Utolsó beszélgetésem Váradi-Sternberg Jánossal (I.)

Húsz évvel ezelőtt, 1992-ben hunyt el Váradi-Sternberg János történészprofesszor, aki a szovjet korszakban szinte egyedüliként kutatta Kárpátalja történetét, méghozzá kiemelkedő tudományos színvonalon. Az alábbiakban a talán utolsó vele készült interjú olvasható, mely 1993-ban jelent meg, és nem csupán egy nagyszerű ember ismerhető meg belőle, hanem a kor is. Itt mondok köszönetet Petykó Ágnesnek, az írás szerzőjének, aki volt szíves hozzájárulni a közléshez. 

-- Ön egy kóros tünetekkel teli korban tevékenykedett, s lett a történelemtudomány doktora. Éppen ez indít 1991 őszén arra, hogy megkérem, beszéljen önmagáról. Milyen volt a gyermekkori indíttatás, mely erőssé tette Önt?

-- Sajnos, nagyon korán, 7 éves koromban elvesztettem az édesanyámat. Nagyváradon tanultam a román nyelvű gimnáziumban. Kegyelettel viseltettem a tudósok iránt, és úgy gondoltam, ez elérhetetlen számomra. Viszont a művészet iránti érdeklődésem  hamar kialakult. Édesapám régiségkereskedő volt, és bejártam az üzletbe, ahol sokat segítettem neki. Ott ismerkedtem meg a festészettel, a porcelánokkal. Aztán úgy alakult a helyzet, hogy kikerültem a Szovjetunióba. Ott végeztem el a 10. osztályt 1940-ben, a mai Moldova területén, amit 1940-ben a SZU-hoz csatoltak. Nehéz évek jöttek: Észak-Kaukázusban, majd pedig Közép-Ázsiában éltem.

-- Önként ment oda?

-- Így alakult. A testvérem, aki meggyőződéses kommunista volt, vitt engem a szocializmus hazájába, de én hamar átláttam a dolgokat. Nagy szerencsém volt, hogy nem kerültem koncentrációs táborba, mert oda is kerülhettem volna. Sokat éheztem, kolhozokban dolgoztam nehéz körülmények között.

-- Mikor döntötte el, hogy történelmet fog tanulni?

-- 1944-ben, a háború vége felé kihirdették a táborban, ahol dolgoztam, a vasútépítésnél, hogy akit felvesznek a főiskolára, azt elengedik.

-- Önök nem voltak foglyok, ugye?

-- Nem voltunk foglyok, de nem engedtek el onnan másképpen. kitudódott, hogy az Ural-vidékre evakuáltak Kisinyovból egy tanárképző főiskolát. Tanárok voltak, diákok viszont nem. Nagy nehezen bekerültem oda.

-- Mit értsünk ezalatt, hogy nagy nehezen?

-- Románul tudtam, oroszul is gagyogtam valamit, viszont Közép-Ázsiában éltem és onnan kerültem az Ural vidékére. Míg Közép-Ázsiában meg lehetett lenni lenge öltözékben, oda be kellett szereznem egy subát. Szerencsére, volt egy kertünk, ahol kukoricát termesztettünk, nos, ebből tudtam venni egy subát.

-- A vasúton, a mezőgazdaságon keresztül végre főiskolára került: egyedül választhatta meg, hogy mit akar tanulni vagy azt is meghatározták?

-- Nem, ezt én választottam, mert valóban érdeklődtem a történelem iránt: akkorra már el is olvastam a szovjet történelmi könyveket.

-- Nem fogott akkor gyanút, hogy a tényeket elferdítették?

-- Az első évfolyamon az ókor történelmét tanultam, aztán a párttörténelmet is olyan ember tanította, aki tudós ember volt. Akkor nekem sok minden nem tűnt fel. Különben is, én a háború idején lelkesedtem a szovjet hadseregért, hiszen legyőzte a fasizmust. Édesapámat és legfiatalabb öcsémet elvitték a fasiszták a nagyváradi gettóból. A háború után viszont nem tudtam megérteni, mi bajuk van pl. Ahmatovával vagy a zeneszerzőkkel, hogy miért nem büszkék rájuk. Három évet tanultam a főiskolán. Éreztem, hogy keveset kaptam. Akkor, gyermekfejjel úgy gondoltam, hátha elmehetek Leningrádba, hiszen a háború után úgy tűnt, hogy most már minden lehetséges. legyőzték a fasizmust, és végre szabadság lesz ebben az országban. Sokan gondolkoztak így, többek között én is. 20 éves voltam. Előbb elutasítottak, de Navrogyin professzornak köszönhetően felvettek.

-- Hogy került Kárpátaljára?

-- Ennek is megvan a története. A szüleim elpusztultak, pestre nem mehettem. Törtem a fejem, hogy kerüljek Kárpátaljára. Édesapám ugyanis Huszton tanult, még az első világháború előtt. Így, amikor a kinevezésekre sor került, megérkezett Kijevből, a minisztériumból egy delegáció, hogy Ukrajnába vigyenek végzősöket. Felmentem hozzájuk a szállodába, hogy én tudok magyarul és szívesen elmennék magyar iskolába tanítani Kárpátaljára. Akkor még nem lehetett szabadon Kárpátaljára menni, megkaptam tehát a kinevezést és az engedélyt, hogy ideutazzak. Amikor megérkeztem, kitudódott, hogy csak 7 osztályos iskolák vannak. Beregszászba mehettem volna, de megtudtam, hogy az Ungvári állami egyetem történelem tanszékén laboránsra van szükség. 7 évig voltam laboráns, bár már megvédtem a kandidátusi disszertációmat. Idővel azért előadásokat is tartottam.

-- Milyen témakör érdekelte?

-- Én a Rákóczi-korral kezdtem el foglalkozni. elolvastam Illés Bélának egy karcolatát, hogy orosz tisztek jártak Rákóczinál – végülis kitudódott, hogy ennek semmi alapja nem volt --, de én elindultam ezen az úton és megtaláltam a kapcsolatokat. 1707-től Rákóczi és Péter cár közeledtek egymáshoz, szerződést is kötöttek.

Péter cárt azonban nem  a jótékonysági szándék irányította, hanem saját érdekeit követte. Ezt meg is írtam, és azt is, Péter cár képes volt egy időben az osztrákokat segíteni a szabadságharc leverésében. Ezt mind megírtam. Persze, ebből következett egy kis komplikáció, mert Illés Béla úgy tudta, hogy orosz tisztek voltak Rákóczinál, és az április 4-i ünnepségek alkalmával  Vorosilov, aki Budapesten képviselte a szovjet kormányt, minden évben beszélt ezekről a tisztekről. Én pedig ezt cáfoltam, illetve nagyon diplomatikusan írtam meg, hogy igenis, Illés Béla erről ír, és azt írja, hogy itt és ott találta az anyagot, a tüzérségi múzeumban, Leningrádban. Én viszont nem találtam. De nem mentem én fejjel a falnak, hiszen 1956-ot írtunk. Különben volt az egyetemen egy nagyon sovén alak, aki a párttitkár is volt, és ő azt mondta nekem, hogy idefigyeljen, maga itt fog nyomorogni, menjen el egy faluba, tehenet, sertést tarthat. Hát, mondom, én egyelőre azért inkább nyomorgok. Azt mondja nekem, a mi Péter cárunkról már mindent megírtak, és maga azt hiszi, újat tud írni? Én erre azt válaszoltam, hogy tudok újat mondani, mert én áttanulmányoztam az egész  orosz és szovjet történetírást, és ezt a témát nem dolgozták fel. No-no, csak dolgozzon, meglátja, soha nem fogja tudni megvédeni a disszertációját! Így biztatott. De kénytelenek voltak megtűrni, mert nem adtam különösebb okot arra, hogy elbocsássanak.

-- Foglalkozott a Rákóczi-korral, Petőfivel, Széchenyivel, de foglalkozott-e a kárpátaljai zsidósággal? Írt-e tanulmányt róluk?

-- Megmondom őszintén, ez tabutéma volt. Az egyetemről kellett vinni egy papírt, hogy milyen témával foglalkozik az ember. Bár én néha találkoztam is ilyen papírokkal, de meghunyászkodtam. Összegyűjtöttem bizonyos anyagot, de ha megtudták volna, hogy én komolyan foglalkozom ezzel a témával, repültem volna az egyetemről.  

(Folytatása következik.)