Anyanyelvünkről

 ‎"Tanítottuk-e iskoláinkban a nyelvet úgy, amint kellene? Érettségivel, tanári oklevéllel eresztettünk rá a magyar életre olyanokat, akiknek nyelvismerete fogyatékos, kiejtése rossz, gondolkodása a nyelv szellemétől idegen. Ha csak feleannyi gondot fordítottunk volna anyanyelvünk tanítására, mint az idegen nyelvekére, nem jutottunk volna ennyire. ... Mindenkibe bele kell nevelni a nyelv sorsa iránti érdeklődést, a saját beszéde-írásáért való felelősséget. ... kell mindenekelőtt az írók tudatos közreműködése. Olyan íróké, akik minden leírt szavukért érzik, vállalják a felelősséget, akik hajlandók egészen megtanulni magyarul, hogy a remek hangszert egész terjedelmében használhassák, ne csak egy-két szűk részletében." 

(Kodály Zoltán)

Nem kell hasonlítanunk....

 

„IV. Béla királyunk elküldte Juliánuszt, hogy megkeresse az őshazában maradt magyarokat. Nem azért, hogy visszatérjen hozzájuk, hanem hogy őket hívja ide, az európai magyarságot megerősíteni. (…) Mi sem akarunk visszatérni az őshazába. Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet az? Nem az, amiben alkalmazkodunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz, ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság. Így is sokat letett régi mivoltából, ezer év alatt. De megtartotta külön lelkiségét. Annak két legfontosabb nyilvánulása: a nyelv és zene.” (Kodály Zoltán)

Zsigmond Vilmos megfosztatott

Valahogy úgy alakult, hogy vezetés közben rádiót szoktam hallgatni. Nem kellene. Az ember csak felidegesíti magát. Persze, a rossz híreket már megszoktuk, de amikor a jót sem tudják tisztességesen elmondani a sajtómunkásnak látszó médiasztárok, attól kiráz a hideg.

Itt van mindjárt egy mai példa. Az egyik legnépszerűbb kereskedelmi adó híreiben bemondják, hogy a Cannes-i filmfesztiválon díjat nyert Mundruczkó Kornél versenyfilmje. Jó hír? Hát már hogy a fenébe ne! Ám a hír folytatódik: „ A fesztiválon életműdíjjal jutalmazták Zsigmond Vilmos magyar SZÁRMAZÁSÚ operatőrt.”

Azóta is gondolkodom, hogy mitől nem magyar Zsigmond Vilmos. Mert a magyar származású azt jelenti, hogy ő már nem annyira magyar, viszont a felmenői azok voltak. Nem várom én el egy szerkesztőtől, hogy tudja, kiről van szó, de könyörgöm, üssön már fel egy lexikont, mielőtt adásba küld valamit. 

Abból ugyanis megtudhatná, hogy Zsigmond Vilmos csak és kizárólag magyarnak vallja magát, annak ellenére, hogy az Államokban lett világhírű. Ha ez nem lenn elég, akkor az is kiderülne a tisztelt sajtómunkás számára, hogy Zsigmond Vilmos igencsak joggal tartja magát magyarnak, hiszen Szegeden született, Magyarországon tanulta ki a szakma csínját-bínját, csak 56-ban hagyta el az országot, ahová a rendszerváltás óta rendszeresen visszatér, ha nem forgatni, akkor tanítani.

Egy óra múlva újra elmondják a rádióban a híreket, ugyanezzel a szöveggel. Egyetlen embernek sem tűnt fel, hogy szegény Oscar-díjas operatőrünket most fosztották meg a magyarságától.

Újrahasznosítás

A kávéházban egy francia fogyasztja a reggelijét: kávé, kifli, vaj és dzsem az asztalon, amikor megjelenik egy rágógumizó, tipikus amerikai férfi és se szó, se beszéd, leül az asztalához. A francia ügyet sem vet rá.
Egy idő múlva az amerikai nem bírja tovább:
- Ti franciák, mindig megeszitek az egész kiflit?
- Persze – morogja mogorván a francia.
Az amerikai kifújja a rágóját, megvárja, míg szétpukkan, majd így folytatja:
- Mi az Államokban csak a belsejét esszük meg – csámcsogja.--  A héjat konténerbe gyűjtjük, újra feldolgozzuk, kiflit sütünk belőle, és eladjuk Franciaországba.
A francia csak hallgat. Ám az amcsi csak nem hagyja abba a piszkálódást:
- Dzsemet esztek a kiflihez?
- Hát persze! – vakkantja oda a francia.
- Mi nem – mondja az amerikai hangosan kérődzve. – Mi odaát friss gyümölcsöt eszünk reggelire, a héját konténerbe gyűjtjük, újra feldolgozzuk, dzsemet főzünk belőle, és eladjuk a franciáknak.
- És mit csináltok a használt kotonokkal? – kérdezi a francia.
- Természetesen kidobjuk őket! – vágja rá az amerikai.
- Mi nem – válaszol a francia. – Mi összegyűjtjük őket, újrahasznosítjuk, rágógumit készítünk belőle és eladjuk az USA-ba.

Az édesanya nevelése

"Végül sok év alatt, hosszú, szívós munkával sikerül elérni a nevelés örök és legfontosabb célját. Azt, hogy édesanyánk önálló, szabad akaratú és határozott személyiségnek érezze magát, aki mindig azt csinálhat, azt tehet, amit mi akarunk. Két dologról azonban sohasem tudjuk leszoktatni az édesanyánkat. Az egyik az, hogy minden pedagógiai erőfeszítésünk dacára szeressen bennünket. A másik pedig, hogy ne mossa ki a kedvenc zokninkat, amit csak hat napja hordunk."

(Nógrádi Gábor)

A magyarmutyi idill titka

A mi kis falunk Magyarmuty. Mindenki minket irigyel a környéken, mert itt aztán nincsenek hangos botrányok, nincs irigykedés, furkálás, itt élünk, igazi, hamisítatlan idillben. Mert itt mindenki magyarmutyi. Sokan, sokfelől kutatták már a titkát ennek a nagy békességnek, pedig a dolog nagyon egyszerű, titok nincs, csak kölcsönös függőség.

Menjünk szép sorjában. Itt van mindjárt Örzse néni, aki a falu legszélső házában lakik, és bár saját elmondása szerint nem jár ő már sehová, mégis tud mindent, mindenkiről. Ezért aztán mindenki fél a  szájától. Így aztán teljes védettséget élvez. Mesélik, hogy  amikor annak idején Józsi, a kamionsofőr fel akarta pofozni egy pletyka miatt, maga a tsz-elnök fogta le a háborgót, mondván, hagyja a fenébe az egészet, mert ha ez a vénasszony a rendőrségen elkezd beszélni… 

Mert egyébként csak a legritkább esetben jár el a szája,  mivel kialakult az a szokás, hogy ha valakinek valami vaj van a fején, akkor apróbb szívességekkel kedveskedik neki a komisz szóbeszédek megelőzése végett. Van, aki a tűzifát hasogatja fel, van, aki fölsepri az udvar, Jedlicskáné pedig, akinek a múltkor egy hétig nem volt itthon az ura, minden nap süteménnyel kedveskedett neki.

Örzse néninek majdnem tőszomszédja Tivadar, a munkanélküli. Pontosabban, csak munkanélkülinek látszik, mert már régen visszaadta az ipart, de egyébként dolgozik, látástól vakulásig. Eleinte mindig attól félt, hogy majd feljelentik, de mivel ő az egyetlen ezermester a faluban, meg aztán nem is dolgozik drágán, mindenki hallgat, mint a sír. 

Vasárnaponként a komája, Oszkár megkínálja egy pohár háziborral. Egyébként Oszkár is munkanélküli, minden évben csinál vagy háromezer liter gyalázatos erjesztett szőlőlevet, azt árulja a faluban. Ami, persze, tilos, de mindenki jól jár vele, mert hol lehetne ennyi pénzért bort kapni? 

Meg aztán, a felesége Szederkényi-lány. Igen nagy család, igen népes família, vannak a faluban vagy száznyolcvanan. Ennyi emberrel már választást lehet nyerni. Nem csoda, hogy a polgármester asszony is tőle veszi a bort a napszámosoknak, akik feketén dolgoznak nála.

Egyedül az öreg Bikás mert velük újat húzni, aki látszólag őstermelő. Azért csak látszólag, mert a nagy pénze nem a gazdálkodásból van, hanem a szippantásból. Ugyanis feketén, minden engedély nélkül szippantja a faluban az emésztőgödröket, a trutymót aztán kiengedi valahol a határban, valamelyik sosem látott pesti ügyvéd földjén. Igaz, hogy néha bűzlik tőle az egész falu, de legalább olcsó. Különben is, a magunkét szagoljuk.

Így aztán hiába haragudott meg az öreg Bikás erre a nagy famíliára, egykettőre letette a fegyvert. Állítólag a polgármester asszony ráküldte Vilit, a körzeti megbízottat, aki megfenyegette: vagy befogja a száját, vagy jön a hatóság és vége a szarból szippantott pénznek.

Apropó, Vili. Na, neki is nagy a rokonsága. Mind kiállnak a polgármester asszony mellett, ő meg nem is marad hálátlan, még a nagymamát is alkalmazzák, mint biztonsági embert a focimeccsen. A Vili felesége meg biztonsági főnök a polgármester asszony fiának a diszkójában. Legalábbis papíron, mert mindig Vili látja el helyette a szolgálatot.

Egyébként, ez egy roppant tehetséges család. Marcika, a Vili unokaöccse, az csodálatos karriert futott be, helyettes államtitkár lett belőle. Dagadt a mejjünk a büszkeségtől. Persze, aztán történt egy kis gikszer, állítólag lenyúlt ötvenmillió forintot, az ellenzék tiltakozott, a sajtó ejnyebejnyézett, neki menni kellett. De mi továbbra is büszkék voltunk rá. Sokszor mondtuk is a kocsmában: igazi, tőrőlmetszett mutyi gyerek, a mi emberünk!

Szóval, így vagyunk mi kérem, így élünk félig  vagy teljesen behunyt szemmel, hogy meg ne lássuk, amit látni nem érdemes. Ha van titok, hát ebben rejlik.

Persze, ne higgye senki, hogy nálunk unalmas az élet, nem történik semmi ebben a nagy békességben. Pár éve ideköltözött egy idős házaspár, valami nyugdíjas pedagógusok. Ők nem értenek semmihez, rokonuk sincs a faluban, nincs belőlük semmi haszon. Szinte hetente feljelentik őket. Hol a kutyájuk ugat hangosan, hol az esővíz folyik a házukról a szomszéd udvarára. Egyszer el is panaszolta a polgármester asszonynak, milyen szörnyű az ő helyzetük.

-- Ugyan, ugyan, tanár úr – nyugtatgatta a polgármester asszony. --  Hát legyen már egy kicsit megértőbb, hiszen a falunak is jár ennyi izgalom!