Magyar ételek 2.

Az Újházy tyúkhúsleves

Újházy Ede, a magyar realista színjátszás egyik megteremtője 1844. január 28-án született Debrecenben és 1915. november 14-én hunyt el Budapesten. 1864-ben kardalosnak állt Szigeti Imre soproni színtársulatához, innen a Bényei-Laczkó Társulathoz, majd a kolozsvári Nemzeti Színházhoz, 1867-ben Kassára Latabár Endréhez szerződött. 1870-ben a Nemzeti Színház tagja, 1888-ban az Operaház játékmestere is lett, 1910-től a Nemzeti Színház örökös tagja. Huszonöt éven át a Színiakadémia tanára volt, 1913-ban ment nyugdíjba.

Esküvői ebédek, lakodalmak kedvelt első fogása az Újházy tyúkhúsleves. Újházy Ede magas, nehéz testű ember volt. Széles harcsabajuszos, mély és dörmögő hangú, - a megszólalása a színpadon és az életben is mindig eseményszámba ment. A szakma leginkább jeles szerepeiről emlegeti. A nagyközönség szemében gasztronómia-történeti alak is. Pályafutását számos legenda övezi, ezek egyike „tyúklevesének” története, mely elválaszthatatlan a mai Gundel elődjétől, a Wampeticstől. Ott született a nevezetes leves.

Újházy Ede látogatásai során elbeszélte, hogy ő az érett tyúkdarabokkal, aprólékokkal, jóféle fehér húsdarabkákkal, tésztával és megfelelő zöldséggel párolt leves kedvelője. Másnap a figyelmes főszakács kedveskedett neki a későbbi tyúkhúsleves első változatával. A Mester megkóstolta. További utasításokat adott a készítéshez. Így alakult, finomodott olyanná, ami a századfordulótól napjainkig a rangosabb vendéglátóhelyek kínálatából még véletlenül sem hiányozhat.

Nagy Endre író, konferanszié, színigazgató írta meg leghitelesebben az Újházy tyúkhúsleves készítésének igazi titkát:

„Nem sajnálta a fáradságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelyeknek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze. Három napig egyfolytában kellett főniük, amíg belemálltak a levesbe és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált. Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá teszi.”

„Színész volt, nagy művész, tehát emléke kortársai élethossziglanára ítéltetett. De egy maradandó emléke mégis van: a vendéglők étlapján a Chateaubrand-ok, Wellingtonok között ott szerepel az Újházy-leves is.”

Hozzávalók:

Fél nagyobb méretű tyúk, vagy kakas

10 dkg finommetélt

12 dkg zöldborsó

3 fej gomba

1 nagyobb fej vöröshagyma

1 gerezd fokhagyma

2 szál sárgarépa

1 db kisebb zellergumó

2 db petrezselyemgyökér

1 csomag petrezselyem zöldje

5 szem fekete egész bors

1 mokkáskanál só

Elkészítési idő:100 perc

Elkészítés:

Alaposan megtisztítjuk a tyúkot/kakast, majd hideg sós vízben feltesszük főni. Miután felforrt, eltávolítjuk a habját, ezután megszórjuk az egész borssal, majd lassú tűzön kb. 1 órán át főzzük. Eközben megtisztítjuk a zöldségeket, kivéve a vöröshagymát, ugyanis hogyha ezt a héjával együtt rakjuk bele, még szebb színe lesz a levesünknek. Az 1 óra főzési idő leteltével beletesszük a sárgarépát, a zellert, a petrezselyemgyökeret és a vöröshagymát (ezt az aranysárga szín érdekében, héjastul!). Lassú, egyenletes főzéssel addig főzzük, amíg a hús megpuhul.

A levesből kivesszük a húst és a zöldségeket. A tyúk/kakas húst egyenletes darabokra vágjuk, a zöldségeket vékony metéltre, a gombát pedig cikkekre. A teljesen tiszta, aranysárga levesünkből kiveszünk annyit, hogy megfőzhessük a zöldborsót és külön kifőzhessük benne a tésztát.

Tálaláskor a húst helyezzük a tányér, vagy a csésze (ebben az esetben a húst mindenképpen csontozzuk ki) aljára, erre rakjuk a zöldségeket a gombával és a zöldborsóval, valamint a finommetéltet. A forró levesből annyit merünk, hogy ellepje a tányérba helyezett húst, zöldségeket, finommetéltet, majd meghintjük apróra vágott petrezselyemzölddel. Forrón kínáljuk.

Az a bizonyos gyertya

Egy házaspárnak sokáig nem születik gyereke, és elmennek a paphoz tanácsért. A pap mondja nekik, hogy pont jókor jöttek, mert épp most helyezték ki Rómába 10 évre, és holnap indul. Amint odaér, az első dolga lesz, hogy egy gyertyát gyújt az érdekükben. Telik-múlik az idő, a pap visszajön 10 év múlva, és első útja a házaspár házához vezet. Ahogy bekopog az ajtón, szörnyű gyerekzsivaj fogadja. A nő ajtót nyit, három kisgyerek lóg a karján, egy pár a szoknyájába kapaszkodik, a pap összesen tízet számol meg.
- Ez aztán a kellemes meglepetés! - kiált fel - Úgy látszik, meghallgatta a Jóisten az imámat. De hol van a férje?
- A férjem Rómába utazott - mondja a nő.
- Rómába? - kérdezi a pap - Miért ment Rómába?
- Hogy elfújja azt a rohadt gyertyát, amit a tisztelendő úr meggyújtott!

Az erő és a hatalom

A személyiség lényege a határtalanság; a csoporté a határoltság.

A szerelem lényege a határtalanság; a házasságé a határoltság.

A hit lényege a határtalanság; a vallásé a határoltság.

A lélek lényege a határtalanság; a testé a határoltság.

A létezés lényege a határtalanság; az életé a határoltság.

A határtalanság: erő. A határoltság: hatalom. A hatalom kézzelfogható és múlandó, az erő megfoghatatlan és örök. (Fodor Ákos)

A nagyon nagy per

Az ügyvéd-dinasztina ifjú sarja leteszi ügyvédi vizsgáját.

Pár nap múlva az apja átad neki egy hatalmas csomagot:

- Fiam, ezek itt a Kovács - Szabó féle birtokper iratai. Készülj fel, hétfőn te mész a tárgyalásra, és ne feledd, hogy ez a per már vagy 30 éve húzódik!

Hétfő délben diadalmas arccal, csillogó szemekkel tér haza az ifjú ügyvéd:

- Apám! Győztem! Megnyertem a pert!

- Micsoda?!

- Igen! 30 év után egyetlen ügyes húzással...

Piff-paff, az apja lekever két hatalmas pofont:

- Fiam! 30 éve élünk ebből a perből! 30 éve ezen a pénzen járunk nyaralni! És erre te megnyered?!

Amire nincs magyarázat

Egy lány és egy fiú ül egymással szemben a lepukkant, harmadosztályú vendéglátó-ipari egység ütött-kopott asztalánál. A kocsma most kihalt, csak a hátul, a félhomályban iszogat egy-két vendég, a pult felől ócska gépzene szól, ezt hallgatják.

Nem nagyon szólnak egymáshoz, a fiú olykor húz egyet a söréből, a lány valami üdítőt kortyolgat, s közben mindketten megfontoltan szívják a cigarettájukat.

-- Akkor most meddig maradsz? – töri meg a lány a csöndet.

A fiú nyel egyet a sörből, nem sieti el a választ, mint aki még egyszer, utoljára végig akarja gondolni a dolgokat.

-- Nem megyek vissza, végleg hazajöttem – böki ki végül, s közben fürkészi a lány arcát.

-- Végleg? – kérdezi a lány. – Valami baj van?

-- Nem, nincs semmi baj, de hazajöttem – szól a fiú, kicsit hangosabban, mint aki nem tűr ellenvetést.

-- De, annyira elvágytál! Annyira készültél Írországba! Azt mondtad, az egy más világ, hogy itt nem lehet élni! – csattan fel a lány.

-- Azt, azt mondtam. Mert azt is hittem.

-- Miattam jöttél vissza? – kérdezi a lány megenyhülten, s érezni a hangján, egy jó válaszért mindent megadna. Milyen szép lenne, s mennyire megérthető.

A fiú rendel még egy sört, elsétál a zenegépig, érméket dobál bele. Valami ősrégi sláger csendül fel, pontosabban inkább recseg, öreg már a gép is. Aztán visszasétál az asztalhoz, de a lány még mindig kérdő tekintettel néz rá, s rájön, ezt a választ nem úszhatja meg.

-- Nem, nem miattad – feleli, de elfordítja a fejét, nem akarja látni a csalódást a másik szemében.

Ülnek, a cigarettafüst jótékonyan beborítja őket.

-- Hát akkor nem értem mért jöttél haza! Valaki másért? – szólal meg ismét a lány, a hangja tompán kondul a félhomályban.

-- Ugyan, de hogy! Tudod, én ott is csak egy szegény ember voltam…

-- Na persze, a helyiekhez képest – értetlenkedik a másik. – De viszonylag jól kerestél.

Megint hallgatnak, valaki az ócska zenegépet püföli, úgy tűnik, végleg bedöglött.

-- Hát nem érted, ha már szegény vagyok, jobban szeretek itthon szegény lenni! – suttogja a fiú, aztán mintha elszégyellné magát, felugrik és kisétál az ajtón.

Még hallja, amint az ócska zenegép ismét rázendít a recsegős slágerre.

Ahol vagyunk, kényelmes

Hajlandó küzdeni? Mert rögtön az elején megmondom, hogy eljutni onnan, ahol van, oda, ahová el akar jutni: harc. Önmagával kell megküzdenie. Mi magunk vagyunk a súly, amit a saját érdekünkben odébb kell tennünk – amennyiben úgy döntünk, hogy átrendezzük életünk színterét. A legtöbbször képtelenek vagyunk meghozni ezt a döntést. Miért? Miért olyan nehéz előrelendítenünk magunkat, még akkor is, ha valami jobb felé tartunk? Azért, mert bármilyen kevéssé kielégítő az, ahol vagyunk, kényelmes. (Judith Sills)

Aktuális húsvéti versikék

Hősök terén jártam

Gaskó Pityut láttam,

Be akart léptetni,

Most szabad tüntetni.

Nékem Gaskó nem szimpi,

Ebben nagyon téved.

Inkább szépen meglocsollak,

Kis Mariskám, téged.

Alkotmányban sok a bibi

Tagadja ezt Orbán Viki

Szóljon neki, aki bátor

Örvendez majd Vona Gábor.

Szabad-e locsolni?

Cigi, pia, műcici

Ez kell a magyarnak,

Ez lenne a Való Világ,

Ahol nyalnak-falnak.

De mivelhogy tenéked

Műcicid még nincsen,

S Való Világba nem mehetsz,

Meglocsollak itten!

Szép virágszál, meglocsollak,

Add ide a tojásod,

Ne dobáld a politikust,

Bár tudom, ez szokásod.

Új szomszéd

A székely ember szomszédjába új lakó költözött. Este kiment a kertjébe, óvatosan körülnézett, és közben fél szemmel az új szomszédot figyelte. Aztán ásott egy gödröt, és elrejtett benne egy nagy bödönt. Másnap reggel jöttek a zsandárok, s vallatóra fogták a székelyt.

– Mit rejteget maga! Fegyvert, röpcédulát, tiltott könyveket? Vagy tán orgazda maga?

A székely váltig tiltakozott. Föltúrták az egész házat, s végül a kertben megtalálták a bödönt. Diadalmasan kiemelték, de ugyancsak meglepődtek, mert a bödön üres volt.

– Mit járatja velünk a bolondját?

– Nem én hívtam kendteket.

– Mondja, jóember! Végül is miért ásta el ezt az üres bödönt?

– Csak azért, hogy megtudjam, milyen ember az új szomszédom.

A halál árnyékában járva

Ma már a templomból is elkésett. Ilyen szégyen emberemlékezet óta nem esett meg vele, de hát egyre nehezebb a járás, kétszer is meg kellett pihennie, míg ideért. Hiába, hetven fölött már nem nagyon fickándozik az ember, főleg, ha ebből hármat Szibériában húzott le.

Már az utcán hallotta az orgona lélekig nyúló hangját. „Tebenned bíztunk eleitől fogva…” zengett a zsoltár megnyugtatóan, mintha egy láthatatlan angyal emelné le az ember válláról a mulandóság terheit. Most már nem ment előre, a megszokott padra, nem akarta megzavarni a pillanatnyi áhítatot, leült hátul a sarokban az oszlop mögött, egy férfi mellé, kinek fehér haja messziről világított a sötétben.

A tiszteletes úr a megbocsátásról beszélt, arról, hogy valamennyien bűnösök vagyunk, és tudnunk kell megbocsátani. De meg lehet-e bocsátani az elveszett éveket, a családot, az egészséget? -- gondolta magában. A rémképeket, amelyek álmában még most is gyakran kísértik, amikor a szibériai fagyos földbe csákánnyal vágott egy kis gödröt, hogy eltemethesse a mellette, a szeme láttára meghalt barátait.

Az ősz hajú, aki eddig szinte belefeküdt a zsoltároskönyvbe, most felnézett. Valahonnan annyira ismerős volt az arca, még ebben a félhomályban is. Egy pillanatig fürkészték egymást, de a másik hirtelen elkapta a tekintetét. Aztán derengeni kezdett valami emlék. Mintha zavaros vizek mélyéről emelkedne fel ez az arc, a dús hajkorona még csaknem fekete volt, a ráncok alig cérnányiak, de a szeme, ez a jéghideg kék szem ugyanaz. Bármennyire is hihetetlen, az igazgató ült mellette. Pontosabban, az igazgató elvtárs.

Szinte hihetetlen, hogy pont itt találkoztak. Vele, a besúgóval, a hivatásos feljelentővel. Aki annyi papot hurcoltatott el. Az öreg Géza tiszteletest is, csak azért, mert titokban hittant tanított a gyermekeknek, a legkeményebb kommunista időkben. Ott is maradt az öreg, sosem látta többé a családja.

Talán ezért is nevezték ki iskolaigazgatónak. Merthogy politikailag megbízható volt. Rebesgettek persze sok mindent, állítólag levente is volt, de ő hamar bizonyított az új hatalomnak. És a kinevezése után is ehhez tartotta magát. Állandóan a papokat szidta, ha valamelyik iskolásról kiderült, vasárnap elment a templomba, az évekig nem állhatott meg előtte. Még azt is kijelentette, hogy a templomokat már rég le kellett volna dózerolni, mert csak megzavarják a fiatalokat.

Amikor kifelé indultak, újra egymáshoz sodorta őket a tömeg, bár ez talán nem is volt véletlen. Az igazgató elfordította a fejét, de hiába.

-- Megismer, megismer még, igazgató úr? – kérdezte számonkérően, mintha nem az imént intették volna megbocsátásra. – Maga mit csinál itt?

-- Hát hogyne ismerném, én mindenkire emlékszem. Most már, hogy nyugdíjba mentem, én is jöhetek templomba – szólt a másik tompán, de még mindig nem mert a szemébe nézni.

-- Add meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené? – kérdezte ő erre gúnyosan.

-- Beteg vagyok, nagyon beteg – válaszolta, és most, igaz csak egy pillanatra, feléje fordította a tekintetét, melyben csak félelem volt, és kétségbeesés.

Kiléptek a kiskapun, lassan oszlott a tömeg. Csak odabenn szólt még ércesen, megnyugtatóan az ének: „Ha a halál árnyékában járnék is, de nem félnék még ő sötét völgyén is…”



Az ember társa

Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!(Müller Péter)



A hatékony hashajtó

Beteg az orvosnak:

- Doktor úr, egy hete nem volt székletem!

Az orvos felír neki egy nagy adag hashajtót.

Egy hét múlva megint jön a páciens:

- Doktor úr, már a második hét is eltelt, a helyzet még mindig változatlan!

Az orvos felír neki egy extra erős hashajtót.

Egy hét elteltével megint jön a beteg, és ugyanarra panaszkodik. Az orvos elgondolkodik:

- Mondja, uram, mi az Ön foglalkozása?

- Tanár vagyok, doktor úr!

Az orvos arca felderül:

- Aha, ez a probléma!

Majd a zsebébe nyúl, és elővesz egy ezrest.

- Tessék barátom, menjen és előbb egyen is valamit...

Ha nagymama megérhette volna...

Ha ezt szegény nagymama, Isten nyugosztalja, megérhette volna! Azt, hogy alkotmányban biztosítják majd a gyermekek után járó szavazati jogot. Márpedig ő hat csemetét nevelt fel, ha jobban belegondolunk, ma nagy ember lehetne, egy szorosabb eredmény esetén akár kormányokat buktathatna meg.

Na, de jobb későn, mint soha. Persze, vannak, akik kötekednek, berzenkednek, szerintük egy nagy hülyeség ez az egész gyermekek után járó szavazati jog. Mert szerintük ez nem javít majd a demográfiai helyzeten, ahogy azt a politikusok ígérik. Megvallom, eleinte én is idegenkedtem az egésztől, de aztán megvilágosodtam: igen, ez fogja megfordítani a sorsunkat, mi több, átalakítja az egész életünket.

Lelki szemeim előtt már látom is, amint este az ágyban Kovács úr elkezd matatni az asszony körül, az meg, szokás szerint fejfájásra hivatkozva elhúzódik, ám ekkor hites ura előkapja az aduászt:

-- Asszony, hát nem akarsz még egy szavazatot! Itt a nagy lehetőség, gyorsan csináljunk gyereket, jól jöhet az még választások idején.

Erre az asszony egy pillanatra elgondolkodik, már látja magát az urna előtt a két szavazócédulával, miközben a szomszéd Bözsinek csak egy jutott, egy szempillantás alatt elmúlik a fejfájása, és beleveti magát a demográfia helyzet elleni harc fáradságos, ám kecsegtető folyamatába. Ha meg a szomszéd Bözsi is szül egyet, akkor, ő is rátesz még egy lapáttal, a határ a csillagos ég. Választások előtt egy szűk évvel felpörögnének az események.  Kovács úr rendre arra menne haza, hogy neje egy szál hálóingben várja, és csábító hastánc lejtése közben a fülébe súgja :

-- Drágám, a legújabb közvélemény-kutatási adatok szerint a párt bajban van. Gyere, gyorsan csináljunk egy szavazatot, sőt, legjobb lenne mindjárt kettőt! Ez a legkevesebb, amit megtehetünk a győzelemért!

Ez a szavazati jog teljesen át fogja alakítani, mi több meg fogja újítani a fiatalok udvarlási, ismerkedési szokásait. Az egyedülálló, többgyermekes anyákat például úgy el fogják kapkodni, minta cukrot. Már szinte látom magam előtt a hirdetéseket:

„ Egyedülálló, háromgyermekes, bár nincstelen családanya, ennek megfelelő szavazati joggal, jólszituált, magas, vezető beosztású férjet keres luxusautóval. „ Várj minket a villádban!” jeligére.”

Elmúlnak majd azok a szemérmetlen idők, amikor mi, férfiak a nők fenekét, netán a melleit bámultuk. Vége az obszcén fantáziálásnak. Elég volt a köntörfalazásból, a fölösleges udvariassági körökből, ismerkedésnél kerek-perec megkérdezik:

-- Hány szavazati jogod van, és mennyit vállalsz be?

Persze, a törvényalkotóknak nem árt ezt az egészet végiggondolni, és végigvinni a változásokat, mert lehetnek ebből még problémák is. A legnagyobb gond például az, hogy nem lehet előre tudni, kire fog majd szavazni a gyermek, pontosabban az ő képviseletében az anya. Jól meg kell hát gondolni, kit engedünk majd be a családba, roppant résen kell lenni, nehogy elkezdje majd szülni nyakra-főre az ellenszavazatokat.

Biztos vagyok abban, hogy a szülők alaposan meg fogják ezt vizsgálni, mielőtt rábólintanának gyermekük házasságára.

-- Vedd el fiam, régi jó szocialista család ez, ismertem a nagyapját a munkásmozgalomból – mondja majd az egyik.

-- Szó sem lehet róla, már a nagyapja is hazaáruló volt – szól a másik.

-- Az én házamba egy ilyen szélsőjobboldali származék be nem teheti a lábát, és punktum! – keményít be a liberális.

A félreértések elkerülése végett, már az anyakönyvezésnél nyilvántartásba kellene venni a gyermek pártállását. Aminek nem csupán az lenne a haszna, hogy előre tudnánk, ki kivel van, hanem már az óvodai kiscsoportban meg lehetne alapítani a helyi pártalapszervezeteket. Bár amilyen megbízhatatlanok ezek a mai óvodások, folyton megsértenék a pártfegyelmet. Magam is láttam már ilyet: az egykori párttitkár unokája és a rendszerváltás utáni országgyűlési képviselő fia együtt pisilték le a hangyát a kerítés alatt.

Erőt kérek...

Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat! Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie! Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek, kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk! Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő bátorsága és szeretete az igazság kimondásához! (Antoine de Saint-Exupéry)

Ötvenhrivnyás barátság

Néha ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy hazalátogassak szülőföldemre, Kárpátaljára, megnézzem az idős rokonokat, meg az öreg barátokat, már, aki megvan még közülük. Ez még akkor is így van, ha előre tudom, olyan lehangoló viszonyokkal találkozom majd, melyek egy időre ismét elveszik kedvemet az utazástól.

Néhány évvel ezelőtt az egyik ilyen utamon csaknem egy autós üldözés résztvevője, mondhatni, áldozata lettem, bár én nem menekültem senkitől. Éppen Kisdobronyon haladtam keresztül, amikor észrevettem, hogy az út szélén, a házak előtt az élelmes gazdák ciroksöprőt árulnak, merthogy ennek errefelé nagy hagyománya van. Gondoltam, veszek egyet, legalább nem térek haza üres kézzel. Annál is inkább, mert aki nem visz semmit, az igencsak felkelti a határon vámosok gyanúját, szent meggyőződésük, hogy aki nem vásárolt be, az legalább három géppisztolyt, négy aknavetőt, vagy öt kiló marihuánát rejteget a kocsijában. Nehezen tudják elképzelni, hogy valaki látogatóba megy, csak úgy.

Gyorsan le is bonyolítottam a vásárlást, a már említett takarítóeszköz tényleg nagyon olcsó volt, ám alig indultam el, talán még harminccal sem haladtam, amikor a hátam mögött egy rendőrautó kezdett ijesztő vijjogásba. Én szépen lehúzódtam, gondoltam, menjen csak, fogja meg a rosszfiúkat, ám nyomban kiderült, hogy ebben az esetben a rosszfiú én lennék. A rendőrautó úgy keresztbe fordult előttem, ahogyan ezt az amerikai akciófilmekből tanultuk, és kiugrott belőle két közeg.

-- Dokument – lépett hozzám az egyik, és a nyomaték kedvéért a pisztolytáskára tette a kezét.

Ekkor elég súlyos választás elé kerültem, ha nem adom át az okmányaimat, még képes lelőni, ha viszont a zsebem felé nyúlok, és félreérti a mozdulatomat, akkor talán azért lő le. Elvégre, ilyeneket is láttunk az amerikai filmekben. Végül mégis átadtam a papírjaimat.

-- Ön kilencven kilométeres sebességgel haladt lakott területen belül – szólalt meg ukránul. – Ez súlyos szabálysértés, ezért ötven hrivnya bírságot kell fizetnie.

-- Hát ezt mivel mérték meg? – kérdeztem tőle, mert nem láttam traffipaxot, illetve meg voltam győződve arról, hogy ez szemenszedett hazugság.

Kissé meghökkent a felismeréstől, hogy beszélem a nyelvet, sőt, mintha a magabiztossága is megroggyant volna.

-- Nem mértük semmivel. Mi szabad szemmel is láttuk – válaszolta.

Ekkor kezdte vizsgálgatni az útlevelemet. Azonnal feltűnt neki, hogy Munkácson születtem.

-- Magának mi a foglalkozása? – firtatta.

-- Újságíró vagyok – mondtam neki, ami szemmel láthatóan egyáltalán nem nyerte el a tetszését. Olyannyira, hogy visszasomfordált a társához, és hosszas sugdolózásba kezdtek.

-- Úgy gondoljuk, hogy -- tekintettel a legendás ukrán-magyar barátságra --, csökkenteni tudnánk a büntetését. Kiegyezhetnénk, mondjuk, harminc hrivnyában – mondta némi kérleléssel a hangjában. – Gondoljon bele, mi ketten tanúsítjuk, hogy gyorsan ment, maga meg csak egyedül van!

-- Én önöket teljes mértékben megértem – válaszoltam neki megadóan. – Csak az a baj, hogy nekem nagyon szigorú a feleségem, minden pénzzel el kell számolnom. Ezért csak úgy tudok fizetni, ha számlát adnak róla.

Ezután újabb visszavonulás és hosszas tanácskozás következett, mely számomra olykor már-már veszekedésnek tűnt. Végül a biztos úr meglehetősen feldúltan tért vissza hozzám.

-- Na, jó, tekintettel a legendás ukrán-magyar barátságra, most az egyszer még elengedjük. Aztán meg ne lássam itt még egyszer száguldozni! Lehet, hogy Magyarországon elnézik, de ebben az országban rend van. Vagy csak itt nyomja tövig a gázpedált, mert azt hiszi, nálunk mindent szabad?

Aztán beugrottak az autóba, és eltűntek. Én pedig egy életre megtanultam, milyen drága dolog a barátság. Legalább ötven hrivnyát ér.