Csontig hasító fehérségben
ülünk a végzet tenyerén,
lábunk lelóg a semmiségbe,
szemünk gödrében pisla fény.
Régmúlt szerelmek bársonyából
rongyokat őrzünk, férceket,
a holt idő már nem varázsol,
árnyak fedik a fényeket.
Kiszáradt már a jövő kútja,
benne holt vágyak, egyebek,
csak unokáink tarka csokra
jelzi: itt voltunk veletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése