Pártpolitikai randevú

-- Szeretsz?

-- Szeretlek.

-- Nagyon?

-- Hát persze, hogy nagyon.

-- És mit szeretsz bennem?

-- Mindent,drágám, mindent! A szemedet, a szádat, a hajadat, a bőröd illatát. Még az anyád káposztás tésztáját is!

-- Örökké?

-- Örökké.

-- Akkor is szeretni fogsz, ha már pocakos és ráncos leszek?

-- Akkor is.

-- És akkor is, ha belépek egy pártba?

-- Milyen pártba?

-- Hát… valamilyen pártba.

-- Nem, nem. Milyen pártba lépnél te be?

-- Hát… valamelyik baloldali pártba. Nálunk az egész család baloldali.

-- Baloldali? Ezt eddig mért nem mondtad?

-- Gondoltam, ez a természetes. Mért, te melyikbe lépnél be?

-- Én egyikbe sem… De ha már mégis, akkor egy jobboldaliba.

-- Ezt nem gondolhatod komolyan? Hát hová tetted az eszed? A soviniszta, fasiszta, nacionalisták közé?

-- Kik közzé? Hát te beszélsz, aki beülne a kommunisták közzé? Most már minden világos, hát ezért főz az anyád mindig káposztás tésztát!

-- Mi köze ennek a káposztás tésztához?

-- Tipikus kommunista kaja, csak a prolik főzték!

-- Ahhoz képest egész jóízűen megetted!

-- Mert nem akartam az anyádat megsérteni! Pedig igazán erőt kellett vennem magamon azok után, hogy nagyapámat a kommunisták lőtték agyon!

-- Igazán? Az enyémet meg majdnem halálra verték a Horthy börtönében!

-- Most már nem is csodálom, hogy az a liberális Dezső csapta neked a szelet!

-- Hát szél volt az?

-- Igenis, szél volt! Már azt is beszélték, hogy ti titokban koalícióra léptetek!

-- Én a Dezsővel? Soha!

-- Mért, mi bajod vele?

-- Mi bajom, mi bajom, hát épp az, hogy liberális! Minden nővel lefekszik. Amikor szóvá tettem, azt mondta, ne korlátozzam az ő alapvető emberi jogait!

-- De te az Attilával is kacérkodtál!

-- Az Attilával? Hiszen az egy szélsőjobboldali!

-- Na és? A parlamentben is mondogatják: „ A baloldal a szélsőjobbal kacérkodik.”

-- Pont te beszélsz? Azt is mondják a parlamentben, hogy a jobboldal a szélsőjobb ikertestvére.

-- Az mégsem kacérkodás. Egyébként sem jelent semmit. Vannak nagyon rossz testvérek is.

-- Hát… ez mondjuk igaz. A Zsófi is lenyúlta a nővére pasiját. Akkor te sem szereted az Attilát?

-- Én? Gyűlölöm! Legszívesebben lekevernék neki két akkora pofont, hogy leesne a feje!

-- Tudod mit, gyűlöljük együtt!

-- Jó, gyűlöljük!

-- Hát mégis szeretsz?

-- Hát hogyne szeretnélek, te kis buta! Te is szeretsz?

-- Imádlak! Tudod, nincs még egy ember a földön, akivel olyan jól tudnék gyűlölni, mint veled!

A gondolkodás szabadságát veszti

„A háború után azt is hamar megtanultam, hogy nem léphetek be semmiféle politikai vagy világnézeti nyájba. Mert a gondolkodás szabadságát veszti el az, akinek fontos a nyáj, a biztonságos karám. Butító, bénító …  A mai Magyarországon is az. Ma egy konzervatív nem mondhat egyetlen jó szót sem egy baloldaliról és viszont, mert a többiek kidobnák maguk közül. A nyájak, falkák, csordák harca szétzilálja az országot…. Nincs liberális pártunk, amely védené az emberek szabadságát. Nincs konzervatív pártunk, amely óvná az értékes hagyományokat és védené a szerves társadalmi fejlődést. Nincs szociáldemokrata pártunk, amely egy igazságosabb társadalomért küzdene.” (Hankiss Elemér, részletek egy interjúból)

Másfajta barátság

Tisztelt (gazdaság)politikus hölgyek és urak! Önöknek szánom alábbi soraimat, kérem, ne vegyék sértésnek, így, a szeretet ünnepe után néhány nappal. Tudom, hogy Önök mindig barátsággal viseltetnek irántunk, különösképpen a vállalkozások iránt, legalább húsz éve hallunk a bürokrácia leépítéséről, a vállalkozásbarát adóhatóságról, az egyablakos ügyintézésről. Szóval, számtalanszor kezet nyújtottak már a vállalkozásoknak, csak legtöbbször ennek a kéznek valahogy túl erős lett a szorítása.

Elmondanék egy történetet. Találkoztam egy barátommal, aki szabolcsi nyugdíjasként, valamilyen úton-módon, óraadó tanári állást kapott a bécsi egyetemen. Felhívták a figyelmét, hogy addig nem tudnak vele szerződést kötni, míg nem kapja meg az osztrák adószámot. Ő ezt teljesen természetesnek vette és jól nevelt magyar állampolgárként megkérdezte, hogy hová kell mennie ügyintézni, milyen dokumentumokat kell benyújtania, mennyi az átfutási idő.

És itt jött az első meglepetés. Közölték vele, hogy neki nem kell mennie sehová. Felhívták az adóhatóságot, ahonnan kijött egy úriember és közölte, mától kezdve ő lesz adóügyekben az államilag kirendelt mentora, majd elkérte a személyi adatait és elment. Majd, mire véget ért a megbeszélés, visszatért az adószámmal.

De ez még nem minden. A szerződéskötés után átadta a névjegykártyáját, mondván, bármilyen ügye, gondja, kérdése van az adóhatósággal, az adózással kapcsolatban, hívja fel bátran, neki ugyanis az a munkája, hogy segítse a mentoráltját, tanácsokat adjon a könyvelést, az adóbevallást és az adócsökkentést (!) illetően. Ez utóbbi tekintetébe mindjárt volt is néhány hasznos ötlete.

A barátom ezt követően egy ismerősével indult haza, Magyarországra, aki vásárolt odakint egy kocsit, melyen még rendszám sem volt. Így aztán enyhe szorongással indultak útnak, ami jelentős pánikba csapott át, amikor megállította őket egy osztrák rendőr.

Hogy mi történt ezután? Kiderült, hogy pánikra semmi ok. A rendőr elmagyarázta nekik, milyen veszélyes dolog rendszám nélkül közlekedni, mondván, ha ellopják a kocsit vagy történik egy baleset, nem tudják a járművet beazonosítani. Aztán elirányította őket a legközelebbi polgármesteri hivatalba, ahol harminc euró ellenében ott helyben (!) kinyomtattak nekik egy rendszámot.

Eddig a történet. Utólag azon gondolkodtam, milyen nagylelkű ez az osztrák állam, aztán rájöttem, hogy inkább rafinált. Pontosabban, bölcs. Mert ki tudja pontosabban ellenőrizni a vállalkozót, mint az a mentor, aki a segítség közben rálát az üzletmenetre? Aki, miközben ismerteti az adócsökkentést elősegítő törvény adta kiskapukat, gondosan ügyel arra, hogy a nagykapuk zárva maradjanak.

Mert tudom én, hogy Önök is barátkoznak a vállalkozókkal, csak ez egy másfajta barátság. Sőt, nagyon másfajta. És nem is kell érte Új-Zélandra utazni, csak ide, a szomszédba.

Országjobbító üdvözlettel:

Orémus Kálmán

Átélt és elemzett egy századot

Most olvasom Földes Anita: Átéltem egy századot – Utolsó interjúk Fejtő Ferenccel című könyvét. Tulajdonképpen mindenkinek el kellene olvasnia, akit valamennyire is érdekel Magyarország és Európa XX. századi története, egy olyan ember szemszögéből, aki nem csupán szemtanúja, hanem tevékeny részese is volt annak.

Fejtő Ferenc (franciául: François Fejtő, szül.: Fischl Fülöp Ferenc (Nagykanizsa, 1909. augusztus 31. – Párizs, 2008. június 2.) francia-magyar történész, kritikus, Széchenyi-díjas író, baloldali publicista.

Közeli barátja volt többek között József Attila, Ignotus, Illyés Gyula, Franciaországban Albert Camus és Jean-Paul Sartre, együtt dolgozott Károlyi Mihállyal. Kezdetben a kommunista elvekkel szimpatizál, később szembefordul velük és élete végéig szociáldemokratának tartja magát. 1938-ban kerül Franciaországba, ahol részt vesz az ellenállásban, a háború után a kor legnevesebb Kelet- Európa szakértőjévé válik, A népi demokrácia története című könyve a világ számos egyetemén kötelező olvasmány, véleményét a legkülönbözőbb rendű és rangú államférfiak, politikusok kérték ki.

Ma is megfontolandó és tanulságos, amit korának politikai kultúrájáról ír: „1929-ben jöttem föl Budapestre a Pázmány Péter Tudományegyetemre és hamar felfigyeltem egy értelmiségi vitatkozóklubra. Akkor még tudtak úgy vitatkozni az emberek, hogy utána együtt boroztak… Az erdélyi, valamelyest antiszemita újságíróról elnevezett Bartha Miklós Társaság érdekes irodalmi-politikai fórum volt, ahová mindenféle irányzat képviselői eljöttek. Kommunisták, szocialisták, liberálisok, urbánusok, népiek, antiszemiták, félfasiszták, fasiszták jártak ide, és udvariasan (!) vitatkoztak egymással. Akkor még a fasisztákkal is lehetett beszélni.”

A másik, azóta is elhallgatott információ, hogy Hitler hatalomra kerülését a kommunisták segítették Berlinben 1933-ban, moszkvai parancsra, hogy kitúrják a hatalomból a szociáldemokratákat. Elmondása szerint József Attila is emiatt fordított hátat a kommunista pártnak.

„Évekkel később – Párizsba való 1938-as érkezésem után –nagyon jóban lettem a korábbi német parlament szociáldemokrata frakciójának vezetőjével, akivel egy antifasiszta egyesületben találkoztam. Menedékjogot kapott a franciáktól. Ő felvilágosított a hatalom átvételének részleteiről. Arról, hogy a szociáldemokraták hogyan próbáltak megegyezni a kommunistákkal a nácizmus ellenében, és hogy kizárólag Moszkván múlt, hogy ez nem sikerült.”

Ki ismeri Sóstavi Bélát?

Andor bácsi, a nyugalmazott középiskolai tanár a Sóstavi Béla utcában lakott. Pontosabban, abban a részében, mely megmaradt, ugyanis a régi épületek nagy részét már elbontották.

Az Andor bácsi háza is erősen düledezett már, itt-ott a tető is beázott, de őt ez egyáltalán nem zavarta, úgy gondolta, neki, erre a kis időre, jól van ez már, úgy ahogy van. Őt ugyanis egyetlen dolog érdekelte, a helytörténeti kutatás, és mióta nyugdíjba ment, ki is használt minden percet e szenvedélye kiélésére.

Csöndes kutatómunkával teltek az évek, ám egy napon hivatalos levelet hozott a postás a helyi polgármesteri hivatalból, mely teljesen felforgatta az életét. A levélben az állt, hogy a Sóstavi Béla utcában kívánják felépíteni az Országos Közhangulatjavító Intézetet, mely tekintettel az össznépi pesszimizmusra, létkérdés a nemzet számára. Ezért aztán, a tanár úr nyilván megérti, hogy házát ki akarják sajátítani, természetesen, választhat egy hasonló komfortfokozatú ingatlant valahol a  városban, avagy kifizetik neki annak az árát.

A hír alapjaiban rengette meg Andor bácsi amúgy rendíthetetlennek tartott derűjét, neki ugyanis esze ágában nem volt elköltözni innen. Mármint, erre a kis időre. Ezért aztán már másnapra meghallgatást kért a polgármester úrtól.

A hivatal folyosóján egy tömzsi, kerek képű fiatalember jött vele szembe, aki már messziről vigyorgott.

-- Nem ismer meg, tanár úr? – kiáltotta messziről. – Én vagyok az, Józsika! 

Most már valami rémlett. Igen, persze, Józsika. Hiszen neki minden oka megvan az örömre, mert kegyelemből engedte át annak idején a harmadik osztályba. Voltak is emiatt később álmatlan éjszakái. Most meg, mint kiderült, Józsika osztályvezető a hivatalnál. Ki hitte volna!

El is panaszolta nyomban Józsikának a bánatát, mintegy jótett helyében elvárva, hogy adjon valami tanácsot.

-- Hát, sajnos ebben nem segíthetek – mondta az a fejét vakargatva. – A polgármester úr nagy ember, makacs ember. hanem annyit mondhatok, hogy roppant kényes a politikai korrektségre. Állandóan attól fél, hogy valami politikai szélsőséggel hozzák őt kapcsolatba.

A nagy és makacs ember széles mosollyal fogadta Andor bácsit, hosszasan taglalta, milyen nagy dolog ez, és milyen jól járna ezzel személy szerint is.

-- Van itt egy kis probléma, polgármester úr – mondta az öreg, miután végighallgatta.—Tudja ön ki volt ez a Sóstavi Béla?

-- Fogalmam sincs – sápadt el a polgármester.

-- No, ez az, hogy nem tudja senki – szólt az öreg gondterhelt arccal. – És mi van, ha kommunista volt? Vagy egyenesen fasiszta? Képzelje el, milyen politikai botrány lenne ebből, amikor majd kiderül.

A polgármester úr erőst gondolkodóba esett és azzal engedte el Andor bácsit, hogy erre azért még aludni kell egy párat. Másnap a művelődési ház és a könyvtár egész állománya azt kutatta, hogy ki lehetett ez a titokzatos névadó. Később már a hivatali dolgozók is bekapcsolódtak, aztán az iskolások, majd vetélkedőt hirdettek Ki tud többet Sóstavi Béláról címmel. Végül a vetélkedő elmaradt, mert senki nem tudott semmit, hiába kutatták át a régi ügyiratokat, nyálazták át a történelemkönyveket, kérdezték ki a város legöregebb lakóit.

Néhány hét múlva a polgármester úr bekérette a hivatalba Andor bácsit.

-- Magának nagyon igaza volt tanár úr, nem vállalhatunk fel ekkora politikai kockázatot – mondta, miközben hálás pillantásokat vetett az öregre. – Bár hivatalos döntés még nincs, már most elmondhatom, hogy a közhangulatjavító intézetet inkább a Mákvirág utcában építjük fel.

Amint az öreg, fülig érő szájjal, kilépett a hivatalból, ismét összeakadt Józsikával, akinek nyomban meg is köszönte a jótanácsot.

-- Tanár úr, négyszemközt vagyunk, nekem most már igazán megsúghatja, ki volt az a Sóstavi Béla.

-- Senki, édes fiam, senki. Ő egyszerűen nem létezett.

-- Nem létezett? Akkor hogy neveztek el róla utcát?

-- Tudod, édes fiam, az úgy történt, hogy volt egyszer egy sós tó, s a partján lévő elnevezték Sóstavi utcának, meg volt egy Béla utca is. Amikor a tavat feltöltötték és a két utca összeépült, bő száz évvel ezelőtt talán valamelyik figyelmetlen hivatalnok elnevezte Sóstavi Béla utcának. De aztán, köztünk maradjon!