2014. július 17., csütörtök

Maszek történelem II.



Először a szavak maradtak...
Szülőfalum, Rát (ukránul Rativci ) község Ukrajnában van, Kárpátalján az Ungvári járásban, Ungvártól 12 km-re délre. Igazából a munkácsi kórházban születte, ezt követően pedig Munkácson, a nagyszüleimnél töltöttem életem első hónapját, azon egyszerű oknál fogva, hogy épp azon a napon bontották le a régi házunkat, amikor én a világra jöttem.

Ennek ellenére én Rátot tartom a szülőfalumnak, hiszen itt éltem le életem első tizenöt évét, itt formálódtam azzá, aki lettem, egy olyan közösségben, melynek tagjai, vagy legalábbis a többségük, egyszerű parasztember volt, mégis rengeteget tanultam tőlük, ha nem mást, hát emberséget. Ezért aztán, bár egyre ritkábban járok vissza, folyamatosan figyelemmel kísérem a sorsát, mai napig tartom a kapcsolatot néhány egykori földimmel.

Így aztán, szinte a szemem előtt játszódott le az a szomorú, bár valószínűleg elkerülhetetlen folyamat, melynek során egy színmagyar településből, vegyes lakosságú, bár magyar többségét még megőrző faluvá vált, melynek ma már a vezetője sem magyar.

Rát tulajdonképpen két falu, Kisrát és Nagyrát összeolvadásából, összeépüléséből jött létre. 1910-ben Kisrátnak 599 lakosa volt, melyből magyar 597, ebből 155 római katolikus, 81 görög katolikus, 353 református, Nagyrát 606 lakosából pedig 592 magyar, 8 pedig német, amiből 282 római katolikus, 256 görög katolikus és 37 református. Mint látható, a faluban egyetlen ukrán, de még ruszin sem élt és ezek az arányok nagyjából meg is maradtak a második világháború végéig.

A háború után lassú, de visszafordíthatatlan változások történtek. Nagyapám elmondása szerint, a szovjet katonaság elvonulása után érkező szovjet hivatalnokok, pártmunkások, NKDV-sek még csak átutazóban tértek be a faluba. Jöttek kolhozt szervezni, a férfiak nagy részét elhurcolták a lágerbe, politikai előadásokat tartottak. A falu megrettenve, de bizonyos passzív ellenállással tekintett rájuk. Ők egy idő után elmentek, de néhány szavuk már az elején itt maradt (például ocseregy-sor, bánká-befőttes üveg, bulocska-zsömle).

(Szintén nagyapám mesélte, akik 1928-ban református kántortanítóként került a faluba, hogy közvetlenül a háború után egyszer látta, amint nagy sor áll a községháza előtt.
-- Hát te mit csinálsz itt, János? – szólította meg egykori tanítványát, aki a sor végén állt.
-- Nem látja, tanító úr? Itt állok, az ocseregyben – felelte az.
-- Ej, ej – csóválta rosszallóan a fejét nagyapám –, elfelejtettél magyarul? Nem ocseregy, hanem sor.
-- Tanító úr, ilyen magyarul nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban!)

Persze, az az igazság, hogy a hatalom eleinte megpróbálta a helyi, többé-kevésbé megbízható régi kommunistákkal elvégeztetni a szovjetizálás népszerűtlen feladatát. Így lett például az ungvári járás első párttitkára egy Varga nevű, nagygejőci származású öreg kommunista, akinek az volta baja, hogy túl komolyan vette az elveit. Így aztán az első túlkapások után be is vitte a pártkönyvét a pártbizottságra, mondván, ő nem ilyen rendszert akart. Hogy aztán mi lett a sorsa, azt nem tudom. Az iskolaigazgató is egy olyan ember lett az első időkben, akinek szláv neve volt és a háború után jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen szlovák.
A negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében egymást váltották a hatalom által a falu szemmel tartása és a kommunista eszmék terjesztése végett kinevezett komisszárok, párttitkárok. Akkor már létezett a szovhoz (állami gazdaság), s mivel ezt többnyire magyarok vezették, mindenképpen kellett melléjük egy megbízható orosz vagy ukrán. Ők azonban nem telepedtek le a faluban.

Az egyikre még jól emlékszem. Egy hatalmas termetű, pocakos ember volt, nyugdíjas orosz katonatiszt, a felesége meg oroszt tanított az iskolában, mindketten Ungvárról jártak ki. persze, egy sót sem tudtak magyarul. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nyár folyamán két-három alkalommal a falu apraja-nagyja kivonult (ebben többnyire a gazdaság teherautói voltak segítségére) a nyolc kilométerre lévő Latorca partjára, akkor ez volt a strandolás. Egyszer csak hatalmas visítozásra lettünk figyelmesek, a ráti lányok és asszonyok szemüket eltakarva, sikítozva futottak el a partról. Amikor közelebb mentünk, döbbenten láttuk, hogy a párttitkár elvtárt anyaszólt meztelenül áll a combközépig érő vízben, becses jószága a a hullámokba lóg és hangosan méltatlankodik. Szerinte ugyanis a magyarok nagyon szégyenlősek, az teljesen természetes, hogy egy orosz férfi így fürdőzik.

Aztán ők is eltűntek az áthelyezések útvesztőiben. A falu első állandó ukrán, illetve ruszin lakosai nem is a faluban laktak. A ráti vasútállomás mellé telepítettek be két azzal a szokásos jelszóval, hogy helyben nincsenek szakemberek, ám az állomás és környéke közigazgatásilag Szürte községhez tartozik, bár ez a falu még legalább egy kilométerre fekszik. Ezek az emberek aztán letelepedtek, de szinte egyáltalán nem kapcsolódtak be a falu életébe.

Meg kell még itt említenem a Males nevű felcsert, aki egy nagyon népszerű ember volt a faluban, ma is előttem van, amint ócska biciklijén az utcákat járja. Mondjuk, mindent el is követtet, hogy befogadják, megtanult magyarul,  mindenkin megpróbált segíteni, mindenkivel barátságos volt, bár az állandó lakása neki sem a faluban volt egy ideig.

Én még jól emlékszem az első ukránra, pontosabban ruszinra, aki Ráton családostól, állandó jelleggel letelepedett. Ez valamikor a hatvanas évek közepén történt. Úgy hívták az illetőt, hogy Vaszil Zsgánics. Abban időben Illár Ambrus volt a helyi gazdaság vezetője és „odafönn” már igencsak szúrta az illetékesek szemét, hogy itt mindenki magyar. Szigorú tervgazdálkodás folyt, márpedig a légből kapott, hasraütős terveket elég nehéz volt teljesíteni a közösben.

Akkor azt találták ki, hogy ide kell küldeni egy kiváló szakembert, egy élmunkást, aki majd átadja a tapasztalatait a helyi, „elmaradott” kádereknek. Nem tudom, mennyire kellett őt győzködni, de a faluba költözött és munkába állt a helyi gazgazdaságban, mint traktoros. A falu hamar befogadta, hamarosan az egész családja megtanult magyarul ellentétben azoknak a többségével, akik most költöznek be, a gyerekeivel szinte naponta játszottunk együtt.

Hogy mi volt a kiváló munkahelyi teljesítményének a titka? Természetesen, a papír, mely mindent elbír. Édesapám nyaranta számvivő volt az aratóknál, már előre kiadták a parancsot, hogy a munkaversenyt Vaszilnak kell megnyernie. Nem sokkal később egy Sztegura nevű sofőrt helyeztek a gazdaságba, hasonló indoklással.

Ettől kezdve aztán megindult a beáramlás, a két beköltöző család jól érezte magát, jöttek a rokonok, ismerősök előbb csak látogatóba, aztán már másként is. Valamikor  70-es években a gejőci út mellett új utcát nyitottak a kertek mögött, telkeket alakítottak ki, ott már zömmel a betelepültek építkeztek. A kisráti temetővel szemben lévő kacsaúsztatót, melynek jegén gyermekkoromba annyit játszottunk betemették, egy többemeletes házat építettek rá szolgálati lakásokkal a betelepülő szakembereknek.

Ma a hivatalos adatok szerint a község 1470 lakosának még mindig 80 százaléka magyar. Ha végigmegyünk a falunk és megnézzük, hogy kik laknak az egyes házakban erős kétely ébred az emberben.