2015. január 5., hétfő

Kelet-európai trauma



„Nem csak Magyarországon, az egész régióban olyan súlyos, hosszan tartó történelmi traumák voltak, amik Litvániától Montenegróig kitörölhetetlennek tűnnek. Érdekes módon ez a földrajzi sáv mindig is kulturális ütköző volt. Emiatt van – tudatos és tudattalan szinten egyaránt – megalázottság-élményünk: „Velünk a sors kiszúrt, nekünk mások tartoznak, mi nem tehetünk semmiről”. Ez önismeretileg elég veszélyes szélsőség, és mindig két pólusa van: iszonyú picinek érzem magam, de közben arról álmodom, hogy iszonyú nagy vagyok. Ebből ered a „Nagy-Magyarország”, „Nagy-Románia”, „Nagy-Szlovákia” vágyképzet, amely mindegyik változatában több évszázaddal élte túl önmaga értelmét.
Most azt a régi téves eszmét igyekszik a vezetés újra az emberek fejébe sulykolni, miszerint „Titeket üldöznek, nektek méltatlan sorsotok van, körül vagytok véve ellenséggel”. Az elmúlt ötszáz évben ez sokszor és hosszú időkön át valóság volt – mára hiedelem lett, mégis rengeteg embernek aha-élménye lesz, amikor ezt hallja. Gondolkodó embert viszont nem lehet behúzni ebbe a csőbe. Most sajnos mégis úgy tűnik, hogy többségbe kerültek a nem-gondolkodók. Velük el lehet hitetni, hogy tényleg, mi fantasztikusak vagyunk, jobbak másoknál, csak azért nem boldogulunk jobban, mert gáncsolnak minket. Ezt egy belgrádi szerbbel ugyanúgy el lehet ma hitetni, mint egy kassai szlovákkal, egy macedóniai albánnal vagy egy lengyellel.”
(F. Várkonyi Zsuzsa pszichológus, tréner, az egyik legolvasottabb magyar pszichológiai szerző)