A történelmi Ungvár

Nemzeti Bank (1939)

Magyar Királyi Postahivatal (1939)

Strandfürdő (1939)

Jobbra a volt királyi törvényszék, ügyészség és
 járásbíróság,
balra a csendőrparancsnokság,
középen a parlament. (1940)

Forrás: Fortepan egy on-line privátfotó gyűjtemény.

Veszélyes számok

A szülészeten a váróteremben ülnek a férjek. Kijön a nővér és mondja az egyiknek:

- Gratulálok, ikrei születtek!

- Számítottam rá, ugyanis a "Két bivaly" fogadóban dolgozom.

Hamarosan újra jön a nővér, a következő férjhez:

- Gratulálok, hármas ikrei születtek.

- Gondoltam, hogy ez lesz, mivel én a 3M-nél dolgozom.

Mire a harmadik férj sápadtan:

- Úristen, én voltam a "101 kiskutya" operatőre...

Kisidő nevű urat keresek

Egy Kisidő nevű urat keresek. Vagy hölgyet. Vagy mit tudom én…

-- Már csak egy kis időt kell kibírni – mondta állítólag a nővérke, amikor édesanyám velem vajúdott a kórházban.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni – mondat édesanyám, amikor himlős lettem és viszkető hólyagok borították a testemet, melyeket tilos volt vakargatnom.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírnod – mondta az óvó néni, amikor annak idején nyomatékosan az értésére adtam, hogy én nem ide, hanem iskolába szeretnék járni.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni, és szülinapodra megkapod a focilabdát – mondták a szüleim.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni és megszabadulunk a matektanártól – mondta a barátom.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni, aztán a tiéd leszek – mondta a szerelmem.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírnom és teljesen az enyém leszel – mondta a következő szerelmem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és meglesz a diplomád – mondta a tanár úr.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni és lesz állásod – mondták a rokonaim.

-- Már csak ezt a kis időt, a következő ötéves tervet kell kibírni és minden lesz a boltokban – mondta a párttitkár elvtárs.

-- Már csak ezt a kis időt, két ötéves tervet, kell kibírni és mindenütt győz a szocializmus, így szabadon utazhatsz külföldre – mondta a főnököm.

-- Már csak ezt a kis időt kell kibírni, hogy felemeljék a fizetésedet – mondta a másik főnököm.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni, míg Józsi bácsi nyugdíjba megy, aztán előléptetünk – mondta a következő főnököm.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és repül a jelenlegi főnököd – monda megnyugtatóan a vezér.

-- Már csak egy kis időt kell kibírnod és nem fogod kívánni a cigit – mondta a feleségem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és kézbe veheti a gyermekét – mondták a szülészeten.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és hozzászokik a feleséged a rigolyáidhoz – monda anyósom.

-- Már csak egy kis időt kell kibírnod és hozzászoksz a feleséged rigolyáihoz – mondta egy barátom.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és leérettségizik a gyerek – mondogattam magamban.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és a gyerek kiheveri a szerelmi bánatát – mondogatta a feleségem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és lediplomázik a gyerek – mondogattuk egymásnak.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és értesítjük a döntésünkre – mondták a gyereknek a harmincnyolcadik állásinterjú után.

-- Már csak egy kis időt kell kibírnod és meglesz a laborvizsgálat eredménye – mondta az orvosom.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és meggyógyul – mondta a nővérke.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és nem fog fájni – mondta a feleségem.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és beléphet – mondta egy szakállas öregúr a Mennyország kapujában.

-- Már csak egy kis időt kell kibírni és feltámadunk – mondta  Szent Péter.

Egy Kisidő nevű urat keresek. Vagy hölgyet. Akit nekem mindig ki kell bírnom, de nem is találom.

Üzleti érzék

Álldogál a rendőr a járdán és meglát egy nénikét, amint két hatalmas szatyrot cipel, ám az egyik lyukas, és a lyukon keresztül sorban kipotyognak az ezresek.
-- Álljon meg, néném! -- szól rá a rendőr. -- Nem látja, hogy elszórja az összes pénzét?
-- Ó, nagyon köszönöm, fiam, mindjárt visszamegyek és összeszedem.
-- De mondja csak, néném, honnan magának ez a rengeteg pénz? Csak nem lopta?
-- Á dehogy, édes fiam. Tudod, én a futballpálya mellett lakom. A sok részeg szurkoló lusta elmenni az illemhelyre, ezért , ezért ha a szükség így kívánja, egyszerűen beugranak a kertembe és ott végzik el a dolgukat.
-- Na és?
-- Tudod, én mindig lesben állok a bokor mögött az ollóval, és amikor előveszik a szerszámukat előugrok, aztán rájuk kiáltok: "Ha nem adsz egy ezrest, most nyomban lenyisszantom!".
-- Hűha! Magának aztán van üzleti érzéke! De mi van a másik szatyorban?
-- Hát..., az a helyzet, hogy nem mindenki akar fizetni.

Használati utasítások Amerikában

A kártérítési perektől rettegő amerikai gyártók mindent elkövetnek, hogy elkerüljék a vitás helyzeteket. A termékekhez mellékelt használati utasítások így néha több mint mulatságosak lesznek:

- WC kefe: "ne használjuk testápoláshoz".
- Mosogatógép: "soha ne engedje gyermekének, hogy a gépben játsszon".
- Horgászhorog: "lenyelése veszélyezteti az egészséget".
- Vasaló: "soha ne vasaljon olyan ruhát, amit éppen visel".
- Hajszárító: "soha ne használja alvás közben.
- Fúrógép: "figyelem, a fafúrót nem szabad fogfúróként használni."
- Lefolyótisztító: "ha ezt a leírást és figyelmeztetést nem tudja elolvasni, a terméket NE használja".
- Füstjelző: "soha ne kapcsolja néma-funkcióba".
- Napvédő függöny: "ne induljon el az autóval, ha a napvédő függöny fenn van a szélvédőn".
- CD-állvány: "ne használja létraként".
- Nyomtatótinta: "a festék nem étel".
- Motoros fűnyíró: "a gép autópályán nem használható".
- Összecsukható gyermekkocsi: "összecsukás előtt vegye ki a gyereket".

Arany ősz

Kárpátaljára deportálták a magyarokat 1956-ban

A letartóztatás-sorozat része volt a hadműveletnek Gőz József írja:   (MTI-Press) - Egy időben azzal, hogy a Szovjetunió 1956. november 4-én hadüzenet nélkül támadást indított Magyarország ellen, működésbe lépett a szovjet állambiztonsági szolgálat, a KGB titkos akciója is. Már ezen a vasárnapon elkezdték a magyar forradalomban exponált személyek deportálását Kárpátaljára. A művelet november közepén érte el tetőfokát, amikor egy nap alatt 136 új letartóztatott érkezett az ungvári börtönbe.        A mintegy ezer embert érintő letartóztatás-sorozat része volt a hadműveletnek. Az akciót a Kárpátalján e célra létrehozott politikai főhadiszállás irányította, amely még jóval a forradalom leverése után is szervezte a forradalmárok elfogását és megbüntetésének előkészítését. Az ungvári II. Rákóczi Ferenc Magyar Főiskola kutatói számára felhasználhatóvá vált titkos iratok abból a mintegy 30 kötetnyi, több ezer oldalas anyagból valók, amelyeket Ukrajna Állambiztonsági Hivatalának (ma: Ukrán Nemzetbiztonsági Hivatal) archívumában őriznek.   A pártvezetők megmondták, hogy kik azok, akiket el kell vinni  Félelmetes kép alakult ki arról, hogy milyen volt 1956-ban, ha egy birodalom visszavágott.     A deportálások már november 4-én megkezdődtek. Az elsők között vitték el a záhonyi állomásfőnököt és egyik beosztottját, akiknek tevékenysége szálka volt a megszállók szemében. Ugyanis az ottani vasutasok figyelmeztették először a magyar kormányt, még jóval november 4. előtt, hogy mennek ugyan kifelé a szovjet tankokkal teli szerelvények, de jóval többen igyekeznek befelé. Egyszerűen arról volt szó, hogy a Magyarországról színleg távozó harckocsikat a Szovjetunió területén visszafordították.     A záhonyiak egyébként korábban is karakánul viselkedtek. Egy vasutast például - még 1956 előtt - kémkedésért ítéltek el, mert feljegyzéseket készített arról, hogy hány vagon ment kifelé az országból, és hány jött befelé. (Akkoriban járta az a vicc, amely szerint kifelé majd' megszakad a megterhelt szerelvény, és ezt dohogja a mozdony: disz-nó-zsír, disz-nó-zsír, míg befelé könnyen szalad: kutya-f.sza, kutya-f.sza…)     Ahogy teltek-múltak a napok, egyre több deportált került ki Magyarországról. A fő cél az volt, hogy elfogásukkal biztosítsák: a majdani felelősségre vonás elől ne tudjanak elmenekülni az érintettek. A letartóztatások vezérelve abban foglalható össze, hogy lehetőleg mindenkit kapjanak el, aki részt vett a harcokban. Ez sokszor úgy történt, hogy a bevonuló csapatok elfogták az adott település vagy megye teljes forradalmi bizottmányát, majd az invázió után visszamerészkedő korábbi pártvezetők megmondták, hogy kik azok, akiket el kell vinni. Debrecenben például a vármegyeházán foglyul ejtett bizottmányi tagokhoz behoztak egy korábban a szovjet repülőtérre menekült pártvezetőt, aki az épület pincéjében fogvatartottak közül sorra rámutatott azokra, akiket aztán elhurcoltak.      A foglyok nevét oroszosan rögzítették Persze, mint minden hasonló akcióban, itt is voltak melléfogások, például elvitték a budapesti Nyugati pályaudvar összes takarítónőjét vagy a tatabányai vájártanulókat is.     Az egyik deportálási névjegyzékben 846 név szerepel, a legtöbben (59 százalék) 18-25 év közöttiek voltak. Kilenc százalékuk 18 éven aluli, fiatalkorú. A nők száma 23 volt, hozzájuk sorolandó egy 13 és négy 14 éves lány is. A legtöbb elhurcolt (549) Budapestről került ki, a fővárost Veszprém követte 87 emberrel. Záhonytól Szombathelyig összesen 13 város lakói tűnnek fel a listákon.     A deportálási névsorokban sok érdekesség figyelhető meg ezen kívül is. A foglyok nevét oroszosan úgy rögzítették, hogy a teljes név után birtokraggal odaírták az apja keresztnevét (otcsesztvo) is, imígy: Kovács László Andrásé. (Az ungvári börtönben már jobban tudtak magyarul, az ő listájukon ez már úgy szerepelt, hogy Kovács László, apja neve Kovács András.) Beírták a születési helyet és a lakcímet is.     A deportáltak listáját több forrásból állították össze a kutatók, így a számok nem egészen pontosak. Az említett névjegyzéken szereplők közül 329-et az ungvári börtönbe szállítottak, 463-at a még távolabbi Sztrijbe, míg 54-et azonnal visszairányítottak Magyarországra. A megszálló hatóságok ugyanis olyanokat is Ukrajnába vittek, akikről már az érkezéskor kiderült, hogy tévedésből kerülhettek a listára. Nem kímélték azokat sem, akik a Magyar Dolgozók Pártja tagjai voltak. Egy deportált később elmondta, hogy ő volt az egyetlen pártonkívüli a csoportban…     A névsorok egyébként nem tartalmazzák minden ember nevét: mint az már lenni szokott, a diktatúrák slampossága itt is hatott. A többféle lista más-más személyekről árulkodik, becsléssel ezer körülire tehető a deportáltak száma.    Papírfecnikre írt értesítéseket dobtak ki a vagonokból  A deportálások tényét nem verték nagydobra, mégis rövid időn belül szájról-szájra terjedt a hír: viszik kifelé az embereket a Szovjetunióba.     A deportáltak környezete előtt nem lehetett eltitkolni, és nem is lehetett szépíteni a dolgot, hiszen mindössze 11 évre voltunk a "málenkij robotba" történt elhurcolásoktól. A marhavagonokban, ponyvás teherautókban utaztatott emberek papírfecnikre írt értesítéseket dobtak ki a lakott helyek közelében.

A magyar hatóságok végig tagadták, hogy tudtak volna a deportálásokról, de ez a dokumentumok tükrében egyértelműen hazugság volt. A Veszprémbe visszaküldött forradalmárok iratanyagából például kiderül, hogy a megyei börtön egyik tisztje írásban igazolta, hogy átvette a foglyokat egy szovjet alezredestől: "A fenti 30, azaz harminc személyt és személyi okmányaikat átvettem. A kísérő személyzet és a fogva tartásuk alatt az őrző személyzet ellen kifogást, panaszt nem emeltek." (Azt próbálták volna meg!)

    A deportált embereket kopaszra nyírták, és kihallgatták őket a forradalom napjai alatt végzett tevékenységükről. E kihallgatásoknak durva volt a hangnemük, de kínzásokról, verésekről nem számoltak be a visszatértek. Azokról a kísérletekről viszont sokan beszéltek, hogy valótlan eseményeket tartalmazó jegyzőkönyveket akartak velük aláíratni.
    A tolmácsolást kárpátaljai magyarok látták el, sokszor úgy fordítva le a deportáltak által elmondottakat, hogy azok csak a legszükségesebb mértékben terheljék őket. Ez a megoldás természetesen nem jöhetett számításba akkor, amikor magyar ÁVH-sok is részt vettek a vallatásban. Nyíregyházáról és a határ közeli városokból negyven ávós és pártfunkcionárius menekült ki ugyanis korábban, amikor égni kezdett talpuk alatt a talaj. Egy nyíregyházi tiszt a menekülése előtt cédulán kérte itt maradó beosztottait, hogy az ügynöklistára nagyon vigyázzanak, nehogy nyilvánosságra kerüljön...
    Az egyre inkább nyilvánvaló letartóztatási műveletre fokozatosan fény derült, és egyre több tiltakozás hangzott el ellene. A záhonyi vállalatok munkástanácsai már november 15-én nyomatékosan kérték a kormányt, hogy hozassa vissza a városból elhurcoltakat. Mivel a KGB által kitűzött cél, a felelősségre vonások megalapozása megvalósult, a visszaszállítás az év végéig meg is történt.
    1957. január elején már mindenkit visszaadtak a magyar hatóságok kezébe. Az már egy másik történet, hányan kaptak sok évi börtönt a kommunizmus nagy országába történt "kirándulásuk" után.

Az emberek a szabadságra hivatkoznak

"Láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtomiglan-holtodiglan" kitartanak mellette, az üzlet mérlegének, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy "nem" vagy, hogy "elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának és a luxus látszatának látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva." (Paulo Coelho)

A megkerült kerékpár

A községi plébános elmegy a körzeti megbízotthoz.
- Édes fiam, segíts, mert ellopták a kerékpáromat. Mit csináljak?
- Mit, atyám? Vasárnap a prédikációjában tessék elsorolni a tízparancsolatot, és amikor odaér, hogy "ne lopj", nézzen jól körül, mert aki elbújik, az a tolvaj.
A mise után a plébános elmegy a rendőrhöz.
- Az Isten megáldjon, édes fiam, megvan a biciklim.
- Úgy történt, ahogy mondtam?
- Majdnem... Elkezdtem sorolni a parancsolatokat, s amikor odaértem, hogy "ne paráználkodj", azonnal eszembe jutott, hol hagytam a kerékpáromat.

Mocsok nélkül

Megvallom, nem vagyok elragadtatva az USA-tól. Hosszú lenne felsorolni, mi mindent nem szeretek benne, hogy mi mindenben nem tekinthető példaképnek, még akkor sem, ha ezt hiszi magáról. Komikusnak, sőt károsnak tartom hagyományainktól idegen, jórészt üzleti érdekből életre hívott hagyományainak majmolását is, a Halloween-től a Valentin-napig.

Mondom ezt annak ellenére, hogy lenne mit tanulnunk tőlük. Például a politikai kultúrát, politikai ellenfeleink tiszteletét. Magyar szemlélő számára teljes mértékben érthetetlen, mért tartotta ezt a választási kampányt az ország közvéleménye minden idők legdurvább választási kampányának, hiszen az ellenfelek maximum ilyeneket mondtak egymásról: „elfordul a valóságtól”, „szocializmust akar építeni”, „tönkre teszi a gazdaságot”, stb. Sehol egy mocskolódást, személyeskedés, anyázás. Mintha nem is lett volna kampány.

A java azonban a választások után következett. Első beszédében Obama, az újraválasztott elnök közölte: „ A lehető legrövidebb időn belül szeretnék elbeszélgetni Mitt Romney úrral az ország helyzetéről, illetve az előttünk álló legfontosabb feladatokról. Bár eddig ádáz harcot vívtunk, ennek csak az volt az oka, hogy mindketten (!) forrón szeretjük hazánkat.”

Nem sokkal korábban a fent említett ellenfél nyilvánosan ismerte el vereségét, gratulált a győztesnek, majd hangsúlyozta, hogy a továbbiakban kész segíteni az elnök munkáját az ország előtt álló problémák megoldásában.

Nem tudom, feltűnt e valami. Feltűnt e valami a választópolgároknak, de még inkább a politikusoknak, vagy ahogy nagy-nagy jóindulattal emlegetni szokták: a politikai elitnek.  Feltűnt-e, hogy a vesztes még csak célzást sem tett arra: a győztes elcsalta a választásokat. Netán megvásárolta a szavazatokat. Mert ez fel sem merült.

Mint ahogy egyik sem nevezte a másikat hazaárulónak, tolvajnak, fasisztának vagy antiszemitának, nem hánytorgatta fel, hogy ki volt az apja  és nagyapja, egyáltalán nem volt semmi személyeskedés, mocskolódásról nem is szólva. Pontosan úgy viselkedtek, ahogy egy politikai elitnek viselkednie kell.

Pedig, magyar szemmel nézve, minden lehetőség adott lett volna egy igazi, véresszájú, kelet-európai kampány levezényléséhez. Tudvalévő, például, hogy a pénzvilág zöme Romneyt támogatta, s egy „magyar Obama” alighanem kijátszotta volna a kártyát, mondván, a gazdagok oldalára állt a szegényekkel szemben. Az igazi Obama mégsem tette.

Hogy mért nem? Nyilván mások a politikai hagyományok is, de ezeket a hagyományokat mindig logikus érvek támasztják alá. Egy igazi politikus ugyanis nem csak arra gondol, hogy miként lehet megszerezni, vagy megőrizni a hatalmat, hanem arra is, hogy mi lesz utána. A mocskolódásért hosszú távon mindig nagy árat kell fizetni. Nem csupán azért, mert együtt, az adott országban kell élni a választások után is, hanem, mert soha nem lehet tudni, vajon nem a korábbi ellenféllel kell-e esetleg összefogni, netán koalíciót kötni az ország érdekében.

Ha meg hosszú évekig kölcsönösen bűnözőnek nevezzük egymást, akkor a választópolgárok ezt előbb-utóbb el is hiszik. Rólunk is, róluk is. És akkor már azt sem hiszik el nekünk, ha nagyon jót akarunk.

Amerikában ezt tudják, nálunk nem. Ott az elit tényleg elit, nálunk nem. Pedig csak úgy juthat valamire az ország, ha vezetik, s vezetni csak azt lehet, aki felnéz a vezetőire. Nem lehetne ebből a politikai kultúrából egy keveset importálni? Akár a Valentin-nap, vagy a Dallas helyet.