2012. szeptember 13., csütörtök

Utolsó beszélgetésem Váradi-Sternberg Jánossal (II.)



(Folytatás)
Húsz évvel ezelőtt, 1992-ben hunyt el Váradi-Sternberg János történészprofesszor, aki a szovjet korszakban szinte egyedüliként kutatta Kárpátalja történetét, méghozzá kiemelkedő tudományos színvonalon. Az alábbiakban a talán utolsó vele készült interjú olvasható, mely 1993-ban jelent meg, és nem csupán egy nagyszerű ember ismerhető meg belőle, hanem a kor is. Itt mondok köszönetet Petykó Ágnesnek, az írás szerzőjének, aki volt szíves hozzájárulni a közléshez. 
-- Különben bizonyára kapott már ilyen leckét azelőtt is.
-- Az egyetemen, 1949-ben, amikor Navragyin professzor már nem volt ott, más lett a dékán. Emlékszem, amikor mentem hozzá vizsgázni, minden alap nélkül beírta a 3-ast. Követeltem, hogy még egyszer vizsgáztasson le, végül is beírta nekem az 5-öst. Elkezdődött a kozmopoliták üldözése. Taubert, a híres filmrendezőt, aki nálunk tanított a művészeti szakon, börtönbe vetették, a halálba kergették. 1952-ben, amikor elkezdődött az orvosper, volt olyan zsidó származású kollégám, aki ordított, hogy fehér köpenyben kell ezeket az orvosokat felakasztani! Ordított… Mit lehetett erre mondani? A napokban kijelentette valaki, hogy az antiszemitizmus veszélyes, de a nyílt antiszemitizmus nem annyira veszélyes, mint az, amely hivatalosan a népek barátságáról beszél, azt állítja, hogy nincs semmiféle nemzetiségi kérdés. Nos, az sokkal veszélyesebb, mert telefonon bizony leadták, hogy ezt az embert nem szabad felvenni, vagy nem szabad engedni fejlődni.
Engem 51-ben fiktíven elbocsátottak, mint laboránst. Szombaton, munkanapon hamarabb mentem el, mert egy faluban magyar nyelvű előadást akartam tartani. Szükségem volt a pénzre, hogy el tujam tartani a családomat, mert nyomorúságban éltem. Ezt megtudták a jóakaróim, elmentek a TIT-be, kiderítették, hogy mikor tartottam előadásokat. Akkor felhívtak a káderosztályra, ahol egy sötét alak volt a főnök. Letegezett és azt mondta, írd meg a felmondólevelet, mert ha nem, akkor törvényszék elé állítunk, mint munkakerülőt. Mondom: ide figyelj, te engem ne ijesztgess, én ezt nem írom meg. Nem is bocsátottak el.
Felnyílt már akkor a szemem a népek „barátságáról”, internacionalizmusról és a kommunista utópiáról. Később, 1967 után mindenképpen rá akartak venni, hogy írja az izraeli agresszorok ellen, az izraeli fasiszták ellen, meg mit tudom én, hogy nevezték őket. Különben azzal vádoltak, hogy én magyar burzsoá nacionalista vagyok, mondom, hogy hát nézzék meg az én személyazonosságimban, oda be van írva, hogy én zsidó származású vagyok, hogy lehetek én magyar burzsoá nacionalista? Azt mondják, hát maga nem érti, hogy a nacionalizmusnak minden faja szövetséget köt. pl. a cionisták szövetséget kötnek a magyar burzsoá nacionalistákkal, és itt, Kárpátalján sok ilyen magyar zsidó burzsoá nacionalista van. Rá akartak venni, többször – milyen nyomást gyakoroltak rám! – hogy ilyen kollektív leveleket aláírjak.
Végül megjelent a kollektív levél, de az én nevem ott nem szerepelt. Majdnem odáig fajult a dolog, hogy kezdtek figyelni, mikor jövök az  órára és mikor távozok. Olyan nyomás alatt voltam, hogy elmentem Balla Lacihoz, a Kárpáti Igaz Szó főszerkesztőjéhez és mondtam neki, valamit kell, hogy írjak, mert ezek nem hagynak engem békén, és másnap hoztam neki egy cikket – 50 éves az izraeli kommunista párt. És ezzel letudtam mindent.
Egyszer próbára tettek a diákok, még 67 előtt, hogy hát magyarázzam el nekik, hogy is alakult a helyzet Izrael és az arabok között. Én objektíven el is magyaráztam, hogy az arabok nem akarják elismerni azt az államot, el akarják pusztítani, és hát, sajnos, még ma is ez jár az eszükben. Bizonyára bejelentett az a bizonyos besúgó, akik a csoportban volt --, mert minden csoportban volt egy besúgó --, de hát többször is feljelentettek. istenem – még egy feljelentés! Viszont a diákok azután nagyon becsültek és tiszteltek, hogy nem féltem, nem voltam gyáva.
67 után kénytelen voltam átadni ezt az előadássorozatot egy fiatalabb tanítványomnak. Tudtam, hogy nem mondhatom meg a színtiszta igazságot. Bár nekem az volt a szerencsém, hogy nem voltam párttag, mert ha az lettem volna, akkor kényszerítenek. Nem gondoltam, hogy megérjük ezeket a napokat, amikor szabadok lehetünk valóban. Bár nehéz az élet, de higgyék el, hogy a szellemi szabadság sokkal fontosabb, mint az anyagi jólét. Sok nehézséggel küszködünk most, de legalább megmondhatjuk az igazat.
-- A történelem tárgyszerűségén mennyit ront az óvatosság?
-- A tudományt általában nem lehet politikai szempontból és ideologizálva előadni.
-- Pedig így kellett, ez volt a mi életünk.
-- Kandidátusi disszertációmhoz találtam egy Marx-idézetet Rákócziról. Marx mutatott rá, hogy Rákóczi nem volt annyira lekötelezve a franciák iránt, mint ahogy feltételezték. Arra törekedett, hogy önálló politikát folytasson, de ez olyan megjegyzésszerű dolog volt. Természetesen, lenin-idézetet is kerestem, de ő Rákócziról nem írt soha. Találtam viszont a 18. századi orosz történelemből valamit a befejező részhez. Ezzel aktualizáltam, hogy a szovjet nép és a magyar nép együtt halad és ennek megvannak a történelmi gyökerei.
7 évig dolgoztam ezen, ami megint egy komoly iskola volt. Ha ezt nem csinálom meg, a kandidátusi disszertáció nélkül, a doktorátusom nélkül ma egy nulla vagyok. Mert az embernek komoly alapja kell, hogy legyen. Most már meg tudok írni egy cikket egy hét alatt, amivel kezdő történészként esetleg hónapokig kellett volna foglalkozni. Most már benne vagyok és ez olyan dolog, mint a kábítószer, az alkohol vagy a dohányzás. Nem tudom abbahagyni, mert a tapasztalat már megvan, és szerintem bűn lenne ezt nem gyümölcsöztetni, átadni a fiataloknak.
-- Épp a diákjairól akartam kérdezni. Volt nálunk, Kárpátalján egy olyan tendencia, hogy történésznek az ment, aki már nem volt jó matematikusnak, filológusnak sem és még el tudott téblábolni a történelem szakon. Volt egyáltalán érdeklődés a szemükben?
-- Az érdeklődést azért sem találtam, mert butították őket a párttörténelemmel, meg a tudományos kommunizmussal. Furcsán néztek rám, hogy nem a szovjet történelemmel, nem a munkásmozgalom történetével foglalkozom. A magyar diákok között akadtak olyanok, akiket igenis érdekelt, és nekik adtam témákat Magyarország történetéből. Közben tanítani kezdtem a magyar történelmet az 50-es évek végén, ebből aztán bajom keletkezett, mert az egyik professzornak, aki a tanároknál afelől érdeklődött, hogy a történelem szakon nincs-e magyar burzsoá nacionalista jelenség, azt válaszolták, hogy igenis van ilyen, a világtörténelmi tanszéken, és ennek hordozója Sternberg.
-- Hányszor forrt fel a vére, ha valamit olvasott és tudta, hogy ez szemenszedett hazugság?
-- A napokban találkoztam egyik tanítványommal, aki később a múzeumban dolgozott. Azt mondta: emlékszik rá, 15-20 évvel ezelőtt megkérdeztem magától, hogy maga olvassa-e a pártdokumentumokat, és kijelentette, hogy erre nem fecsérli az idejét. Hát valóban nem töltöttem vele az időmet. Nekem is volt azonban egy csoportom, amelynek én voltam a politikai „felvilágosítója”, az újságokat elolvastattam a diákokkal. Igyekeztem felnyitni a szemüket bizonyos eseményekre. A diákok nem szerették ezeket a dolgokat. Megesett viszont olyan dolog is, hogy hirtelen nem tudtam, melyik ötéves tervnél tartunk. Kellemetlen helyzetbe kerültem, de,  hát nem érdekelt.
Próbáltak rávenni bizonyos dolgokra, emlékszem például, hogy Kovács Vilmosnak, meg S. Benedek Andrásnak objektív tanulmánya jelent meg az itteni magyar irodalomról a Tiszatájban. Akkor kellett volna megjelennie az első könyvemnek a Kárpáti Kiadóban, és felhívott a kiadó vezetője, mondta, hogy olvassam el ezt a cikket, ideadja nekem. Mondom, idefigyeljen, én olvastam ezt. Szívesen megírom a véleményemet, de előre megmondom, a véleményem pozitív lesz.  Találhatnék bizonyos hiányosságokat, de ha magát az én véleményem kielégíti, én erről a cikkről egy pozitív véleményt írok. És szeretném, ha meg is jelenne. Azt válaszolta, hogy ezt a cikket bírálni kell, ebben a cikkben nacionalizmus van. Gondolták, azért, hogy megjelenőben van a könyvem, én képes leszek ilyen dolgokra, de hát ilyenre soha nem vállalkoztam.
Kovács Vilit nagyra becsültem és mindenképpen támogattam. Emlékszem, amikor halálos betegen áttelepült Magyarországra, megkért a felesége és Vilmos is, hogy kísérjem ki őt a mentőkocsival. Emlékszem,a Tisza-híd közepéig elkísértem őket. Ezt soha nem felejtem el, mert hát én tudtam, ki a Kovács Vilmos. Nehéz természetű ember volt, de nagy tehetségű, becsületes.
Sok mindent átéltem, de mindig találkoztam igaz emberekkel. Olyanokkal, akik a népek barátságáról nem csak prédikáltak, hanem valóban azt élték meg. Különösen a kárpátaljai ruszin-ukránok között volt sok, akikkel szót értettem és mellém álltak. A magyarok közül Fodor István professzort jól ismertem az egyetemről, aztán a Kárpáti Kiadó magyar osztályával tartottam a kapcsolatot. Most már nem azon csodálkozom, hogy folyton fúrtak engem, hanem azon, hogy mégsem tudtak megfúrni. Hová utaztam volna? Mikor elbocsátottak, az orosz, illetve ukrán kollégáim kérdezték, mikor utazom el? Mert hát ők jöttek – és mentek. Én Kárpátaljára kezdettől úgy tekintettem, mint a hazámra, mint a második hazámra. És innen hová mehettem volna?
-- Ebben biztosan közrejátszott az, hogy a Szovjetunióban ez volt az egyetlen zug, ahol magyarok éltek, úgy, ahogy Nagyváradon.
-- Igen, ezért is akartam idejönni, hogy értékesítsem magyar tudásomat, a magyar történelem iránti érdeklődésemet. Én eljegyeztem magam az itteni magyarsággal, azonosultam érdekeikkel, hisz ez az anyanyelvem, ezen a nyelven gondolkodom, ezen a nyelven álmodok, ezen a nyelven tanított meg édesanyám az ábécére, a betűvetésre. Az első olvasmányélményeim Petőfi, Arany János és Kis József versei voltak. Édesanyám ültette az én lelkembe a magyar kultúra, a magyar nép, az anyanyelv szeretetét. Ez kiirthatatlan! Én mindig az extrémizmus ellen voltam, ma is az ellen vagyok, azon vagyok, hogy Kárpátalja nemzetiségei békében éljenek egymással.

Petykó Ágnes
1991. október