2012. szeptember 16., vasárnap

Konzervált nekrológ



-- Ugye, maga olyan íróféle?
-- Hát…, annak szoktam magamat mondani.
-- Micsoda szerencse, kérem! Tudja, milyen régen várok erre a pillanatra?
-- Valóban? Állok szolgálatára.
-- Vállal ön írást megbízásra?
-- Megbízásra?
-- Igen, persze, nem várom ingyen, sőt…
-- Mégis, mire lenne szüksége? Vers, novella, esetleg dráma? Regényt nem vállalok, az nagyon macerás.
-- Ugyan, sokkal egyszerűbb feladatról van szó      . Nekem egy nekrológra lenne szükségem.
-- Nekrológra? Kiről kellene nekrológot írnom?
-- Természetesen, rólam.        
-- Önről? De hiszen ön még él!
-- Hála a jó istennek!
-- Megkérdezhetem, mért akarja már most megíratni a saját nekrológját? És mért épp velem? Hiszen nem is ismerem.
-- Tudja, manapság olyan gyakran látni: valaki meghal, aztán megjelennek róla mindenféle visszaemlékezések és méltatások, melyeknek a fele hazugság, a másik fele meg elfogult túlzás, és az ember már nem tud tiltakozni, vitatkozni, helyreigazítást kérni. Pedig az elhunytat is megilleti a szabad vélemény-nyilvánítás joga. Afféle konzervált nekrológra gondoltam, melyet halálom után csak elő kell venni. És erre a feladatra ön épp azért felel meg, mert nem ismer, nem gyűlöl és nem szeret, jó esetben egy bekezdés vagyok magának a lexikonban.
-- Hát…., ha jól megfizeti… Végül is belevághatunk, de  szükségem lenne némi támpontra. Mi a foglalkozása?
-- Egyetemei tanár vagyok és oktató. Kidolgoztam egy teljesen új hipotézist. Kaptam díjakat, számtalan értekezésem jelent meg a tudományos folyóiratokban.
-- Ez igazán tiszteletre méltó. Ám ön igazán jó bőrben van, elélhet még akár húsz-huszonöt évet is. Ne haragudjon, de előfordulhat, hogy alapjaiban cáfolják meg a korszakalkotó hipotézisét, és akkor nem lenne tanácsos a nekrológjában emlegetni. A díjakat is megfontolnám.
-- Bizony, láttunk már erre példát. Hogy ez nekem eszembe sem jutott! Írjon inkább arról, hogy kiváló tanár voltam, ifjú nemzedékek egész generációi kerültek ki a kezem alól.
-- Ezt mondják ők is?
-- Kik?
-- Hát az ön tanítványai?
-- Fogalmam sincs.
-- Na, látja. Ezt mi nem tudjuk objektíven megítélni. Lehet, hogy egyeseknek épp ön vette el a kedvét ettől a pályától. Lehet, hogy az ön legkiválóbb tanítványai egyre türelmetlenebbül várják az ön nyugdíjba vonulását, mert szeretnének a helyére lépni. Nem biztos, hogy bennük ilyen szép emlékek maradtak meg.
-- Valóban. Milyen szerencse, hogy találkoztam egy ilyen szakemberrel!
-- Vállalt valamilyen közéleti szerepet? Esetleg azt emelhetnénk ki!
-- Hát persze! Aktív tagja vagyok az egyik pártnak, de ezt inkább nem emelném ki a nekrológban, nem szeretném, ha politikai szempontok alapján minősítenének. Viszont önkormányzati képviselőként nagy részem volt az új kórház felépítésében.
-- Ez az a kórház, melynek építésével kapcsolatban korrupció-gyanút emlegetnek?
-- Az. De nekem ehhez semmi közöm!
-- Én elhiszem, de ki fog már erre évtizedek múlva emlékezni?  Lesznek, akik azt mondják majd: „Jó nagyot kaszálhatott az öreg, hogy még halála után is ilyen szívesen emlegeti azt a kórházépítést.” Mi lenne, ha inkább arról írnánk, hogy ön milyen kiváló férj volt?
-- Na, azt inkább ne. Nem élünk jól a feleségemmel, sokat veszekszünk. Azt hiszem, nem illünk össze, ő imádja a csillogást, az utazásokat, én meg a kémcsöveim és a könyveim között érzem magam a legjobban. Őszintén szólva, sokáig azt gyanítottam, hogy van valakije.
-- Gyermekei vannak? Akkor megemlékezhetnénk önről, mint apáról. A gyermekek őszinték.
-- Igen, van egy lányom….. Talán tízéves lehetett, amikor írt egy iskolai fogalmazást Az én apukám címmel. Annyira szép volt, hogy eltettem. A mai napig megvan. Ilyeneket írt benne: „Az én apukám este mesél nekem, télen meg elvisz szánkózni. Mindenkinek ilyen apukát kívánok.” Meg ilyet: „Azért dolgozik olyan sokat, hogy megkönnyítse az emberek életét. Én is ilyen szeretnék majd lenni.”
-- Látja, ennél szebben én sem tudnám megírni.
-- Most…,most jöttem rá, hogy az én nekrológom már réges-régen megvan! Hogy nem kell írni semmit.
-- Hát persze. És még a pénze is megmarad.
-- Nem, a pénzem nem marad meg. Természetesen, azt kifizetem magának. Megérdemli.