(Folytatás)
Húsz
évvel ezelőtt, 1992-ben hunyt el Váradi-Sternberg János történészprofesszor,
aki a szovjet korszakban szinte egyedüliként kutatta Kárpátalja történetét,
méghozzá kiemelkedő tudományos színvonalon. Az alábbiakban a talán utolsó vele
készült interjú olvasható, mely 1993-ban jelent meg, és nem csupán egy
nagyszerű ember ismerhető meg belőle, hanem a kor is. Itt mondok köszönetet
Petykó Ágnesnek, az írás szerzőjének, aki volt szíves hozzájárulni a
közléshez.
-- Különben bizonyára kapott már ilyen leckét
azelőtt is.
-- Az egyetemen, 1949-ben, amikor Navragyin
professzor már nem volt ott, más lett a dékán. Emlékszem, amikor mentem hozzá
vizsgázni, minden alap nélkül beírta a 3-ast. Követeltem, hogy még egyszer
vizsgáztasson le, végül is beírta nekem az 5-öst. Elkezdődött a kozmopoliták
üldözése. Taubert, a híres filmrendezőt, aki nálunk tanított a művészeti
szakon, börtönbe vetették, a halálba kergették. 1952-ben, amikor elkezdődött az
orvosper, volt olyan zsidó származású kollégám, aki ordított, hogy fehér köpenyben
kell ezeket az orvosokat felakasztani! Ordított… Mit lehetett erre mondani? A
napokban kijelentette valaki, hogy az antiszemitizmus veszélyes, de a nyílt
antiszemitizmus nem annyira veszélyes, mint az, amely hivatalosan a népek
barátságáról beszél, azt állítja, hogy nincs semmiféle nemzetiségi kérdés. Nos,
az sokkal veszélyesebb, mert telefonon bizony leadták, hogy ezt az embert nem
szabad felvenni, vagy nem szabad engedni fejlődni.
Engem 51-ben fiktíven elbocsátottak, mint
laboránst. Szombaton, munkanapon hamarabb mentem el, mert egy faluban magyar
nyelvű előadást akartam tartani. Szükségem volt a pénzre, hogy el tujam tartani
a családomat, mert nyomorúságban éltem. Ezt megtudták a jóakaróim, elmentek a
TIT-be, kiderítették, hogy mikor tartottam előadásokat. Akkor felhívtak a
káderosztályra, ahol egy sötét alak volt a főnök. Letegezett és azt mondta, írd
meg a felmondólevelet, mert ha nem, akkor törvényszék elé állítunk, mint
munkakerülőt. Mondom: ide figyelj, te engem ne ijesztgess, én ezt nem írom meg.
Nem is bocsátottak el.
Felnyílt már akkor a szemem a népek
„barátságáról”, internacionalizmusról és a kommunista utópiáról. Később, 1967
után mindenképpen rá akartak venni, hogy írja az izraeli agresszorok ellen, az
izraeli fasiszták ellen, meg mit tudom én, hogy nevezték őket. Különben azzal
vádoltak, hogy én magyar burzsoá nacionalista vagyok, mondom, hogy hát nézzék meg
az én személyazonosságimban, oda be van írva, hogy én zsidó származású vagyok,
hogy lehetek én magyar burzsoá nacionalista? Azt mondják, hát maga nem érti,
hogy a nacionalizmusnak minden faja szövetséget köt. pl. a cionisták
szövetséget kötnek a magyar burzsoá nacionalistákkal, és itt, Kárpátalján sok
ilyen magyar zsidó burzsoá nacionalista van. Rá akartak venni, többször –
milyen nyomást gyakoroltak rám! – hogy ilyen kollektív leveleket aláírjak.
Végül megjelent a kollektív levél, de az én
nevem ott nem szerepelt. Majdnem odáig fajult a dolog, hogy kezdtek figyelni,
mikor jövök az órára és mikor távozok.
Olyan nyomás alatt voltam, hogy elmentem Balla Lacihoz, a Kárpáti Igaz Szó
főszerkesztőjéhez és mondtam neki, valamit kell, hogy írjak, mert ezek nem hagynak
engem békén, és másnap hoztam neki egy cikket – 50 éves az izraeli kommunista
párt. És ezzel letudtam mindent.
Egyszer próbára tettek a diákok, még 67
előtt, hogy hát magyarázzam el nekik, hogy is alakult a helyzet Izrael és az
arabok között. Én objektíven el is magyaráztam, hogy az arabok nem akarják
elismerni azt az államot, el akarják pusztítani, és hát, sajnos, még ma is ez
jár az eszükben. Bizonyára bejelentett az a bizonyos besúgó, akik a csoportban
volt --, mert minden csoportban volt egy besúgó --, de hát többször is
feljelentettek. istenem – még egy feljelentés! Viszont a diákok azután nagyon
becsültek és tiszteltek, hogy nem féltem, nem voltam gyáva.
67 után kénytelen voltam átadni ezt az
előadássorozatot egy fiatalabb tanítványomnak. Tudtam, hogy nem mondhatom meg a
színtiszta igazságot. Bár nekem az volt a szerencsém, hogy nem voltam párttag,
mert ha az lettem volna, akkor kényszerítenek. Nem gondoltam, hogy megérjük
ezeket a napokat, amikor szabadok lehetünk valóban. Bár nehéz az élet, de
higgyék el, hogy a szellemi szabadság sokkal fontosabb, mint az anyagi jólét.
Sok nehézséggel küszködünk most, de legalább megmondhatjuk az igazat.
-- A történelem tárgyszerűségén mennyit ront
az óvatosság?
-- A tudományt általában nem lehet politikai
szempontból és ideologizálva előadni.
-- Pedig így kellett, ez volt a mi életünk.
-- Kandidátusi disszertációmhoz találtam egy
Marx-idézetet Rákócziról. Marx mutatott rá, hogy Rákóczi nem volt annyira
lekötelezve a franciák iránt, mint ahogy feltételezték. Arra törekedett, hogy
önálló politikát folytasson, de ez olyan megjegyzésszerű dolog volt.
Természetesen, lenin-idézetet is kerestem, de ő Rákócziról nem írt soha.
Találtam viszont a 18. századi orosz történelemből valamit a befejező részhez.
Ezzel aktualizáltam, hogy a szovjet nép és a magyar nép együtt halad és ennek
megvannak a történelmi gyökerei.
7 évig dolgoztam ezen, ami megint egy komoly
iskola volt. Ha ezt nem csinálom meg, a kandidátusi disszertáció nélkül, a
doktorátusom nélkül ma egy nulla vagyok. Mert az embernek komoly alapja kell,
hogy legyen. Most már meg tudok írni egy cikket egy hét alatt, amivel kezdő
történészként esetleg hónapokig kellett volna foglalkozni. Most már benne
vagyok és ez olyan dolog, mint a kábítószer, az alkohol vagy a dohányzás. Nem
tudom abbahagyni, mert a tapasztalat már megvan, és szerintem bűn lenne ezt nem
gyümölcsöztetni, átadni a fiataloknak.
-- Épp a diákjairól akartam kérdezni. Volt
nálunk, Kárpátalján egy olyan tendencia, hogy történésznek az ment, aki már nem
volt jó matematikusnak, filológusnak sem és még el tudott téblábolni a
történelem szakon. Volt egyáltalán érdeklődés a szemükben?
-- Az érdeklődést azért sem találtam, mert
butították őket a párttörténelemmel, meg a tudományos kommunizmussal. Furcsán
néztek rám, hogy nem a szovjet történelemmel, nem a munkásmozgalom történetével
foglalkozom. A magyar diákok között akadtak olyanok, akiket igenis érdekelt, és
nekik adtam témákat Magyarország történetéből. Közben tanítani kezdtem a magyar
történelmet az 50-es évek végén, ebből aztán bajom keletkezett, mert az egyik
professzornak, aki a tanároknál afelől érdeklődött, hogy a történelem szakon
nincs-e magyar burzsoá nacionalista jelenség, azt válaszolták, hogy igenis van
ilyen, a világtörténelmi tanszéken, és ennek hordozója Sternberg.
-- Hányszor forrt fel a vére, ha valamit
olvasott és tudta, hogy ez szemenszedett hazugság?
-- A napokban találkoztam egyik
tanítványommal, aki később a múzeumban dolgozott. Azt mondta: emlékszik rá,
15-20 évvel ezelőtt megkérdeztem magától, hogy maga olvassa-e a
pártdokumentumokat, és kijelentette, hogy erre nem fecsérli az idejét. Hát
valóban nem töltöttem vele az időmet. Nekem is volt azonban egy csoportom, amelynek
én voltam a politikai „felvilágosítója”, az újságokat elolvastattam a diákokkal.
Igyekeztem felnyitni a szemüket bizonyos eseményekre. A diákok nem szerették
ezeket a dolgokat. Megesett viszont olyan dolog is, hogy hirtelen nem tudtam,
melyik ötéves tervnél tartunk. Kellemetlen helyzetbe kerültem, de, hát nem érdekelt.
Próbáltak rávenni bizonyos dolgokra,
emlékszem például, hogy Kovács Vilmosnak, meg S. Benedek Andrásnak objektív
tanulmánya jelent meg az itteni magyar irodalomról a Tiszatájban. Akkor kellett
volna megjelennie az első könyvemnek a Kárpáti Kiadóban, és felhívott a kiadó
vezetője, mondta, hogy olvassam el ezt a cikket, ideadja nekem. Mondom,
idefigyeljen, én olvastam ezt. Szívesen megírom a véleményemet, de előre
megmondom, a véleményem pozitív lesz.
Találhatnék bizonyos hiányosságokat, de ha magát az én véleményem
kielégíti, én erről a cikkről egy pozitív véleményt írok. És szeretném, ha meg
is jelenne. Azt válaszolta, hogy ezt a cikket bírálni kell, ebben a cikkben
nacionalizmus van. Gondolták, azért, hogy megjelenőben van a könyvem, én képes
leszek ilyen dolgokra, de hát ilyenre soha nem vállalkoztam.
Kovács Vilit nagyra becsültem és mindenképpen
támogattam. Emlékszem, amikor halálos betegen áttelepült Magyarországra,
megkért a felesége és Vilmos is, hogy kísérjem ki őt a mentőkocsival.
Emlékszem,a Tisza-híd közepéig elkísértem őket. Ezt soha nem felejtem el, mert
hát én tudtam, ki a Kovács Vilmos. Nehéz természetű ember volt, de nagy
tehetségű, becsületes.
Sok mindent átéltem, de mindig találkoztam
igaz emberekkel. Olyanokkal, akik a népek barátságáról nem csak prédikáltak,
hanem valóban azt élték meg. Különösen a kárpátaljai ruszin-ukránok között volt
sok, akikkel szót értettem és mellém álltak. A magyarok közül Fodor István
professzort jól ismertem az egyetemről, aztán a Kárpáti Kiadó magyar
osztályával tartottam a kapcsolatot. Most már nem azon csodálkozom, hogy
folyton fúrtak engem, hanem azon, hogy mégsem tudtak megfúrni. Hová utaztam
volna? Mikor elbocsátottak, az orosz, illetve ukrán kollégáim kérdezték, mikor
utazom el? Mert hát ők jöttek – és mentek. Én Kárpátaljára kezdettől úgy
tekintettem, mint a hazámra, mint a második hazámra. És innen hová mehettem
volna?
-- Ebben biztosan közrejátszott az, hogy a
Szovjetunióban ez volt az egyetlen zug, ahol magyarok éltek, úgy, ahogy
Nagyváradon.
-- Igen, ezért is akartam idejönni, hogy
értékesítsem magyar tudásomat, a magyar történelem iránti érdeklődésemet. Én
eljegyeztem magam az itteni magyarsággal, azonosultam érdekeikkel, hisz ez az
anyanyelvem, ezen a nyelven gondolkodom, ezen a nyelven álmodok, ezen a nyelven
tanított meg édesanyám az ábécére, a betűvetésre. Az első olvasmányélményeim
Petőfi, Arany János és Kis József versei voltak. Édesanyám ültette az én
lelkembe a magyar kultúra, a magyar nép, az anyanyelv szeretetét. Ez kiirthatatlan!
Én mindig az extrémizmus ellen voltam, ma is az ellen vagyok, azon vagyok, hogy
Kárpátalja nemzetiségei békében éljenek egymással.
Petykó
Ágnes
1991.
október
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése