(El)tarthatatlan

Nemrég végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel.

Állok a boltban a pénztárnál, a sor elég lassan halad. Kellett nekem épp a csúcsforgalomban jönni, szombat délelőtt! Pedig az eladók dolgoznak orrvérzésig.  

Nem is igen tehetnek mást. A tulaj ott áll, néhány lépésre a pénztártól, ahonnan végiglát a megrakott polcok között, s árgus szemmel figyeli, nem lógja e el valaki a munkaidőt.

Egyszer csak csörög a telefonja. Majd a következő nagymonológ üti meg a fülemet. Vagy legalábbis nagyon bántja.

-- Igazad van, Józsikám! Nem érdemes munkát adni ennek a sok mocsoknak! – üvölt bele a telefonba. – Még hogy munkavállalók! Ingyenélők! Eltartom őket, aztán semmi hála!

A pénztáros hölgy, aki serényen „ingyenél”, kissé elsápad, de teszi tovább a dolgát. Talán arra gondol, amit én régóta tudok az egyik munkatársától, a főnök rendszeresen „elfelejti” kifizetni a túlórákat. Nyilván ő sem meri elmagyarázni a főnöknek, hogy nem ő tartja el az alkalmazottait. Vagy legalábbis, ő legalább annyira eltartott, mint ők, egymás nélkül nem mennek semmire.

Kifizetem a cechet, s már épp indulni készülök, amikor megérkezik Z. úr. Persze, ez így erős túlzás, ugyanis nem megérkezik, hanem bevonul, gondosan ügyelve arra, hogy meg ne fojtsa a nyakában függő, ízléstelen, de majd félkilós aranylánc. És nem is úr, legalábbis szerintem.

Z. úr egy harminc körüli beképzelt kölyök, akinek a rokonság összedobott némi indulótőkét, amiből több vállalkozást is indított. Többek között, frekventált helyen, nyitott egy éttermet is, melyhez sikerült összetoborozni egy fiatal, lelkes személyzetet. Olyan embereket, akik még azt is eltűrték, hogy a túlórákért nem kapnak egy fillért sem, aztán már a fizetés is akadozott, sőt, el-elmaradt.

-- Nincs pénz, nem megy a bolt – szabadkozott a tulaj, akinek az volt a fixa ideája, hogy az új étteremnek már a második hónapban nyereséget kell hozni. Mert ő nem tart el senkit.

Egy napon bejelentette, hogy most elutazik, úgymond, megpróbálja behajtani az állítólagos kintlévőségeit, hogy fizetést tudjon nekik adni. Amikor megérkezett, közölte, hogy pénz nincs. Aztán meglátták a síléceket a kocsijában, másnap pedig bejött a barátnője és mindenkinek elújságolta, hogy milyen jót síeltek Z. úrral a múlt héten. Ez aztán betette az ajtót, a dolgozók felmondtak, az étterem bezárt.

Nemrég végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel. 

Ez tényleg (el)tarthatatlan.

Orémus Kálmán

Szarva közt a tőgyét

Avagy a magyar futball felvirágoztatásának vázlatos programja  

Kikaptunk a románoktól 3:0-ra. Aztán a hollandoktól 8:1-re. Erre azt mondtuk, jöjjenek a fiatalok. Aztán az utánpótlás-válogatott kikapott az osztrákoktól oda-vissza, közben a két éve nyeretlen albánoktól itthon. A helyzet tarthatatlan. A kormány ugyan rengeteg stadiont épít, de mindez nem elég. A lényeget kell megragadni, ahogy mondják, szarva közt a tőgyit.

Először is államosítani kell, a közoktatás átalakítása során szerzett tapasztalatokat felhasználva, az összes profinak  nevezett  klubbot. Ez lehetővé tenné, hogy a labdarúgóinkat közmunkásként foglalkoztassák napi hat órában. Persze, aki  nem jár edzésre, kihagyja a tizenegyest, képtelen az első csapat közelébe kerülni és előre megfontolt szándékkal, fondorlatos módon felrúgna egy idegenlégióst, az csak jövedelempótló támogatást kapna, ami jelenleg havi 28 ezer forint.

Aztán, egységesíteni kell a nemzeti edzésmódszereket is, elengedhetetlen például, hogy valamennyi játékos rendszeresen rész vegyen a hit- és erkölcstanórákon.  Mivel a futballistáink hajlamosak félvállról venni a Tízparancsolatot, kikérdezésüket legalább államtitkári szinten kell megoldani.

Úgyszintén jövedelempótló támogatást kapna az edző, aki megdicséri a csapatát miután annak tagjai végigszunyókálták a meccset, miként az is, aki szerint az 5:0-s vereség az esőnek, a nagy melegnek, a játékvezető elfogultságának, a nézők rosszindulatának és a tavaszi kikerics korai virágzásának tudható be.

Valamennyi labdarúgó-pályát be kellene vonni a Nemzeti Földalapba, egyrészt, mert két meccs között lehetne rajtuk legeltetni, másrészt, ha mégsem sikerülne a magyar futball feltámasztása, még mindig fel lehet szántani az egészet.

Továbbá megállapodást lehetne kötni Észak-Koreával , melynek értelmében a nemzeti csapatban gyengén teljesítő labdarúgók automatikusan megkapnák az említett ország állampolgárságát.

A programba mindenképpen be kell vinni a fogyasztóvédelmi hatóságot is, amennyiben ugyanis a nézők a pénzükért nem kapják meg az elvárható minőséget, akkor, akkor vissza kell kapniuk a jegyek árát.

A következő lépésben ki kellene vonni a magyar labdarúgást az UEFA hatálya alól és elindítani a Magyar Nemzeti Európa-bajnokságot, ahol csapataink a határon túli magyar válogatottakkal mérnék össze erejüket, így aztán bárki is győzne, büszkén elmondhatnánk: mi azért tudunk focizni.

És végül, de nem utolsó sorban, be kell írni az Alaptörvénybe, hogy mi futballnemzet vagyunk. Igaz, hogy ettől Guzmics és társai még nem tanulják meg lekezelni a labdát, de, rövid felolvasás keretében,  minden meccse előtt emlékeztethetnék egymást alkotmányos kötelességükre.

Orémus Kálmán

Emlékversek Munkácsról

Viharvert, valaha zöld fedelű, de ma már inkább barnuló-sárguló kis kapcsos füzetet talált az édesanyám a régi kacatok között. Az első oldalán ez olvasható: „Névnapi emlékül szeretett húgomnak, Jucinak! Munkács, 1925. február 16. Józsi.” 
 

Ez lett az ünnepelt emlékverses füzete. Az akkor 17 éves Juci az én nagymamám volt. Elképesztő, mi mindent „élt át” ez a kis füzet, elszomorító, hogy azok közül, akik annak idején tízen- vagy alig huszonévesként beleírták kis versikéiket, ma már valószínűleg valamennyien az isteni magasságokból méznek le ránk.

De más is kiolvasható belőle. Például az, hogy bár a szerelem és a barátság már akkor is kiemelt helyet foglalt el az ifjúság gondolatkörében, a Trianon miatt Csehszlovákiához csatolt Munkácson még a kamaszok számára is mily fontos volt a haza, a nemzet szeretete.

Egy bizonyos Manyi például, dátum nélkül,ezt rótta a kis füzetbe:

„Nehéz homályban kúszik a jövő,

Mint szürkületkor erdőben az út…

Aki bemegy – nem tudja, merre jut,

S nem tudja, ki lesz, aki szembejő.

Tán a balsors lesz, tán a Jószerencse,

Talán törpe lesz, talán óriás,

Talán lidérc, ki tőrt vet, vermet ás,

Talán angyal, hogy lelkünk égbe mentse.

Megyünk, eltévedt gyermekek: vakon

Előttünk fel-felmordul a vadon

S a szélben száraz levél kavarog.

Legyen az erdő bármilyen sötét,

Csak el ne engedjük egymás kezét

Kitett „hazátlan” árvák: magyarok.”

Vár a MÁV!

Avagy, a szolgáltatás színvonala egyenletes

Érdemes lenne egyszer valakinek végigfotóznia a pusztuló MÁV-vagyont. Igaz, eltartana egy darabig. Amit a fotókon látunk, az a Hajdú-Bihar megyei Nyíradony-Tamásipuszta vasútállomása. Pontosabban, ami belőle megmaradt.

Ha valaki azt gondolná, hogy ezen a vonalon megszűnt a közlekedés, vagy

legalábbis nem áll meg a vonat, az nagyon téved. A vonatok járnak, az utasok várakoznak, a MÁV pedig ilyen, „európai” színvonalú szolgáltatást kínál nekik. Kétségtelen, hogy a szolgáltatás színvonala egyenletsnek tekinthető, akár esik, akár fúj.

Íme, egy vasútállomás, a XXI. században, a keleti végeken.