Örkény István: Técsőiek

Nagyon fiatal volt az újságíró. Nagyon mozgékony. Nagyon buzgó. Úgy járt a kezében a töltőtoll, mintha türelmetlenségében a levegőben írna.

– Hát halljuk – mondta, miután lemászott az állványzatról. – Most lehet már nem csak a jóról írni. A mentők vitték el a sebesültet?

– Csak bekötözték – mondta Bogya. – Aztán velünk jött a szállásra.

– Talán nem is riport lesz – elmélkedett az újságíró. – Talán rádiójátékot írok magukról... És miért tört ki a verekedés?

Bogya, mialatt fényképezték, levette zsíros kubikoskalapját. Most visszatette, és lenézett a gödörbe.

– Valakinek – mondta – elkezdett nem tetszeni a közös kassza.

– Mi a közös kassza?

– Hogy egyformán osztjuk el a bért.

– Ez nem is helyes – mondta az újságíró.

– Nekünk helyes – mondta Bogya. – Mi técsőiek vagyunk.

– Hogyhogy? – csodálkozott az újságíró. – És maguk egyformán dolgoznak mindannyian?

– Hát majdnem – mondta Bogya.

– És nincs, aki gyengébb a többinél? Vagy ügyetlenebb?

– Van olyan.

– Például ki?

Bogya lenézett a gödörbe. Már a legalsó szintet talicskázták.

– Nem lehet azt úgy megmondani – mondta.

– És azt se lehet megmondani – elégedetlenkedett az újságíró –, hogy ki a legerősebb? Mert az viszont rosszul jár, szerintem.

Bogya lenézett az újságíróra. Szép szál ember volt, csupa ín és rost, mint a pálmafa törzse. A homloka olyan, hogy megállított volna egy személyvonatot. Azt mondta:

– Nem az erő a fontos.

– Hanem mi?

– Az, hogy egyformán van bennük akarat. Akin meglátni az akaratot, annak szívesen adunk könnyebb munkát. Akin nem, az elmehet.

– Olyan is volt?

– Egy.

– Técsői?

– Igen.

– Hogy hívták?

– Már nem emlékszem.

– Maga semmire sem emlékszik – mondta ingerülten az újságíró. – Talán arra a verekedésre sem?

Bogya homloka boltjára felszaladt egy ránc.

– Arra igen.

– És azt ki kezdte? – kérdezte az újságíró. – Vagy annak is elfelejtette a nevét?

Bogya megint a gödörbe nézett.

– Minek azt fölírni?

– Ahelyett hogy örülne, hogy már az ilyesmit is meg lehet írni – háborodott fel az újságíró.

– Annak örülök – mondta Bogya. – Csakhogy mi mindnyájan técsőiek vagyunk. Csupa tiszta, dolgos ember, csupa földművelő. Együtt vagyunk a szálláson, együtt eszünk, és egyformán osztjuk el a részt...

Az újságíró közbevágott. Töltőtolla egyre sebesebben mozgott, mintha már gyorsírással írna a levegőbe.

– Ezt már hallottam – mondta. – De nem maguk verekedtek össze a presszóban?

– De mi – mondta Bogya.

– Nem maguk hívták a mentőket?

– De mi.

– És nem maguk tették a feljelentést az őrsön?

– De mi – mondta Bogya.

– És hová lett az a pasas?

– Átment egy másik brigádba – mondta Bogya.

– Akkor hát miért nem mondja meg a nevét?

– Mert visszajött – mondta Bogya.

– Visszajött? – bámult rá az újságíró. – Akkor mutassa meg.

– Innen nem nagyon jól látni – mondta Bogya, és lenézett a gödörbe –, mert már nincs rajta a kötés.

Az újságíró felkúszott az állványzatra, kióvakodott egy billegő deszkára, és onnan csinálta a fölvételeket. Így Bogya Gábor került a kép homlokterébe, de alatta jól látszott a gödör, a gödörben a brigád meg a szállítószalagok.

Az igazgató úr igényes

Ülök a fogorvosnál, mellettem középkorú hölgy gimnazista lányával. Hamarosan újabb asszonyság érkezik, s beszélgetésükből nem csak az derül ki, hogy jól ismerik egymást, hanem, hogy mindketten pedagógusok.

Az újonnan érkező el is panaszolja, nyolcadikos fia kitűnő tanuló, de ő, mármint az anyuka, tiszta ideg tőle, mert a gyerek még mindig (!) nem tudja, hogy mi akar lenni, sőt egyelőre nyelvvizsgázni sem akar! Pedig már nyolcadikos! Így aztán nehéz eldönteni, hogy melyik  elitgimnáziumba adják a gyereket.

Ki is használja a lehetőséget, tanácsot kér a beszélgetőpartnerétől. Mert annak lánya épp a megyeszékhely egyik elitgimnáziumában tanul. Sőt nem csupán elit, hanem igényes és roppant kényes a jó hírére is.

Mint az anyuka és lánya mesélik, az első szülői értekezleten, legnagyobb megdöbbenésükre, az igazgató úr bejelentette, hogy az első hónapban kiderül, ki való ide, aki nem éri el legalább a négyes átlagot, annak a szüleit felkérik, vigye el innen a gyermeket, ne rontsa az iskola eredményeit. Ezt egyébként később a hangosbemondón is kihirdették az iskolában. Mert ők igényesek. Meg is van az eredménye, az osztály nagy része kitűnő és mindenki rengeteget tanul.

Hirtelen az új eszembe, van-e értelme valamennyi gimnazistától elvárni, hogy mindenből egyformán jó legyen. No meg, az is, hány meg hány későbbi zseni bukdácsolt annak idején bizonyos tantárgyakból az iskolában. Illetve, hogy többet számít-e a statisztika, mint a gyermek. Az már csak hab a tortán, hogy az eljárás teljesen törvénytelen, hiszen aki nem bukik meg, az teljesíti a követelményeket, tehát aligha lehet csak úgy eltanácsolni.

Ám míg ezen morfondírozok, a beszélgetés váratlan fordulatot vesz.

-- Azért itt is van egy pár tanár, aki egyenlő a nullával – mondja az anyuka.

-- Az informatika-tanár tőlünk kérdezte meg, hogy kell bezárni a képernyőn az ablakot, matekból meg sokszor a tanár nem tudja a megoldást.

-- Akkor hogy lehetnek ilyen jók az eredmények? – kérdezi a másik hölgy.

-- Hát arra vannak a különórák – mondja az anyuka és név szerint sorolja, ki mindenki pallérozta már gyermeke tudását iskolán kívül.

Elvégre, muszáj hozni az eredményeket, az igazgató úr igényes. Kár, hogy csak a diákokkal szemben.

Egy közösség önmagáért létezik

"Mindig mulatok azon, amikor különböző vállalatok próbálják eljátszani, hogy ők egy közösség. Ez pedig azért sáros, mert egy közösség az önmagáért létezik, annak nincs feladata, csak saját maga fenntartása. Itt a leghülyébb is a közösség tagja, azt is szeretjük, mert idetartozik. Egy vállalatnál a leghülyébbet kirúgják, mert cél van, feladat, valamit teljesíteni kell. A tagságot pedig abból a szempontból értékelik, hogy a feladat ellátásához szükséges és hasznos-e. A közösségben ilyen nincs." (Csányi Vilmos, etológus)

A civilizált állat

Szabolcsban, mint ahogy sokfelé másutt is, divattá vált az elmúlt évtizedekben a falunap. Szép szokás ez, nem csupán a község apraja-nagyja jön ilyenkor össze, hanem az elszármazottak egy része is hazalátogat, de átruccannak a szomszédos településekről is.

Bár a szervezők igyekeznek tanulni egymástól, szinte mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, mondhatni, nem egy kaptafára készülnek. Az egyik faluban például nagy hagyománya van az ürgeöntő versenynek. Nem is volt ezzel semmi gond, mígnem a legutóbbi rendezvényre ki nem látogattak az állatvédelmi hatóság emberei. Ugyanis, mint szinte mindenütt, itt is élnek önkéntes feljelentők. Ahogy egykor a zseniális Hofi Géza mondta: „Papírja van, tolla van, írni tud, hát feljelent.”

Szóval kivonultak az ellenőrök a falunapra, hogy megnézzék, miként kínozzák, fojtogatják itten szegény ürgéket, mert ugye akkor állatkínzás tényálladéka forog fenn, annál is inkább, mert az ürge védett jószág, eszme értéke 250 ezer forint.

Le is ültek a verseny színhelyén és vártak, ahogy a költő írja: „hosszú, méla lesben.” Azt látták, hogy a földbe már korábban leástak két vastagabb csövet. Aztán eldördült a rajtpisztoly, és a két csapat tagjai lyukas vödrökkel elkezdték hordani a vizet a két csőbe, de mint az őrült. Aztán, amint az első megtelt, a víz kidobott a csőből egy kis műanyag labdát és ezzel meg is lett a győztes.

-- Hát az ürge hol van? – kérdezte az egyik ellenőr a polgármestertől.

-- Az ürge? – kérdezett az vissza. – Hát mi honnan tudjuk, maguk az állatvédők.

A hívatlan vndégek igazából akkor árulták el, hogy mit is keresnek itt.

-- Ó, hát csak nem gondolták, hogy mi bántjuk az ürgéket? – kérdezte tőlük egy atyafi. – Hiszen tudják, milyen civilizált állat…

-- Civilizált? – csodálkozott a hatóság.

-- Hát persze -- hangzott a válasz. – Civilizáltabb, mint egyes emberek. Hallottak már maguk olyat, hogy egy ürge feljelentett valakit?

Orémus Kálmán

Lehet egy engedéllyel több?

Emlékszem, valamikor a 80-as évek végén a néhai Szovjetunióban  (is) harcot hirdettek a bürokrácia ellen. Amikor Sevardnadze, a legendás külügyminiszter ellátogatott német kollégájához, Genscherhez,  meg is próbált tanácsot kérni tőle, de a válasz egyáltalán nem hangzott valami megnyugtatóan. A lényege nagyjából ez volt: a bürokrácia ellen reménytelen a harc, a bürokratát jól meg kell fizetni és minél kevesebb feladatot kell neki adni, ugyanis minél többet dolgozik, annál nagyobb kárt csinál.

Azért jutott eszembe most a történet, mert olvastam, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy nyolcéves kisfiú, hogy segítse édesanyját egy új lakás megvásárlásában, süteményeket kezdett sütni és árusítani, amivel egészen komoly bevételre tett szert. Elképzeltem, hogy miként lehetne ezt megvalósítani Magyarországon. Rájöttem,  sehogy.

Erre ugyanis nálunk egyetlen hatóság sem adna engedélyt (az amerikai gyerek rendelkezik a szükséges engedélyekkel), már csak azért sem, mert nincs meg szükséges szakképesítése. Sőt, vállalkozó engedélyt sem kapna, mivel kiskorú. Aztán jönnének a jogvédők, akik szerint a gyermekmunka büntetendő. Persze, akkor már megjelenne a gyermekvédelmi hatóság is.

Annak idején, amikor beléptünk az unióba, minden vendéglátóipari egységben be kellett vezetni az úgynevezett HCCP rendszert, melynek keretében, többek között, a személyzetnek külön mosdót, öltözőt és bejáratot kellett kialakítani. Egyig vendéglátós ismerősöm mesélte, hogy ez neki akkor 800 ezer forintjába került, de kénytelen volt megcsináltatni, ugyanis azt mondták, ez EU-s követelmény és sokba kerülhet neki, ha megszegi az előírást. Az új rendszer bevezetésének csak a dokumentációja volt vagy száz oldal.

Amikor aztán eljutott Olaszországba és Görögországba, hamar rájött, hogy egyrészt ilyen alapon az ottani tavernákat már rég be kellett volna zárni, másrészt arról is meggyőződhetett, hogy az ottani vendéglők ennek hiányában sem gyilkolják halomra a vendégeket.

Szóval, a bürokrácia köszöni, jól van, mondhatni él és virul, sőt, azt hiszem, ha az iszlám egy kicsit türelmesebb, akkor szép csendben kivégzi egész Európát.  Hogy ez miként lehetséges, arról az egyik, minisztériumban dolgozó ismerősöm világosított fel. Elmondta, hogy amikor a minisztériumban felmerül a létszámcsökkentés ötlete, hirtelen mindenki be akarja bizonyítani a saját nélkülözhetetlenségét. Percenként születnek a javaslatok és koncepciók arra vonatkozóan, mi mindent kellene még megrendszabályozni, ellenőrizni, igazolni. És amikor a bürokrata azt kérdezi, lehet-e egy engedéllyel több, legtöbbször bólintás a válasz. Mi meg itt csodálkozunk, hogy Európa versenyképessége a nullához közelít.

Orémus Kálmán

Lehet, hogy öregszem?

Több százezer embertársamhoz hasonlóan, megnéztem az interneten a meztelenül jógázó nőről készült videót. Nem kellett volna… Amikor a füléhez emelte a lábát, az jutott eszembe: -- Istenem, milyen könnyű lehet ennek felhúzni a zokniját! Lehet, hogy öregszem?