2013. november 12., kedd

Emlékversek Munkácsról



Viharvert, valaha zöld fedelű, de ma már inkább barnuló-sárguló kis kapcsos füzetet talált az édesanyám a régi kacatok között. Az első oldalán ez olvasható: „Névnapi emlékül szeretett húgomnak, Jucinak! Munkács, 1925. február 16. Józsi.” 
 
Ez lett az ünnepelt emlékverses füzete. Az akkor 17 éves Juci az én nagymamám volt. Elképesztő, mi mindent „élt át” ez a kis füzet, elszomorító, hogy azok közül, akik annak idején tízen- vagy alig huszonévesként beleírták kis versikéiket, ma már valószínűleg valamennyien az isteni magasságokból méznek le ránk.
De más is kiolvasható belőle. Például az, hogy bár a szerelem és a barátság már akkor is kiemelt helyet foglalt el az ifjúság gondolatkörében, a Trianon miatt Csehszlovákiához csatolt Munkácson még a kamaszok számára is mily fontos volt a haza, a nemzet szeretete.

Egy bizonyos Manyi például, dátum nélkül,ezt rótta a kis füzetbe:

„Nehéz homályban kúszik a jövő,
Mint szürkületkor erdőben az út…
Aki bemegy – nem tudja, merre jut,
S nem tudja, ki lesz, aki szembejő.

Tán a balsors lesz, tán a Jószerencse,
Talán törpe lesz, talán óriás,
Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,
Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.

Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon
Előttünk fel-felmordul a vadon
S a szélben száraz levél kavarog.

Legyen az erdő bármilyen sötét,
Csak el ne engedjük egymás kezét
Kitett „hazátlan” árvák: magyarok.”