszichológus

2013. szeptember 19., csütörtök

A munkácsi magyar középiskola feltámadása



Néhai Tonhaizer Ferenc, Munkács város egykori alpolgármestere visszaemlékezései alapján, akit a szovjet hatóságok elhurcoltak és csak három év két hónap lágerben letöltött raboskodás után térhetett haza.

„Bár odahaza voltam, idegenben éreztem magam. Nem csoda, hogy gyakran eszembe jutott egy, a munkácsi temetőben lévő sírfelirat: "Meghaltam, mert szívem nem tudott hazát cserélni.”. Én nem követhettem az igaz magyart. nekem még élni kellett, élni családom, kicsiny gyermekeim érdekében.
Így aztán két elhatározás született bennem. Az egyik az, hogy mindent meg kell tenni a Magyarországra való átköltözésünk érdekében, a másik pedig, lehetőleg távol tartani magam minden hivatalos ténykedéstől, és kerülni a színházat, mozit és egyéb szórakozóhelyeket. …Második elhatározásomat, a szórakozásra vonatkozóan eddig 99 százalékban betartottam, de a hivatalos ténykedést illetően megszegtem. Véleményem szerint, magyar szempontból kötelességem volt megszegni.
 Az első szülői értekezleten, melyen a magyar nyelvű iskolában részt vettem, a szülői tanács elnökévé választottak. ekkor a mi iskolánk csak hétosztályos volt, melynek elvégzése egyetemi felvételre nem jogosított. Ugyanakkor Munkácson csaknem az összes orosz és ukrán iskola tízosztályos középiskola volt. Az érdekelt szülők között volt néhány lelkes magyar, akikkel szinte élvezet volt a tízosztályos magyar középiskola megszerzése érdekében harcolni.
Ez a harc teljes két éven keresztül folyt. Gyakran hívtam össze szülői értekezletet, küldöttségeket menesztettünk a tanfelügyelőhöz, a polgármesterhez, Ungvárra és Kijevbe. Írtam, szaladgáltam, mindenütt ott voltam, ahol a magyar iskola érdekében veszekedni kellett.
A kijevi minisztérium mindjárt az első kérvényemre engedélyezte a magyar középiskolát. A helyi sovinizmus azonban még a minisztériumi rendelkezésnél is erősebb volt. Amikor, a kapott engedély birtokában, felkerestem az illetékes hatóságokat, azt a választ kaptam, hogy a tízosztályos magyar iskola részére nincs helyiség.
Hiába adtunk be többféle javaslatot, sőt, még azt is vállaltuk, hogy közadakozásból és önkéntes munkával megnagyobbítjuk iskolánkat, hiába hivatkoztunk arra, hogy gyermekeink kényszerülve vannak a falvakba járni iskolába. Minden törekvésünk, minden érvelésünk hiábavalónak bizonyult.
Amikor egyszer Ungváron a területi tanfelügyelőnek azt találtam mondani, hogy mégis tűrhetetlen állapot, hogy a városi gyermek a hét osztály elvégzése után csak falun folytathatja a tanulást, azt válaszolta, hogy ezentúl már csak úgy lesz: a régi rendszerekben a falusi gyermek a városba jött művelődni, most már a városi gyermek járhat falura.
Egy ízben azzal vádoltak, hogy csak én követelőzöm, a többi szülő már megtanulta az államnyelvet és a gyermekük asszimilálódásba beleegyezik. Ennek bizonyságául akart a tanfelügyelőség egy csapdát felállítani.  Összehívatta az érdekelt szülőket, s az értekezletre elhozta a párt kultúrreferensét is. A tanfelügyelő hosszú beszéddel próbálta indokolni, hogy miért lehetetlen Munkácson a tízosztályos magyar középiskola felállítása. A beszéd elhangzása után az egész hallgatóság azt kiabálta: „Nem értettünk semmit!” A kultúrreferens, látva a helyzetet, felállt, ezzel vége is lett az értekezletnek. Kétségtelen, hogy nekünk ebből nagy hasznunk volt, nevezetesen, hogy a soviniszta tanfelügyelő nem tudta többé félrevezetni a feletteseit.
Néhány nap múlva megüzente nekem a polgármester, hogy, ha „uszításaimmal” fel nem hagyok, letartóztatásom iránt fog intézkedni. A soviniszták szemében az is uszítás volt, hogy én a magyarság törvény adta jogát követetem. Én a panaszommal Moszkvához fordultam, erre minden vitatkozás, csűrés-csavarás  megszűnt. Mindjárt volt helyiség, volt elegendő tanerő és pénzbeli fedezet is volt. Csak engem fenyegettek, hogy kellemetlenségeim lesznek, mert nem lesz elegendő magyar tanuló. E fenyegetést tett nem követhette, mert a magyar iskola tanulóinak száma 560-ról 940-re emelkedett.”

Fotó: A jobb felső sarokban látható épületben működik a munkácsi magyar iskola.
(Archív felvétel)

Közreadta: Orémus Kálmán

2013. szeptember 16., hétfő

A legősibb mesterség




A pesti villamosra felszállt egy öreg nő, szétsminkelt arccal, rózsaszínre rúzsozott szájjal, olcsó kölniszag terjengte körül, csiricsáré sárga-piros-lila ruha, barna, rozzant műbőrszatyor.
Alighogy becsukódtak az ajtók, irtózatos tolongásba kezdett az amúgy is tömött villamoson, ezzel is demonstrálva, hogy neki márpedig ülőhelyre lenne szüksége. Talált is egy megfelelő alanyt, punk frizura, farmerdzseki, néhány piercing a fülében...
Na, öregasszony el is kezdte lökdösni a szatyorral, meg dülöngélt, nyögdécselt. Meg is jött a várt eredmény, fickó nem bírta tovább és felugrott. Ingerülten odaszólt az öregasszonynak:
- Tessék, üljön le, vén kurva!
A közelben állt egy idősebb fehérhajú úriember, sétapálca a kezében. Az öregasszony hozzá sietett segítségért:
- Hallotta uram, mit mondott nekem ez a taknyos? Azt mondta NEKEM... hogy VÉN KURVA!
Mire az öregúr:
- Ne izgassa fel magát drága hölgyem, én is már vagy 10 éve, hogy nem praktizálok, mégis mindenki doktor úrnak szólít!