Böjte Csaba atya és a dévai árvaház neve mára már teljesen összeforrt a köztudatban. Balogh Boglárka 2006 őszén töltött több hetet a gyermekek közt önkéntes nevelőként, majd írta meg élményeit könyv formájában az ott tapasztaltakról, ami a Püski Kiadó gondozásában jelent meg az ünnepi könyvhétre. Megdöbbentő erejű lírai regény született A belém fagyott tenger címmel, egy gyermek őszinte hangján az árvaságáról, magányról és elhagyatottságról. Történet egy véletlen találkozásról, egy könnytelen felnőtt és egy síró gyermek kapcsolatáról, szeretetről és barátságról. Az alábbiakban a könyv egy részletét közöljük.1.fejezet
Ma már tudom, hogy az ember nem csak felnőttként hozhat olyan döntést, mely az akkori, de leginkább elkövetkező életét megváltoztatja, hanem gyermekként is. Én mindössze 9 voltam. Ahogy emlékeim szétgurult gyöngyszemeit próbálom újra nyaklánccá fűzni, megszámolhatatlan törött, hibás darabot találok. Túl sok a piszkosszürke. Túl kevés a hófehér. Még most is érzem sírástól kiszáradt szemem medreiben a sót és a kifehéredett patakcsíkot az arcomon. A sötét szobában még most is 3 gyermek sóhaját hallgatom. Még most is belesüppedek a büdös, nyirkos takaróba, fejemet a pecsétes, puha párnába fúrom, s azt képzelem, hogy vak és süket vagyok. De hiába. A falakról málló tapéta orrfacsaró szaga hatol át a bőrömön, és az ágy vasrácsai, bordámat szúrják szakadatlan. A félelem a szobával együtt lüktet ereimben. 3 éves vagyok. Mindent meg lehet szokni… De nem… ezt nem lehet. Itt, az árvaházban töltött 2 év képtelen zsigereimbe ivódni hétköznapjaival. Minden nap ugyanazzal a fojtogató daganattal a torkomban kelek és ugyanazzal is fekszem. Nem akar apadni. Sőt, mintha nőne. A folyosóról a halvány fény gumipapucs csattogása közt szivárog. Fájdalmasan rikolt az ágy, mikor hátamra fordulok, és üres szemeimmel a plafont bámulom.
#
Hetedik gyermekeként születtem anyámnak, de hogy miért, sohasem fogom megtudni.
Vajon a nem kívántság tompásága elmúlik, vagy bélyegként van lelkem homlokára égetve? Azt mondják, az ember nem emlékszik arra, hogyan születik. Anyám biztos üvöltött. Én hiszem, hogy néma voltam. Az orvosok nem engedték, hogy hazavigyen. Hogy elvigyen oda, amit én csak később, 9 évesen ismertem meg. 1 évet éltem a kórházban. Emlékszem az ápolónők fehérségére, a kórház zöldjére, a cumisüveg tejjel és fertőtlenítővel kevert szagára. Még ma is, ha belépek egy betegellátó kapuján, a színek és szagok emlékei peregnek.
Emlékszem a kérdés nélküli tekintetemre, melynek természetes látvány volt a dagadó hasú nők, anyák, gyermekek sokasága. Emlékszem a borostás férfiak várakozására, az ölelésekre és a boldog mosolyokra. De legélesebben arra emlékszem, hogyan nyílt tágra a csodálkozás – miért sok, miért nem egy fehér köpenyes anya simít –, majd hogyan vált magánnyá, a megértés magányává, és már láttam a méla szomorúságot a rám szegeződő asszonyszemekben. A tenger akkor fagyott meg bennem.
A felismerés, hogy nekem nincs Anyám, aki szeretettel táplál, és nincs Apám, aki tudásával vezet, jéggé dermesztette tájam. Ezen a jégmezőn feküdtem akkor is sötét szobában, a szürke ágynemű és piszkos párnák közt, süketen 3 gyermek sóhajától, vakon bámulva a fekete falakon kergetőző fényeket…
Évek múlva új otthonom a dévai árvaház.
2.fejezet
Bár hajnalban indult a vonat, és 9 órás út állt előttem, képtelen voltam aludni azon az éjszakán. „Vajon milyen lesz? És milyenek lesznek a gyerekek? Fiúk vagy lányok?” – töprengek a sötétben az üres falakat bámulva…Leendő gyermekeim mozdulatait és arcukat figyelem. Kettő mosolyogni próbál, a harmadik rám sem hederít. Barna haja az esetlen frizura ellenére is szép. Gyermekbőre sima tej, szeme, benne fürdő két csokoládé. Talán 10 – 12 éves lehet…Hirtelen veszi észre, hogy figyelem. Teljes arccal, kihívóan fordul felém. Egy pillanatig nézünk csak farkasszemet. Néma a tekintete. De mögötte a keserűség mégis felemeli szavát. Én fordulok el előbb. Ő úgy elégedett, mint aki ismeri önmagát...
Vajon a nem kívántság tompásága elmúlik, vagy bélyegként van lelkem homlokára égetve? Azt mondják, az ember nem emlékszik arra, hogyan születik. Anyám biztos üvöltött. Én hiszem, hogy néma voltam. Az orvosok nem engedték, hogy hazavigyen. Hogy elvigyen oda, amit én csak később, 9 évesen ismertem meg. 1 évet éltem a kórházban. Emlékszem az ápolónők fehérségére, a kórház zöldjére, a cumisüveg tejjel és fertőtlenítővel kevert szagára. Még ma is, ha belépek egy betegellátó kapuján, a színek és szagok emlékei peregnek.
Emlékszem a kérdés nélküli tekintetemre, melynek természetes látvány volt a dagadó hasú nők, anyák, gyermekek sokasága. Emlékszem a borostás férfiak várakozására, az ölelésekre és a boldog mosolyokra. De legélesebben arra emlékszem, hogyan nyílt tágra a csodálkozás – miért sok, miért nem egy fehér köpenyes anya simít –, majd hogyan vált magánnyá, a megértés magányává, és már láttam a méla szomorúságot a rám szegeződő asszonyszemekben. A tenger akkor fagyott meg bennem.
A felismerés, hogy nekem nincs Anyám, aki szeretettel táplál, és nincs Apám, aki tudásával vezet, jéggé dermesztette tájam. Ezen a jégmezőn feküdtem akkor is sötét szobában, a szürke ágynemű és piszkos párnák közt, süketen 3 gyermek sóhajától, vakon bámulva a fekete falakon kergetőző fényeket…
Évek múlva új otthonom a dévai árvaház.
2.fejezet
Bár hajnalban indult a vonat, és 9 órás út állt előttem, képtelen voltam aludni azon az éjszakán. „Vajon milyen lesz? És milyenek lesznek a gyerekek? Fiúk vagy lányok?” – töprengek a sötétben az üres falakat bámulva…Leendő gyermekeim mozdulatait és arcukat figyelem. Kettő mosolyogni próbál, a harmadik rám sem hederít. Barna haja az esetlen frizura ellenére is szép. Gyermekbőre sima tej, szeme, benne fürdő két csokoládé. Talán 10 – 12 éves lehet…Hirtelen veszi észre, hogy figyelem. Teljes arccal, kihívóan fordul felém. Egy pillanatig nézünk csak farkasszemet. Néma a tekintete. De mögötte a keserűség mégis felemeli szavát. Én fordulok el előbb. Ő úgy elégedett, mint aki ismeri önmagát...
#
Az ágy tetején ültem, s széljárta életemen gondolkodtam éppen.
Nem hallottam meg a gyermekkönnyek sóhaját. Percek teltek el, mire eszméltem, egyedüllétem már nem enyém. Átlendülök a múlt korlátján, újból a jelen mocsarába süppedek.
– Móni, mi történt? Neked iskolában kellene lenned!
Rám függesztett tejszemeiből kicsordul a szomorúság. Nem felel. Ágyam előtt áll, reszketve a kétségbeesés vádjától. Bánata tetőtől talpig ér.
– Na, mi a baj? – kérdem gyöngéden, s magamhoz vonom.
Hüppögés a felelet.
– Nevelő, én nem megyek többet iskolába. Boldogtalan erejű szavak.
– Csúfolnak – magyarázza kérdő szemeimnek. – És meg is ütöttek.
– Ki volt az, Mónim? Hiszem, gyerekes veszekedés az egész.
– Azt mondják, hogy koszos koldus vagyok… – végzetes árnyék mondatain – …és ne nyúljak a játékokhoz! Meg hogy takarodjak onnét. De én nem hagytam magam, Nevelő. Elszántság villámhangjai robbannak.
– Rávertem a hátukra, és feléjük rúgtam. Nem rökönyödöm meg, ismerem már módszereit.
– Jól van, előfordul az ilyen. De hogy kerültél haza?
– A tanító elküldött! – igazságtalanság húzza vállát.
– De nem is én voltam a hibás, Nevelő! A többieket miért nem büntetik? Miért mindig én? Úgyis tudom, hogy engem mindenki utál!
A csalódás kenyérhéja marad csak. Belét kirágta a tapasztalat férge.
Nem küldöm vissza az iskolába, de elhatározom, hogy megkeresem a csúfolódókat, és beszélek a tanítóval is.
- Nevelő, én nagyon fázom- szája megremeg. Tudom, hogy valami belső fázás ez, valami fogakat kocogtató, ismerős remegés.
Délre belázasodik. Azon csodálkozom, hogy eddig egy gyerek sem lett beteg. Nem hiszek a Coldrex és a mentolos kenőccsel való mellkaskenegetés ígért erejében. Jégben alváson és a náthás falakon az nem segít.
A megvetett ágy takarója duplán nehéz, Móni homloka nyirkos-hűvös érintésem alatt.
Előveszem a lázmérőt. 38,7 ºC. Szeretnék teát főzni, mézet adni vagy legalább egy pirulát lenyeletni vele, de se melegvíz, se egy maciméz, se egy doboz lázcsillapító. A házban is egyedül vagyunk, még kölcsönkérni sem tudok. Marad a vizes ruha és a hűtő fürdő kegyetlensége. Nem sír, némán tűri a kínzást. Mikor végzünk, ismét bebugyolálom. A vastag pulcsi és zokni a sajátom, újabb paplan a szomszéd ágyakról kerül.
Nevelő… itt marad mellettem? – kérő keze enyémet keresi a párnán…
Sokszor elnéztem csendben Mónit, ezt a dacos kislányt, ahogy szertelenül játszik, vagy ahogy vadul felnevet, és azt érzem, hogy boldog pillanatai csupán egyetlen sekély görcsbe sűrűsödnek össze. Akkor voltak ezek, amikor együtt ebédeltünk, ültünk a parkban, vagy csak leveleket írtunk. Lassan közeledett hazatérésem napja, s tudtam, hogy Móni ragaszkodása egyre jobban mélyül. Éjszaka volt, mikor a vonat elindult velem Déváról. Móni semmit nem aludt azon az éjszakán. Emlékszem, ahogy az állomáson hangtalanul megölelt, arcán tündökölt a lámpák fénye. Vártam, hogy mondjon valamit. De ő néma maradt. Éreztem, hogyan alszik ki benne a fény. Szótlanul léptem a kattogó mozdony lépcsőjére.
Hírtelen nyúlt fázós kezem után.
– Ugye, értem fog jönni, és ahogy ígérte megmutatja nekem Magyarországot?
Tejszemében a könnye az én szememben égett.
Bólintásom csendes. Nincs nevetés, nincs ujjongás, de a csend is hangosan beszél. Móni álma visszatér.
Az ágy tetején ültem, s széljárta életemen gondolkodtam éppen.
Nem hallottam meg a gyermekkönnyek sóhaját. Percek teltek el, mire eszméltem, egyedüllétem már nem enyém. Átlendülök a múlt korlátján, újból a jelen mocsarába süppedek.
– Móni, mi történt? Neked iskolában kellene lenned!
Rám függesztett tejszemeiből kicsordul a szomorúság. Nem felel. Ágyam előtt áll, reszketve a kétségbeesés vádjától. Bánata tetőtől talpig ér.
– Na, mi a baj? – kérdem gyöngéden, s magamhoz vonom.
Hüppögés a felelet.
– Nevelő, én nem megyek többet iskolába. Boldogtalan erejű szavak.
– Csúfolnak – magyarázza kérdő szemeimnek. – És meg is ütöttek.
– Ki volt az, Mónim? Hiszem, gyerekes veszekedés az egész.
– Azt mondják, hogy koszos koldus vagyok… – végzetes árnyék mondatain – …és ne nyúljak a játékokhoz! Meg hogy takarodjak onnét. De én nem hagytam magam, Nevelő. Elszántság villámhangjai robbannak.
– Rávertem a hátukra, és feléjük rúgtam. Nem rökönyödöm meg, ismerem már módszereit.
– Jól van, előfordul az ilyen. De hogy kerültél haza?
– A tanító elküldött! – igazságtalanság húzza vállát.
– De nem is én voltam a hibás, Nevelő! A többieket miért nem büntetik? Miért mindig én? Úgyis tudom, hogy engem mindenki utál!
A csalódás kenyérhéja marad csak. Belét kirágta a tapasztalat férge.
Nem küldöm vissza az iskolába, de elhatározom, hogy megkeresem a csúfolódókat, és beszélek a tanítóval is.
- Nevelő, én nagyon fázom- szája megremeg. Tudom, hogy valami belső fázás ez, valami fogakat kocogtató, ismerős remegés.
Délre belázasodik. Azon csodálkozom, hogy eddig egy gyerek sem lett beteg. Nem hiszek a Coldrex és a mentolos kenőccsel való mellkaskenegetés ígért erejében. Jégben alváson és a náthás falakon az nem segít.
A megvetett ágy takarója duplán nehéz, Móni homloka nyirkos-hűvös érintésem alatt.
Előveszem a lázmérőt. 38,7 ºC. Szeretnék teát főzni, mézet adni vagy legalább egy pirulát lenyeletni vele, de se melegvíz, se egy maciméz, se egy doboz lázcsillapító. A házban is egyedül vagyunk, még kölcsönkérni sem tudok. Marad a vizes ruha és a hűtő fürdő kegyetlensége. Nem sír, némán tűri a kínzást. Mikor végzünk, ismét bebugyolálom. A vastag pulcsi és zokni a sajátom, újabb paplan a szomszéd ágyakról kerül.
Nevelő… itt marad mellettem? – kérő keze enyémet keresi a párnán…
Sokszor elnéztem csendben Mónit, ezt a dacos kislányt, ahogy szertelenül játszik, vagy ahogy vadul felnevet, és azt érzem, hogy boldog pillanatai csupán egyetlen sekély görcsbe sűrűsödnek össze. Akkor voltak ezek, amikor együtt ebédeltünk, ültünk a parkban, vagy csak leveleket írtunk. Lassan közeledett hazatérésem napja, s tudtam, hogy Móni ragaszkodása egyre jobban mélyül. Éjszaka volt, mikor a vonat elindult velem Déváról. Móni semmit nem aludt azon az éjszakán. Emlékszem, ahogy az állomáson hangtalanul megölelt, arcán tündökölt a lámpák fénye. Vártam, hogy mondjon valamit. De ő néma maradt. Éreztem, hogyan alszik ki benne a fény. Szótlanul léptem a kattogó mozdony lépcsőjére.
Hírtelen nyúlt fázós kezem után.
– Ugye, értem fog jönni, és ahogy ígérte megmutatja nekem Magyarországot?
Tejszemében a könnye az én szememben égett.
Bólintásom csendes. Nincs nevetés, nincs ujjongás, de a csend is hangosan beszél. Móni álma visszatér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése