A civilizált állat

Szabolcsban, mint ahogy sokfelé másutt is, divattá vált az elmúlt évtizedekben a falunap. Szép szokás ez, nem csupán a község apraja-nagyja jön ilyenkor össze, hanem az elszármazottak egy része is hazalátogat, de átruccannak a szomszédos településekről is.

Bár a szervezők igyekeznek tanulni egymástól, szinte mindegyiknek megvan a maga jellegzetessége, mondhatni, nem egy kaptafára készülnek. Az egyik faluban például nagy hagyománya van az ürgeöntő versenynek. Nem is volt ezzel semmi gond, mígnem a legutóbbi rendezvényre ki nem látogattak az állatvédelmi hatóság emberei. Ugyanis, mint szinte mindenütt, itt is élnek önkéntes feljelentők. Ahogy egykor a zseniális Hofi Géza mondta: „Papírja van, tolla van, írni tud, hát feljelent.”

Szóval kivonultak az ellenőrök a falunapra, hogy megnézzék, miként kínozzák, fojtogatják itten szegény ürgéket, mert ugye akkor állatkínzás tényálladéka forog fenn, annál is inkább, mert az ürge védett jószág, eszme értéke 250 ezer forint.

Le is ültek a verseny színhelyén és vártak, ahogy a költő írja: „hosszú, méla lesben.” Azt látták, hogy a földbe már korábban leástak két vastagabb csövet. Aztán eldördült a rajtpisztoly, és a két csapat tagjai lyukas vödrökkel elkezdték hordani a vizet a két csőbe, de mint az őrült. Aztán, amint az első megtelt, a víz kidobott a csőből egy kis műanyag labdát és ezzel meg is lett a győztes.

-- Hát az ürge hol van? – kérdezte az egyik ellenőr a polgármestertől.

-- Az ürge? – kérdezett az vissza. – Hát mi honnan tudjuk, maguk az állatvédők.

A hívatlan vndégek igazából akkor árulták el, hogy mit is keresnek itt.

-- Ó, hát csak nem gondolták, hogy mi bántjuk az ürgéket? – kérdezte tőlük egy atyafi. – Hiszen tudják, milyen civilizált állat…

-- Civilizált? – csodálkozott a hatóság.

-- Hát persze -- hangzott a válasz. – Civilizáltabb, mint egyes emberek. Hallottak már maguk olyat, hogy egy ürge feljelentett valakit?

Orémus Kálmán

Lehet egy engedéllyel több?

Emlékszem, valamikor a 80-as évek végén a néhai Szovjetunióban  (is) harcot hirdettek a bürokrácia ellen. Amikor Sevardnadze, a legendás külügyminiszter ellátogatott német kollégájához, Genscherhez,  meg is próbált tanácsot kérni tőle, de a válasz egyáltalán nem hangzott valami megnyugtatóan. A lényege nagyjából ez volt: a bürokrácia ellen reménytelen a harc, a bürokratát jól meg kell fizetni és minél kevesebb feladatot kell neki adni, ugyanis minél többet dolgozik, annál nagyobb kárt csinál.

Azért jutott eszembe most a történet, mert olvastam, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy nyolcéves kisfiú, hogy segítse édesanyját egy új lakás megvásárlásában, süteményeket kezdett sütni és árusítani, amivel egészen komoly bevételre tett szert. Elképzeltem, hogy miként lehetne ezt megvalósítani Magyarországon. Rájöttem,  sehogy.

Erre ugyanis nálunk egyetlen hatóság sem adna engedélyt (az amerikai gyerek rendelkezik a szükséges engedélyekkel), már csak azért sem, mert nincs meg szükséges szakképesítése. Sőt, vállalkozó engedélyt sem kapna, mivel kiskorú. Aztán jönnének a jogvédők, akik szerint a gyermekmunka büntetendő. Persze, akkor már megjelenne a gyermekvédelmi hatóság is.

Annak idején, amikor beléptünk az unióba, minden vendéglátóipari egységben be kellett vezetni az úgynevezett HCCP rendszert, melynek keretében, többek között, a személyzetnek külön mosdót, öltözőt és bejáratot kellett kialakítani. Egyig vendéglátós ismerősöm mesélte, hogy ez neki akkor 800 ezer forintjába került, de kénytelen volt megcsináltatni, ugyanis azt mondták, ez EU-s követelmény és sokba kerülhet neki, ha megszegi az előírást. Az új rendszer bevezetésének csak a dokumentációja volt vagy száz oldal.

Amikor aztán eljutott Olaszországba és Görögországba, hamar rájött, hogy egyrészt ilyen alapon az ottani tavernákat már rég be kellett volna zárni, másrészt arról is meggyőződhetett, hogy az ottani vendéglők ennek hiányában sem gyilkolják halomra a vendégeket.

Szóval, a bürokrácia köszöni, jól van, mondhatni él és virul, sőt, azt hiszem, ha az iszlám egy kicsit türelmesebb, akkor szép csendben kivégzi egész Európát.  Hogy ez miként lehetséges, arról az egyik, minisztériumban dolgozó ismerősöm világosított fel. Elmondta, hogy amikor a minisztériumban felmerül a létszámcsökkentés ötlete, hirtelen mindenki be akarja bizonyítani a saját nélkülözhetetlenségét. Percenként születnek a javaslatok és koncepciók arra vonatkozóan, mi mindent kellene még megrendszabályozni, ellenőrizni, igazolni. És amikor a bürokrata azt kérdezi, lehet-e egy engedéllyel több, legtöbbször bólintás a válasz. Mi meg itt csodálkozunk, hogy Európa versenyképessége a nullához közelít.

Orémus Kálmán