2011. október 14., péntek

Szerelem a négyzeten

Drága, tanár úr! Én nem tehetek semmiről. Úgy nem lehet tanulni, figyelni, koncentrálni, hogy minden órán, minden tantárgyból csak őt emlegetik. Csak őt, és senki mást. Nyilván mindenki látja, milyen gyönyörű. Vallják meg, önöknek is tetszik!
Emlékszik, ön azt mondta a fizikaórán: „Minden vízbe mártott test, a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya.” Nos, megvallom, nekem akkor eszembe sem jutottak a tudomány egyszerűségükben is nagyszerű törvényei, inkább elképzeltem őt, amint gyönyörű teste megmártózik a vízben, légiesen és könnyedén, és a fürge cseppek boldogan futkároznak bejárhatatlan domborulatain.
Nem volt ez mindig így. Zavartalanul éltem a kis életemet, a tanulással sem volt semmi baj, amíg ő be nem lépett az iskolába. Ekkor minden a feje tetejére állt, de leginkább én magam. Előbb nem értettem, hogy mi történik, de aztán ön, igen éppen ön döbbentett rá: nem tehetek ellene semmit. Méghozzá akkor, amikor Newton törvényeiről magyarázott és ezt írta a táblára: „Minden test nyugalomban marad vagy egyenes vonalú egyenletes mozgást végez mindaddig, míg ezt az állapotot egy másik test vagy mező meg nem változtatja.”
De hasonló a helyzet a többi órán is. Amikor mértanból azt tanultuk, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben metszik egymást, nyomban az jutott eszembe: mégis van remény. Mert bár jelenleg még észre sem vesz, talán egyszer, a végtelenben még lehet a dologból valami. És hát az algebra, arról jobb nem is beszélni. Állandóan csak „á négyzet plusz bé négyzet”. Na, mire gondol ilyenkor az ember? Hát, hogy állunk ketten vele a pap előtt, és azt mondja neki a tiszteletes úr: „ Á négyzet, elfogadod e férjedül az előtted álló bé négyzetet?” És ő ott áll, legtöbbször gyönyörű menyasszonyi ruhában, néha csak egy szál bikiniben mellettem, már éppen nyitná a száját, hogy kimondja az igent, amikor a tanár felüvölt: „Mi is a megoldás, fiam?”
Még a testnevelés órán sem könnyebb a helyzet. Elkezdünk például futni. Az első ötven méter után én már elképzelem, hogy vele együtt futunk, kézen fogva egy gyönyörű parkban, a gyönyörű szőke haját fújja a szél, én elfordítom a fejem, hogy a szemébe nézzek, de csak a kövér Holacseket látom magam mellett, aki kapkodva szedi a levegőt, mert a többiek már rég a célba értek.
Ám ha ezt lehet fokozni, akkor a legeslegrosszabbak az irodalomórák. Ott meg szinte állandóan csak róla beszélnek, róla olvasunk. „Milyen volt szőkesége, nem tudom már.” „Add nekem a te szemeidet!” „Ahogy az utcán átment a kedves, madarak ültek a verebekhez…” És még hosszan sorolhatnám. Hát csoda, hogy nem tudok a tanulásra koncentrálni!
Drága, tanár úr! A fentiek alapján ön is láthatja, én nem tehetek semmiről. Nagyon kérem, intézze el, hogy csak olyan dolgokat tanítsanak, ami elvonja a figyelmemet róla. Gondolja meg, az érettségim múlhat ezen. Én hajlandó vagyok mindent elkövetni. A múlt vasárnap sikerült elérnem, hogy ne gondoljak rá.
Igaz, hétfőre belázasodtam. Elképzeltem, amint ott ül az ágyam mellett és hűs kezét a homlokomon pihenteti. Valószínűleg nagyon beteg lehettem, mert egész nap nem jutott eszembe az érettségi.