2013. október 14., hétfő

A magyar foci védelmében




Kikaptunk a hollandoktól 8:1-re. Azelőtt meg a románoktól 3:0-ra. Mindenütt azt olvasom, hallom, hogy ez disznóság, hogy a futballistáink szégyelljék magukat, meg a szövetségi kapitány is. Hogy mindenki mondjon le!
Hát én határozottan tiltakozom! Aki így gondolkodik, az nem látja át a helyzetet, nem ismeri az összefüggéseket. Megvallom, a negyedik bekapott gól után már bennem is feltámadt némi letargia, de aztán megvilágosodtam. A kapitány és a csapat ugyanis nem tehet semmiről.
Már jóval a meccs előtt közölte Egervári Sándor, hogy a csapat összeállításában egy számítógépes program segítette. Nekem már akkor gyanús volt, hogy ezek a fránya informatikusok el fognak szúrni valamit. Fogadni mernék, hogy a programot egy trinidadi fejlesztőtől kapták, akinek a dédanyja szoptatós dajka volt a holland gyarmatokon. Azon sem csodálkoznék, ha a programmal együtt ránksóztak volna tízezer pár fapapucsot árukapcsolás gyanánt.
Apropó, fapapucs. Belegondolt már abba valaki, hogy mekkora szerepet játszhat ez a lábbeli a holland futball fejlődésében. Szerintem a narancsos fiúk egész héten fapapucsban csoszognak, a meccse előtt pedig leveszik, így aztán könnyű nekik, futnak, mint a nyúl. Nem vagyunk egyformák. Van, ahol az intim betét ad szárnyakat, van ahol a fapapucs hiánya.
Pedig nem erről volt szó, kérem. A meccse előtt minden magyar játékos és szakértő elmondta, hogy van remény, mert ezek a hollandok már úgyis továbbjutottak, eszük ágában sincs futni, elvégre, mért strapálnák magukat. És ez így lett volna rendjén, ez teljes mértékben megfelelne a magyar logikának. Itt a játékosok ehhez vannak szokva, hiszen a legtöbb NB-I-es meccsen így működik, ha a félidőben 2:0-ra vezet az egyik csapat és a második félidő már tömény lötyögés, a sportriporter azt mondja: az előnyben lévő csapat „teljesen érthető módon, nem erőlteti a támadásokat”, a hátrányban lévő csapat pedig „teljesen hitehagyottnak látszik”.
Szóval, a csapat és a kapitány egyáltalán nem várta a hollandoktól, hogy futkároznak majd, mint a mérgezett egér. Ebből kaptuk az első gólt. Ki hitte volna, hogy a tizenvalahányadik percben az egyik holland az oldalvonal mellől (!) csak úgy odarúgja a labdát a kapunk elé. Korcsmáron látszott is, amint tátott szájjal bámulta amint a játékszer átszáll a feje fölött. Meglepődött, na, van ilyen! Ezért aztán nem is ugrott fel. Bezzeg ez a Van Persie állandóan ugrált, mintha beleszámítana a nyugdíjába.
A mi focinkban az efféle hivalkodó mentalitásnak egyszerűen nincs hagyománya. Mi már egy sokkal konszolidáltabb, európaibb, barátságosabb játékot játszunk, míg a holland foci leragadt a kőkorszakban. Micsoda dolog az, hogy állandóan a kapunk elé másztak, ahelyett, hogy szépen, barátságosan adogattak volna a saját térfelükön, vagy, ahogy ez mifelénk szokás, hazaadták volna a labdát az ellenfél tizenhatosárról! Az ilyenekkel nem lehet játszani!
A kapitány mentségére, el kell mondanom azt is, hogy nem volt könnyű dolga. Hiába járta ugyanis végig a klubcsapatokat, hogy szerezzen két elfogadható belső védőt, sokszor a nevüket sem tudta megjegyezni. És bár Caneiras vagy Vinicius valószínűleg jobban tud focizni, mint Devecseri, egyszerűen képtelenek elénekelni a magyar himnuszt.
Mindezek ellenére én optimista vagyok. Persze, az előrelépés érdekében nem elég felépíteni az új stadionokat. Olyan gyepszőnyegre lenne szükség, amelyiken nem pattan el a labda (persze, az ellenfél is ugyanazon a füvön játszik, de tőlük eddig sem pattant el), minden labdát fel kell szerelni egy GPS-sel, hogy odataláljon a játékostársakhoz, továbbá nem öt játékvezetőre lenne szükség, hanem öt kapusra. Ebben az esetben látványos fejlődést tudnánk elérni. Az meg már csak hab lenne a tortán, ha Guzmics megtanulna passzolni, Devecseri tudná, hol a mi kapunk (vagy éppen hol van ő), Koman olykor tevőlegesen is bekapcsolódna a játékba.
Orémus Kálmán