2012. július 26., csütörtök

Egy pártalapítás gyötrelmei


Elhatároztam, hogy pártot alapítok. Elvégre, jusson már nekem is a jóból. Tulajdonképpen, ez az egyetlen lehetőségem: énekelni nem tudok, a sporthoz öreg vagyok, nincs rokonom a tévénél, viszont egy politikus az hetvenévesen éli a fénykorát.
Persze, beléphetnék egy már működő pártba is, de ott, hogy feltörjön az ember, idő kell. No meg, ha nagyon igyekszik, netán megzavarja a hosszú évek során kialakult erővonalakat, akár ki is zárhatják a pártból. Így aztán hamar rájöttem, hogy saját pártot kell alapítani.
Egy pártalapításnál az első és legfontosabb eldöntendő kérdés, hogy mi legyen a neve. Semmiképpen sem legyen benne a „demokratikus” vagy a „demokrata”, mert ez rettenetesen elcsépelt. Magyar Demokrata Fórum, Szabad Demokraták Szövetsége, Fiatal Demokraták Szövetsége, Demokratikus Koalíció. A pártok már annyira szétkapkodták, mondhatni lenyúlták a demokráciát, hogy nekünk, kisembereknek már nem is jut belőle. És nem is lehet kapni. Egyszer bementem egy boltba és kértem fél kilót. Azt mondták, ne is keressem, mert nálunk nem terem meg. Állítólag az éghajlatot nem bírja. Vagy a talajt.
A szólásszabadság terén, persze, vannak változások. Kit nem lehetett szidni régen? Hát, a politikusokat. Mindenki mást igen. És most kit lehet szidni? Természetesen, a politikusokat. Másokat inkább nem, mert ha beperelnek, és rád sütik, hogy megsértetted a jó hírüket, fizethetsz, mint a katonatiszt. Ha nyilvánosan kijelentenéd: „Mariska egy nagy kurva.”, az többe kerülne, mintha elvennéd feleségül.
Mellesleg, régen még figyelt a politika az emberekre. Ha otthon, a hálószobában, szorosan átölelted az asszonyt, és érzékien a fülébe súgtad: „Vesszen Kádár!”, másnap már jöttek is érted. Most hiába kiabálod, hogy mondjon le, nem törődik veled senki.
Na, de visszatérve a párt nevére, az sem lehet benne, hogy „mozgalom”. Az idősebbekben még felidézné a régi szép munkásmozgalmi emlékeket, félreértenék, és hogy venné az ki magát, ha megjelennének a pártgyűlésen a harminc éve rejtegetett munkásőr egyenruhában. Jut eszembe, a „munka” sem lehet benne a párt nevében, mert azt sokan rühellik.
Azt olvastam, hogy egy új pártnak mindig a régiektől kell elhódítania a szavazóit. Mindenképpen olyan nevet kellene találni, ami jobb- és baloldalon egyaránt szimpatikus. Szóval nem könnyű a dolog, ezért úgy döntöttem, hogy szépen, demokratikusan fogja majd eldönteni a tagság.
Most már csak az a kérdés, hogy ki legyen a tagság. Ilyenkor elsőnek a rokonságban néz szét az ember, mert olyan társakra van szükség, akik veled vannak tűzön-vízen át. Mondtam is Auguszta néninek, hogy lenne itt egy párt, egy pártocska, amit mi így együtt…, idővel lehetne belőle országgyűlési képviselő is.
-- Nem nekem való ez fiacskám, öreg is vagyok, meg annyira utálom a politikát! – szabadkozott a maga finom módján.
Én meg mondtam neki, hogy ez nem probléma, szerintem azok is utálják a politikát, akik most ott ülnek a parlamentben, ez nyomban megállapítható, elég rájuk nézni, hogy rühellik az egészet, de létezik az az összeg, amiért ezt kibírja az ember. Sőt, van akik annyira utálják, hogy be sem járnak, néha teljesen üres az  a szép terem. Vagy az orvos tilthatta el őket, vagy az anyukájuk. Biztosan félt, hogy rossz társaságba keverednek.
Benő bácsinak is felajánlottam a lehetőséget. Ő egy igazi aduász, hatalmas rokonsága van, ha eljönnek szavazni, az már maga hozhat egy százalékot. (Édesapja a hetvenes években ismert énekes volt, végighaknizta az országot, és minden faluban van egy gyermeke.) Ő viszont garanciákat kért tőlem, hogy a következő választásokat megnyerjük, és én biztosítok számára egy miniszteri bársonyszéket, de az sem baj, ha kettőt. Azt mondja, ha három asszonnyal és két anyóssal megbirkózott, ez neki már gyerekjáték.
Szóval, itt tartok most. A pártomnak se neve, se tagsága, de nem adom fel. A közvélemény-kutatások szerint egyre többen ábrándulnak ki az elitből. Az idő nekem dolgozik.