Amikor a nácik...

„Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,

csendben maradtam,

hisz nem voltam kommunista.

Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,

csendben maradtam,

hisz nem voltam szakszervezeti tag.

Amikor a szocialistákat bezárták,

csendben maradtam,

hisz nem voltam szocialista.

Amikor a zsidókat bezárták,

csendben maradtam,

hisz nem voltam zsidó.

Amikorra engem vittek el,

nem maradt senki,

aki tiltakozhatott volna.”

(Emil Gustav Friedrich Martin Niemöller, német teológus)

Kedves Magyar Bűnözők!

Honfitársaim! Egyszerű, a haza sorsáért aggódó állampolgárként fordulok most hozzátok. Tudjátok jól, eddig még sohasem szólítottalak meg titeket, remélem, ti sem érdemesíttek engem különösebb figyelemre, most mégis megteszem, mert ezt követeli a haza.

Kedves bűnöző testvéreim! Ha megvan még az az ócska tévé, melyet tavaly Mariska nénitől loptatok el, magatok is tudomást szerezhettek róla, megkezdődött a választási kampány. Már ha a Kék fény és Fekete Pákó között a gyerek véletlenül átkapcsolt a Híradóra.

Tudjátok, mit jelent ez? Nem, nem tudjátok. Ti ugyanis még mindig abban a hiszemben vagytok, hogy nektek ezzel semmi dolgotok, titeket nem érint, hadd nyüstöljék egymást a politikusok, ahogy akarják. Csakhogy ez kolosszális tévedés. A kampány ugyanis mindenkit érint, de titeket kiváltképp.

Mert mi is történik ilyenkor? Először is minden politikus feljelent minden politikust és minden párt minden pártot. Ha nem a jóhírük megsértése miatt ( még az is, akinek ilyen sohasem volt), akkor az időközi választások elcsalása, kampánycsend-sértés, személyiségi jogok megsértése, hatalommal való visszaélés, rágalmazás, vagy éppen állatkínzás okán. Ésatöbbi, ésatöbbi.

Namármost, a rendőrségnek ilyenkor nyomoznia, az ügyészségnek felügyelnie, a bíróságnak ítélkeznie kell, lehetőleg soron kívül. Azaz, temérdek munkájuk lesz mindazoknak, akiknek ti már eddig is töméntelen feladatot adtatok. Lássák be, ki törődik ilyenkor egy kis rablással, lopással, erőszakkal!

Kedves bűnözők! Ezek után teljesen kézenfekvő a kérésem: fogjátok magatokat vissza! Tanúsítsatok önmérsékletet! Menjetek szabadságra! Utazzatok el, vagy, foglalkozzatok inkább a gyerekekkel, ki tudja, hány évig nem lesz később hozzájuk szerencsétek!

Persze, tudom, hogy ti is a piacról éltek. De ha jobban belegondoltok, ti is jobban jártok egy kis pihenéssel. Ugyanis a bíró és az ügyész is ember. Előfordulhat, hogy ha sok a munkája, akkor egyszerűen csak összecsapja az egész eljárást. Könnyen előfordulhat, hogy aki egy ilyen feszült időszakban bukik le, azt már akár három-négy év alatt eljuttatják az elsőfokú ítéletig. Ripsz-ropsz. Pedig ez nem igazság. Ti is megérdemeltek annyi figyelmet törődést és egymásnak ellentmondó szakértői véleményt, mint a többiek.

Meg aztán, a jócselekedet mindig elnyeri méltó jutalmát. Biztos vagyok abban, hogy a politikusok egyszer még megköszönik, esetleg meg is hálálják, hogy kicsinyes önzéseteket feláldoztátok az ország oltárán. Ki tudja, hány mostani politikussal hoz majd össze titeket a sors. Mondjuk, az előzetesben. Akkor majd nektek is jóljön odabenn egy igaz barát.

Fogjátok hát vissza magatokat, kedves magyar bűnözők! Most a politikusoké a pálya. Csak türelem, nem kell már sokáig várni. Tavasszal lezajlanak a választások, és kezdődhet minden elölről. Akkor majd rátok figyel mindenki, a rendőr, az ügyész és a bíró is. Akkor majd tőletek fél az ország.

Orémus Kálmán

Az ember álmodik valamit

Állok a bankfiók előtt, be kellene fizetnem a  törlesztésemet. Annak a banknak a fiókja előtt, melynek fenntartásához, sőt profitjához, a magam roppant szerény eszközeivel, már évtizedek óta hozzájárulok.

Szóval, állok az ajtó előtt, némileg tanácstalanul. Benn is tömeg, kinn is tömeg. Aztán mégis teszek egy bátortalan kísérletet.

Odabenn hatalmas a sor, meg a hangzavar. Az ügyintézők, higgadt, bár némileg fáradt mosollyal válaszolnak a gesztikulálva háborgó ügyfelek kérdéseire.

-- Mit csinál itt ez a sok ember? Hozzák a pénzt, vagy viszik? – kérdezem a biztonsági őrtől.

-- Leginkább, csak vinnék. Tetszik tudni, ezek az emberek mind azt hallották a tévében, hogy havonta 150 ezer forintot ingyen vehetnek fel a bankban – válaszolja. – Ezt ők úgy értelmezték, hogy mindenkinek ennyi pénz jár. Még olyanok is itt követelőznek, akiknek számlájuk sincs.

-- Azt mondják, tegnap Debrecenben már erősítést kellett küldeni az egyik bakfiókba, mert nem bírtak a tömeggel – szólal meg mellettem valaki a sorban.

Ekkor fedezem fel Z. urat. Épp az egyik ügyintézőtől távozik roppant csalódott képpel. Pedig neki, amúgy, van mit a tejbe aprítania.

-- Csak nem a potya 150 ezer forintért jöttél? – kérdezem tőle.

-- Hát, tudod hogy van ez – válaszolja lehangoltan. – Az ember este hall néhány mondatfoszlányt a hírekben. Aztán elalszik, álmodik valami szépet, és mire felébred, már el is hiszi.

Orémus Kálmán

(El)tarthatatlan

Nemrég végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel.

Állok a boltban a pénztárnál, a sor elég lassan halad. Kellett nekem épp a csúcsforgalomban jönni, szombat délelőtt! Pedig az eladók dolgoznak orrvérzésig.  

Nem is igen tehetnek mást. A tulaj ott áll, néhány lépésre a pénztártól, ahonnan végiglát a megrakott polcok között, s árgus szemmel figyeli, nem lógja e el valaki a munkaidőt.

Egyszer csak csörög a telefonja. Majd a következő nagymonológ üti meg a fülemet. Vagy legalábbis nagyon bántja.

-- Igazad van, Józsikám! Nem érdemes munkát adni ennek a sok mocsoknak! – üvölt bele a telefonba. – Még hogy munkavállalók! Ingyenélők! Eltartom őket, aztán semmi hála!

A pénztáros hölgy, aki serényen „ingyenél”, kissé elsápad, de teszi tovább a dolgát. Talán arra gondol, amit én régóta tudok az egyik munkatársától, a főnök rendszeresen „elfelejti” kifizetni a túlórákat. Nyilván ő sem meri elmagyarázni a főnöknek, hogy nem ő tartja el az alkalmazottait. Vagy legalábbis, ő legalább annyira eltartott, mint ők, egymás nélkül nem mennek semmire.

Kifizetem a cechet, s már épp indulni készülök, amikor megérkezik Z. úr. Persze, ez így erős túlzás, ugyanis nem megérkezik, hanem bevonul, gondosan ügyelve arra, hogy meg ne fojtsa a nyakában függő, ízléstelen, de majd félkilós aranylánc. És nem is úr, legalábbis szerintem.

Z. úr egy harminc körüli beképzelt kölyök, akinek a rokonság összedobott némi indulótőkét, amiből több vállalkozást is indított. Többek között, frekventált helyen, nyitott egy éttermet is, melyhez sikerült összetoborozni egy fiatal, lelkes személyzetet. Olyan embereket, akik még azt is eltűrték, hogy a túlórákért nem kapnak egy fillért sem, aztán már a fizetés is akadozott, sőt, el-elmaradt.

-- Nincs pénz, nem megy a bolt – szabadkozott a tulaj, akinek az volt a fixa ideája, hogy az új étteremnek már a második hónapban nyereséget kell hozni. Mert ő nem tart el senkit.

Egy napon bejelentette, hogy most elutazik, úgymond, megpróbálja behajtani az állítólagos kintlévőségeit, hogy fizetést tudjon nekik adni. Amikor megérkezett, közölte, hogy pénz nincs. Aztán meglátták a síléceket a kocsijában, másnap pedig bejött a barátnője és mindenkinek elújságolta, hogy milyen jót síeltek Z. úrral a múlt héten. Ez aztán betette az ajtót, a dolgozók felmondtak, az étterem bezárt.

Nemrég végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel. 

Ez tényleg (el)tarthatatlan.

Orémus Kálmán

Szarva közt a tőgyét

Avagy a magyar futball felvirágoztatásának vázlatos programja  

Kikaptunk a románoktól 3:0-ra. Aztán a hollandoktól 8:1-re. Erre azt mondtuk, jöjjenek a fiatalok. Aztán az utánpótlás-válogatott kikapott az osztrákoktól oda-vissza, közben a két éve nyeretlen albánoktól itthon. A helyzet tarthatatlan. A kormány ugyan rengeteg stadiont épít, de mindez nem elég. A lényeget kell megragadni, ahogy mondják, szarva közt a tőgyit.

Először is államosítani kell, a közoktatás átalakítása során szerzett tapasztalatokat felhasználva, az összes profinak  nevezett  klubbot. Ez lehetővé tenné, hogy a labdarúgóinkat közmunkásként foglalkoztassák napi hat órában. Persze, aki  nem jár edzésre, kihagyja a tizenegyest, képtelen az első csapat közelébe kerülni és előre megfontolt szándékkal, fondorlatos módon felrúgna egy idegenlégióst, az csak jövedelempótló támogatást kapna, ami jelenleg havi 28 ezer forint.

Aztán, egységesíteni kell a nemzeti edzésmódszereket is, elengedhetetlen például, hogy valamennyi játékos rendszeresen rész vegyen a hit- és erkölcstanórákon.  Mivel a futballistáink hajlamosak félvállról venni a Tízparancsolatot, kikérdezésüket legalább államtitkári szinten kell megoldani.

Úgyszintén jövedelempótló támogatást kapna az edző, aki megdicséri a csapatát miután annak tagjai végigszunyókálták a meccset, miként az is, aki szerint az 5:0-s vereség az esőnek, a nagy melegnek, a játékvezető elfogultságának, a nézők rosszindulatának és a tavaszi kikerics korai virágzásának tudható be.

Valamennyi labdarúgó-pályát be kellene vonni a Nemzeti Földalapba, egyrészt, mert két meccs között lehetne rajtuk legeltetni, másrészt, ha mégsem sikerülne a magyar futball feltámasztása, még mindig fel lehet szántani az egészet.

Továbbá megállapodást lehetne kötni Észak-Koreával , melynek értelmében a nemzeti csapatban gyengén teljesítő labdarúgók automatikusan megkapnák az említett ország állampolgárságát.

A programba mindenképpen be kell vinni a fogyasztóvédelmi hatóságot is, amennyiben ugyanis a nézők a pénzükért nem kapják meg az elvárható minőséget, akkor, akkor vissza kell kapniuk a jegyek árát.

A következő lépésben ki kellene vonni a magyar labdarúgást az UEFA hatálya alól és elindítani a Magyar Nemzeti Európa-bajnokságot, ahol csapataink a határon túli magyar válogatottakkal mérnék össze erejüket, így aztán bárki is győzne, büszkén elmondhatnánk: mi azért tudunk focizni.

És végül, de nem utolsó sorban, be kell írni az Alaptörvénybe, hogy mi futballnemzet vagyunk. Igaz, hogy ettől Guzmics és társai még nem tanulják meg lekezelni a labdát, de, rövid felolvasás keretében,  minden meccse előtt emlékeztethetnék egymást alkotmányos kötelességükre.

Orémus Kálmán